Cédulák
Még mindig ugyanarról a könyvről? Egy másikról? Azt gondolom, ugyanarról. Húsz esztendő talán már elegendő a visszapillantásra. Hogyan alakult a magyar ifjúságpolitika története az elmúlt húsz évben? Milyen korszakot hagyunk most magunk mögött és milyen alkorszakokra tagolódik ez? Hogyan tükröződnek vissza a magunk mögött hagyott korszakok a mai viszonyainkban? Milyen hordalékokat raktak le a személyes, szakmai partjainkra? Milyen irányokban változtak a dolgok a fiatalok életsorsát, életlehetőségeit illetően? Egyáltalán: befolyásolta-e valaha is a magyar ifjúságpolitika a fiatalok életét az elmúlt húsz évben?
Az a kevés számú munka, amelyet e tárgyban felvehetünk a repertóriumunkba, úgy tűnik, hogy az ifjúságpolitika-történetet intézmény-történetét írja le. Olyan idővonalként, ahol egy-egy intézmény megjelenése jelöli ki az állomásokat. Így a történet minden kacskaringó ellenére is, de lineárisnak tűnik. Kezdetben vala a Miniszterelnöki Hivatal Ifjúságpolitikai Titkársága – mondja ez a „mese” -, majd létrehozták a Mobilitást (Jó kis név, ugye? Ki emlékszik ma már arra, hogy miért ez a név rögzült? Miért is nem lett ez a szolgáltató iroda például csak úgy, egyszerűen ÁISZ: Állami Ifjúsági Szolgálat?) Aztán a minisztériumok négy korszaka az ISM-től a mai Nefmi-ig, 1999-től napjainkig, fősztályostúl és háttérintézményestül, miniszterektől államtitkárokig vagy főosztályvezetőkig és az „ifjúsági részlegek” szorgos köztisztviselőiig.
Ez a bemutatás azonban nem mutatja meg a társadalmi ifjúságkép változásait, és nem mutatja meg a politikai társadalom erre adott reakcióit sem. Legfeljebb olyan tanulságokkal szolgálhat, hogy a kevés számú ifjúsági intézmény megalapítására-létrehozására irányuló kezdeményezések többnyire állami keretek között születtek meg és ezért az intézmények autonóm, vagyis Élet-diktálta fejlődése, pálya-alakulása is ennek az állami akaratnak volt alávetett. Ezt az állami akaratot pedig sokszor inkább a személyzet-politikai döntések testesítették meg, semmint programok, elképzelések, stratégiák. Ha egy kicsit élesebb lencsével vizsgálnánk meg azt, hogy mi is történt ezekkel az intézményekkel és ezekben az intézményekben az elmúlt húsz esztendő alatt, talán észrevesszük majd azt is, hogy az alapító állam nevében mikor és milyen indokokkal történtek beavatkozások az intézményi autonómiába és ez által olyan folyamatokba, amelyeket inkább az Élet, mintsem a külső szándék alakított.
Kínálkozik egy lehetőség ennek a dilemmának a feloldására. A pályázatok a beavatkozási stratégiák fontos eszközeivé váltak az elmúlt években. Milyen érdekes is lenne az elmúlt húsz évet, mint pályázatok történetét feldolgozni! A meghirdetések minőségét, a pályázati célokként megjelenő fogalomrendszert, a pályázati „ígéreteket” és persze, ezek teljesülését. Már az is érdekes lehet, ha a nyilvános pályázati eredményeket vetnék össze ezzel. Ebben ugyanis szakma-kép, ifjúságpolitikai cél, az ifjúsági munka rendeltetésének értelmezésével kapcsolatos változások egyaránt tanulmányozhatóak, és kihámozható lenne a társadalmi-politikai elvárások közvetítése is. Vajon ezek a pályázatok hozzájárultak-e egy egységesebb szakmai nyelv és egy egyértelműbb, szilárdabb szakmai fogalom-rendszer megteremtéséhez? Ha úgy tetszik: az ifjúsági munka sztenderdizálásához? Vagy éppen ellenkezőleg: illékony, gyorsan avuló fogalmakat hoztak? Egyáltalán, hogyan alakult ki az, hogy a pályázatok váltak a finanszírozás fő csatornáivá miközben a támogatások egyéb eszközei elsorvadtak? Végül még azt is érdemes lenne egyszer már végre objektívebben is megvizsgálni, hogy hogyan is állunk a korrupció kérdéseivel az ifjúsági pályázatok világában?
