A Rákóczi úton éppen csak végigfuthatott ez a tavaszi napfény. De nem iramlott tovább - itt marad, itt szusszan most egyet. Csillan a szuszogva-nyögve kapaszkodó buszokon a kék. (Ezek a buszok a Rákóczi úton mindig, mintha hegynek felfelé kapaszkodnának.) Egy lány, a biciklin, a 7-es elé vág a Kazinczy utca sarkán. Mintha Őt követném, pedig csak véletlen, hogy utána megyek. Befordulok ebbe a keskeny pesti utcába és hunyorognom kell: a verőfény a tetők fölé emelkedett. Itt jótékonyan örök homály borítja a pergő vakolatot, a vakon merengő ablakokat, a dologtalan kapualjakat. A Kazinczy utca és a Dohány utca sarkán kissé lejt a járda. Egy pityókos troli dülöngél tovább előttem. Utánanézek, ezért nem veszem észre, hogy balról egy másik kerékpár közeledik. Majdnem elé lépek figyelmetlenségemben. A fiú felszisszen és arcára bosszúság költözik. Most – miattam – nagyobb ívben kell kanyarodnia. Pedig én is arra megyek. Most már tehát egy második kerékpárt követek. Ők gyorsabbak. Mire a Szimpla elé érek, a kerékpárokra rákattant már a lakat. A Szimpla üres. A kapualj felszippantotta a Lányt, eltűntette a Fiút. Amikor beérek, a tér üres, az asztaloknál senki sem ül, sőt a pultnál sincsen ember. Ritka pillanat. Azt hiszem, sohasem láttam a Szimplát ilyen üresen. Mindig, valahol, valamelyik sarokban találtam valakit. Mindig itt vagy ott valahol négy-öt magyar vagy külföldi fiatal összehajolt, de most senki sincsen itt és van időm, hogy engedjek a teret tulajdonképpen betöltő részletek invitálásának. Végül is, ez az – spontán és tervezett tér, amelyet az itt tartózkodók töltenek ki. Most látszik csak igazán, hogy a Szimpla egy olyan filozófiát követ, amelyről a vendéglátás már elfelejtkezett. Itt nem az eléd tornyosuló, néha tolakodó pincér, nem a bástyákként felmagasodó székek design-ja uralkodik. Itt a betérő ember tölti ki a teret, amely egyébként befogadja és nem letörli utána a betérők keze nyomát. A Szimpla most üres, mégis varázslatos hangulata van, mert itt vannak a majd mindjárt kezdődő beszélgetések, mindjárt véget érnek az órák a szomszédos iskolákban és jönnek majd a diák hölgyek és urak, aztán megérkeznek majd az egyetemisták, begurulnak a bringások, ide imbolyognak majd az entellektüelek is mindjárt egy kis alámerülésre, előkerül majd egy-két alkoholista, aki gusztálni fogja a bringás lányokat, titokban persze, hogy észre ne vehessék. A falon objektek, művészeti gesztusok, írott, rajzolt, fotózott, karcolt lenyomatai a kreativitásnak. Kedvencünk, a régi varrógépek emlékműveként magasodó multifunkcionális tornyot most éppen nem takarják el a támaszkodó, trécselő, iszogató fiatalok. A találkozások szelleme mégis itt van, tárt karokkal vár ez a szellem és mindjárt, majd mindjárt magához ölel minden ide betérő ismerőst és ismeretlent. Ha tehát most nézek fel a laptop képernyőjéről, egy székekből, asztalokból, támaszkodókból, málló vakolatú falakkal keretezett Helyet látok, az udvarba kívülről kíváncsian bekandikáló fényt látom, a tavaszi napsütés bíztató üzenetét. Plakátokat látok, amelyek csupa izgalmas dologról tudósítanak – és egy bátran és bizalommal telten üresen hagyott pultot látok, ahol rafinált fényekben riszálják magukat hosszú éjszakák ígéreteként a különböző színű palackok és most kényelmesen pihenő söröscsapok. Én tudom, hogy dolguk lesz, nemsokára. Az Élet, ez Városi, ez a budapesti Élet majd mindjárt felhabosodik itt, ha vége lesz az utolsó óráknak az környező iskolákban, ha Valaki Találkozni akar Valakivel, egy jót beszélgetni, elmerülni itt, ebben a környezetben, ahol ezekhez a műveletekhez minden tökéletes, hibátlan és hiánytalan.

Az ilyen Helyek tesznek egy Várost Élőhellyé. A Szimpla budapesti élőhely, itt habosodik-fodrozódik (többek között) az az aktuális ifjúsági kultúra, amely csakis a hordozóiban, a fiatalokban él. Itt él. A Szimplában Cseresznye Ifjúsági Iroda van – az egyetlen hely tudomásom szerint, ahol úgy jött létre az üzleti szféra és az ifjúsági munka találkozása, hogy mindjárt Térben tárgyiasult, maradt fenn. Fenn – és nem fent – maradt, fennen maradt, mert a Szimpla irigyek, rossz akarók és tudatlanok gyűrűjében is a „dolgát” teszi: befogad.

Tisztelet a Szimplának!