„Ja sam komsija” – szomszéd vagyok. Belgrádi notesz_3

Idővonalaink csak nem esnek egybe. Történelmi sorsunk szálai olyan régóta összefonódtak a múltban, hogy az egyes szálakat egymástól néha csak nehezen, néha csak nagyon is erőszakosan tudjuk csak sérülés nélkül szétválasztani. Íme a történészek felelőssége. Az összefonódás okán számos közösen számon tartott dátumunk van. Csakhogy ezek jelentése a történelmi tudatban, az átörökölt és az asztal körüli mesékben továbbörökített történetekben egészen más. Értelmezésük, vagy mondjuk így: interpretációjuk, néha egymással éppen ellentétes. Az interkulturális tanulás mezsgyéjéhez érkezünk. A vicc felépítése, a csattanó előkészítése nagyon hasonlít, de a poén máshol robban. 1456 például nagy és közös dátumunk. Kiért szól harang? Kapisztrán (Capistrano) Szent János, ez az olasz szerzetes, a kereszteseivel csak eldöntötte a csatát, ami akkor délután éppen talán döntetlenre állt. Hunyadi János felismerte a hadiszerencse fordulását és szétszórta a keresztesek rohamától megzavarodott török csapatokat. Aztán hős hadvezér és Kapisztrán néhány nap múlva mégis csak a csatatéren maradtak, a temetetlen hullák miatt terjedő ragály elragadta őket, még ott, a „dicsőség mezején”. Hunyadi Jánosból a nándorfehérvári hős lett, Kapisztránból szent, akinek a szobra a Hadtörténeti Múzeum előtt, a budai várban vezeti folyton-folyvást rohamra a kereszteseket. Hunyadi emlékköve pedig itt van a belgrádi Kalemagdanon és nevét magyarul hirdeti. Mátyás apjának bizony hosszú útja volt ideáig, mert ő is vesztett csatát Rigómezőnél (mint 1389-ben Lazarevics, akinek ez a csatavesztése ott, Kosovo Poljénél, máig ható esemény itt – az egész „Koszovo-probléma” mély gyökere), de Hunyadi győzött Nándorfehérvárnál, és abba bele is halt. Ez a dráma kissé a nagy szerb mítoszokra is utal. A helyi hősök története is lehetne. Összegabalyodó fonalai a közös történelemnek. Hunyadi János két fia is belekeveredett ezekbe a történetekbe alaposan. Mátyás (az a későbbi „igazságos”) majdhogy nem feleségül vette Gyjorgye Brankovics lányát. Ha így történt volna, azt gondolom, hogy nem beszélnénk a fényes budai reneszánsz udvarról, Corvinákról. Lehet, hogy inkább egy nagy balkáni fejedelemről, Mátyás despotáról beszélnénk, hiszen ennek a tervezett házasságnak a hátterében merőben praktikus hatalmi megfontolások húzódtak meg. Az egyik legvagyonosabb és ebből következően igencsak befolyásos magyar földesúrként is számon tartott Brankovics lányát végül az a bizonyos Cillei gróf vezette oltár elé, az aki nem volt éppen a Hunyadi család nagy barátja.

A nálunk maradandó dícsőségben ragyogó Rákóczi szabadságharc a szerb történelemben egyike a szabadságküzdelemnek. Csakhogy a kurucok ellen. A nekünk mindig megmaradó és a lelkünkben nemzettudatunk egyik el nem apadó forrását tápláló 1848-49-es szabadságharc és forradalom a szerb történelemben a magyarok igája ellen vívott háború, amelyben a szerbek a Habsburgok mellett tették le a garast. Mindkettő kegyetlen háború volt, véres, sokszor értelmetlen öldöklés, bosszú és visszavágás. „Rácjárások”-ként ismert faluperzselések az Alföldön, katonai büntetőexpedíciók visszafelé. A történészek egy része szerint ennek oka mélyen gazdasági természetű volt, no meg a Habsburg magyar királyok „divide et impera” politikája. Lipót joggal mondhatta, hogy a Habsburgok vezette keresztény koalíció csapatai szorították ki a törököket a Balkánról. (Igen, itt teszi hozzá a maga fonalát a történethez az a Savoyai Jenő, akinek a lovasszobra pedig a Magyar Nemzeti Galéria teraszáról fenyegeti Pestet.) Az 1690-1695-ben a szerbeknek (ahogy akkoriban mondták: a rácoknak) adott kiváltságlevelek megalapozhatták ezt a konfliktust azzal, hogy adómentességeket és kiváltságokat biztosítottak. Ezek egyébiránt megteremtették a nemzettudat kiformálásának feltételeit is a szerbek számára azokon a területeken, ahová őket behívták, ahová ők bevándoroltak. Glatz Ferenc így foglalja össze a probléma lényegét: „Az uralkodó a töröktől visszafoglalt területeket nem akarta a magyar megyei rendszer alá betagozni, hanem központi irányítás alatt akarta tartani. Mint határőrvidéket. Az érv: a magyar korona országainak bevételei csak töredékükben fedezik az állami délkeleti határainak védelmi költségét. Az állam tehát olyan határőrvidéket épít ott ki, amelynek népessége adómentességet élvez, de katonáskodással tartozik.” (…) (Glatz, 2010)