Ezek a kérdések ahhoz is elvezethetnek bennünket, hogy körüljárhassunk egy alapvető dilemmát: az ifjúságpolitika és / vagy ifjúsági munka dilemmáját. Egy örök kérdést, amely kimondva, kimondatlanul foglalkoztatja azokat, akik arra szánták életük, hogy fiatalokkal foglalkoznak. Magyarországon már írtak olyat is, hogy „az ifjúsági munka az ifjúságpolitika végrehajtása”. Tankönyvnek szánt kiadványban. Vajon vizsgáznak-e így a mai ifjúságsegítők? Tényleg ez az ifjúsági munka meghatározása akkor is, ha ifjúságpolitika – legalább is abban az értelemben, ahogy arról az Európa Tanács beszél – tulajdonképpen még ma sincsen, máig nincsen a hazánkban? A könyvben érdemes lenne tehát ránézni arra, hogy hol, mikor, hogyan és miként emlegetjük az ifjúsági munkát és hogyan az ifjúságpolitikát? Talán észre fogjuk venni, hogy sokszor bizony teljesen eltérő értelmezések találkájának vagyunk a tanúi!
Miközben örvendünk, hogy a Mobilitás Regionális Ifjúsági Szolgáltatok milyen sok nagyszerű helyi kezdeményezés létrejöttéhez, bátorításához járultak hozzá, észrevesszük-e, hogy ebből a roppant és fontos tudásból milyen kevés hasznosulhatott a támogató folyamatok tervezésében? Pazarolni csak ott lehet, ahol van mit – hol levegőt, hol el nem zárt csapokból a vizet, üresjáratokba futó emberi erőfeszítéseket. A RISZI-k tudása vajon miért nem került át a pályázatokat fogalmazók térfelére és miért fordulhatott elő évekig, sorozatban, hogy ezeknek a tapasztalatoknak a mellőzésével készültek el azok a „minisztériuminak” mondott stratégiák, amelyek éppen egy-egy ilyen pályázat képében bújtak elő a fiókokból?
Közben persze nem szabad tévedünk. Nem ejthetnek az elfogultság csapdájába a saját személyes érzéseink, helyzetünk diktálta benyomásainkat. A magyar ifjúságpolitikában sok fontos és hasznos dolog is történt azért, például felületeket nyitott más szakpolitikák felé is, miközben többé-kevésbé kijelölte a maga területeit. Emancipációs küzdelmeken jutott túl úgy, hogy ragaszkodott a kifejezés eredeti jelentéséhez. Ehhez persze nem lebecsülendő segítséget kapott az európai színtérről és ezzel egyszer jobban, máskor rosszabbul élt. De ennek is itt a helye, cédulázni kellene!
Végül is, milyen lehetne egy ilyen könyv? Milyen műfaj? Lehetne regény talán – sorsok bukdácsolása, szakmai sorsok tükrében megfigyelhető összefüggések. Mindjárt itt az utolsó pillanat: ennek a húsz esztendőnek az első szakmai generációja lelépőben van a színről, emlékük elhalványul, képük kifakul, mint a régi családi tablókon. Most talán még lehet kérdezni és még talán képesek válaszolni jó kérdésekre. Talán. Ha regény, ha kérdés, ezt a regényt persze csak a mostani szakmai generációk írhatják meg. Meggyőződésem, hogy a magyar ifjúsági munkának emlékiratokra szüksége nincsen. A nekrológokat pedig mindig az élők írják aktuális jelenükben.
Lehetne szociográfia és tényleg, milyen érdekes lenne ez! Képzeljük csak el könyvünket, ha így kezdődne el: „Ebben a szűk szobában meg sem fordulhat az ember. Ha belép, két dobozt kell kikerülnie. Jobbra polc. Középen dossziék sorakoznak. Felül egy kissé koszos póló, alul egy viseltes focilabda, néhány brossúra, egy soha fel nem bontott csomag kiadványokkal. Így jutunk az íróasztalhoz, aminek a leírására hosszabb időt kell szánnunk, hogy érthessük azt, hogy hol is vagyunk (…) a (…)-i Ifjúsági Ház irodájában. (…)” Mert az is leírható, hogy hogyan dolgozik egy képzésben részt vevő csoport, az is, hogy hogyan pogóznak pénteken a punkok. Persze, az is lehet, hogy a szociográfiai hagyományaink ezt a műfajt inkább a helyi-települési ifjúsági munka történetei számára tartogatják!
Ez a könyv egy szakmai kiadvány is lehet, persze, persze. Csak ne legyen unalmas, mert az, amit csinálunk az érdekes, hasznos, szép, felemelő és embert-próbáló - ifjúsági munka. Hátha vissza lehet pótolni valamennyit elvesztett vagy elvesztegetett energiáinkból is egy ilyen könyv írásával, olvasásával? Nos, én ezt nem tudom. De cédulázok majd tovább. Azt hiszem.