Virtusoknak, a közösségi tanulásban formálódó tulajdonságoknak a történelmi időben megszilárduló kéreg alatti búvópatakja. Az identitás belső burkai. A párhuzamos idővonalak koordinátáinak metszéspontjaiban vereségek és győzelmek. Veszteségek és nyereségek. 1918-ban mi vesztettünk a vesztesek oldalán, a szerbek győztek a győztesek oldalán. Trianon nekünk kiheverhetetlen veszteségek, nekik megérdemelt nyereségek értelmezési kerete. „Minden szerbek, horvátok, szlovének királysága”, Jugoszlávia megszületett. Belgrád az új ország reményekkel teli, optimista fővárosa. Teleki Pál miniszterelnök 1941-ben öngyilkos lett, „mert szószegők lettünk”, hogy ti. megszegtük a Jugoszláviával megkötött „örökbéke” szerződést. 1945-ben mi vesztettünk, a szerbek a győztesek oldalán és egy kegyetlen partizánháborúban és egyidejűleg egy kegyetlen polgárháborúban, no meg etnikai háborúkban, de győztek. A partizánok harcoltak a német, az olasz és a magyar megszállók ellen, de közben a királyhű csetnikekkel is és a szerbek ellen harcoló horvát usztasákkal is. A szövetségesek nagy nehezen, hivatalosan végül 1943-ban (!) Tito partizánjai mellé álltak ebben a távolról és kívülről csak nagyon nehezen átlátható és megérthető történetben. Nekünk ott maradt a „hideg napok” szégyene és mirajtunk. Itt maradt a „még hidegebb napok” nehezen feldolgozható gyásza, gyötrelme. Mai eszünkkel „etnikai tisztogatásnak” hívjuk azt, amely magyar családok sorsába végzetes töréseket okozott, amely sorsban osztoztak az ide betelepült vagy betelepített németek ezrei is. Egyik történetet sem tudjuk mindmáig igazán leírni, megérteni, feldolgozni. A gyászmunka elvégzése és emlékezés emberhez méltó és a gyász súlyához illő eszközeinek, kulturális és politikai feltételeinek alakítása-formálása igazán közös feladat… és még mindig egy nyitottabb, európai keretre vár.

De még itt sem ér véget az elhajló idővonalak tárgyalása. A közös emlékezetből kitöröltetett, az, hogy 1948-1953 között „furcsa háború” zajlott a jugoszláv-magyar határon. A Nagy Hidegháború mellékhadszínterén. A magyar oldalon szabályos erődítmény-rendszert építtettek lövegekkel, bunkerekkel, géppuska-állásokkal. Időnként lőttek is. Tito országa a „láncos kutya” országa, „imperialista bérencek” állama, ellenség volt. Kevesen tudják, hogy ennek a „furcsa háborúnak” bizony áldozatai voltak, nem is kevesen. Azt számon sem tarthatjuk, hogy ez milyen törésekhez vezethetett a szülőföldjükhöz ragaszkodó és mondjuk éppen abban az időben a hazájukat a Jugoszláv Néphadseregben szolgáló vajdasági magyarok lelkében. Vajon hogyan tartják számon itt azt a szerepet, amelyet 1956-ban Nagy Imre elhurcolása ügyében játszottak? A Budapestről kiközösített Jugoszlávia mindennek ellenére fejlődött, gyarapodott, vagyonosodott. Egy olyan föderatív állam volt kialakulóban, amely elkezdte élvezni az életet és azt, hogy itt „minden van”. Mint egy kis Franciaországban, ahol minden olyan természeti szépség megtalálható, amely miatt kirándulni, kiruccani érdemes. Miért is mennének a franciák külföldre, ha vad hegyeket akarnának mászni? Ott az Alpok vagy Pireneusok. Tenger? Mennyi és milyen kellene? Simogató, meleg, mediterrán vagy vadabb, fenségesebb atlanti? Síkság? Tavak? Folyók? Tessék parancsolni Mademes et Meussieurs! Jugoszlávia mintha ilyen lett volna. Dalmát tengerpartok, Fruska Gora, a vadregényes Dínári-hegyek. Szigetek? Ha síelni akar? Történelmi városok emlékeiben gyönyörködni? Tessék, csak tessék hölgyek, urak. Közben lehet fogyasztani egy kis szerb csevabcsicsit, bosnyák bureket, macedón kaskavalt, török kávét.

A hetvenes évek Jugoszláviája a magyar bevásárló-turisták Eldorádója – később pedig Gorenje. A Rolling Stones 1971-ben Belgrádban koncertezett és a jugoszláv bakeliteken minden fontos zene hozzáférhetővé vált: Creedence Clearwater vagy Cream, Led Zeppelin vagy a korai Rod Stewart. Hol voltunk mi ettől még akkoriban? Aztán itt besötétedett, odahaza kivilágosodott. Mi rendszert váltottunk, ők bekeményítették. Kitört a senki által sem várt európai háború, mert azért azt el ne felejtsük, hogy 1989 a nagy európai nyitás, az óriási, szabad levegővétel ideje volt – sokunk számára. Azzal a levegővel azt a szabadságot szívtuk be, hogy akkor most végre, végre vége a manipulatív megközelítéseknek, a képességek lekicsinyelésének, a mások helyett gondoskodásnak és gondolkodásnak. Nekünk ez a korszak a kinyílás, a szerbeknek ez pedig a bezárkózás és elszigetelődés korszakát jelenti. Itt azzal a nagy levegővétellel a nacionalizmus, értsd: az etnocentrikus nézőpont bacilusait lélegezték be. Meg sok egyebet, de erről majd máskor és másképpen.

Néhány évvel ezelőtt Szabadkán (Subotica), egy Kompasz-képzésen arra kértem a résztvevőket, hogy rajzolják le az életükben fontos események idővonalát. Megtették és én megdöbbentem azon, hogy ez az ábrázolás mennyire ellentétes azzal, amit csak azelőtt néhány nappal bizonyos kecskeméti fiatalok rajzoltak elém. Aztán 1999. március 24-én megbombáztuk Belgrádot, ráadásul. Mi akkor már legalább három hete NATO ország voltunk. Mindjárt közös hadat viselő félként kezdtük – ezt is sokan elfelejtik. Ilyesmik jutnak az eszemben most Belgrádban, persze, hol másutt, mint a Pravdában, ahol az ügymenet a szokásos.

Szomszéd vagyok, nem turista. Ezzel vigasztalom magam. A Niksicko Pivo éppen olyan jó, mint a Jelen, mondhatom. Ma igazán kellemetlen eső esett errefelé. A Pravda előtt építenék a teraszt a Palmoliscseva utcában, hiszen a Tavasz, állítólag, megérkezett, most abba kellett hagyniuk a dolgot és a munkások egy kicsit sem tanácstalanul támasztják most a pultot mellettem. Ugyanazt a sört fogyasztjuk, csakhogy én itt üldögélve, szemlélődve, ott meg ott, várakozva. Ja sam komsija – szomszéd vagyok tehát.

Még délelőtt, amikor az eleredt ez az utálatos eső, a Vukov Spomeniken vártam a villamosra, amelyik csak nem akart megérkezni. Vuk Karadzsics, a szerb nyelv megújítójának a szobrát bámultam közben és láttam, ahogy a nagy bajuszán megülnek az esőcseppek, a víz meg lecsorog törökös fejfedőjén. „Na, Vuk” – gondoltam magamban – „jól elázunk itten, mind a ketten.” Karadzsics nem bánta. Az az igazság, hogy én sem. A belgrádi villamosmegállókban (még) lehet dohányozni, így aztán a elővetettem a cigarettatárcámat. Ezt meglátván a mellettem dohányozó úr odébb húzódott, hogy helyet adjon a tető alatt nekem is. Összebiccentettünk. Füstöltünk. Kinéztem Karadzsicsra. A méretes bajuszról csorgott lefelé a víz. Arra gondoltam, amit már megtanultam. 1810-ben járt először Pesten. Ott nyomtatták ki jelentős műveit, merthogy errefelé akkor még erre alkalmas nyomda nem volt. Hogy szeretett volna az Egyetemi Nyomda lektorává válni. Hogy az Aranyszarvasban felolvasó esteket tartott az akkori Tabánt benépesítő és a szerb szóra éhes népeknek. A szerbek felvilágosodásának fővárosa bizony Pest és Buda voltak. De ezt nyilván csak azért gondolom, mert magyarként ver itt engemet ez a belgrádi eső. Meg egyébként is. Szomszéd vagyok …