Biztos, hogy mindent beáraztunk? Nem felejtünk ki semmit?
2011. július 15. írta: wootsch

Biztos, hogy mindent beáraztunk? Nem felejtünk ki semmit?

 Beáraztunk mindent? 

„…Százezer hazugságot hegedül a sok ravasz,
de te, kamasz, állsz tényeknek elé,
Te kicsi Tienanmen tavasz.

Tankok elé, sortűz elé,
állsz fehér ingesen,
és aztán szépen ott belehalsz...”

(Cseh Tamás – Bereményi Géza)

„Izgatott hangulatban a tőzsde” – ugrándoznak a szalagcímek. No, máris kiderül, hogy a tőzsde is emberi cselekvés, de mennyire és milyen mélyen az. Az a pompás épület azokkal a képernyőkkel csak nem jöhet izgalomba. Mert milyen tárgy a pénz? Miért beszél mindenki a pénzről és miért tudunk ilyen keveset róla? Tőlünk függetlenül mozdul, henyél, kuncog? Érti-e valaki, hogy mi folyik most a tőzsdéken? Vagy csak néhány kiváltságos szakértő privilégiuma ez? Vajon van-e felelősségük abban, hogy orrunknál fogva vezetnek bennünket vagy tényleg, de tényleg csak az igazat, a színtiszta igazat mondják? De mi az igazság és a pénz viszonya? Hol tanuljuk meg, hogy mi az a pénz és hogyan? Milyen tanulási minőségek bukkannak fel itt az iskolai tanmenetekben? Be kellett vágnunk a magyar történelem dicsőséges évszámait. De semmit sem tanultunk hitelfelvételről. Igaz, én még akkor jártam iskolába, amikor minden kapitalista mellényt hordott arany óralánccal és a kezében füstölő nagy szivarral, arcán gúnyos mosollyal szőtte az ármányt az emberarcúnak mondott szocializmus ellen. De tanulnak-e most a mai diákok arról, hogy mi is az a banki kölcsön, horrible dictu „frank- vagy euro alapú kölcsön” – és vajon a diákhitel intézménye kapcsolódik valamilyen pénzpiaci logikát tanító tanulási folyamathoz? Ha pénz rosszul viseli magát, akkor a társadalom is izgalomba jön. Ki tanítja jó modorra a pénzt? Ha rosszul viselkedik, akkor a szegények örömtelen arcán mélyülnek a ráncok, a gazdagok partizánharcba kezdenek az adóhivatal ellen. Mint a budapesti Budán. Mert felvonulnak a budai hegyek erdeibe, akár a jugoszláv partizánok és nagyméretű, de euroövezeti-szlovák rendszámú autókon suhannak az erdei bevásárlóközpontok parkolóiba. Hadat viselnek ők is, de nem a megszállók, hanem az adók ellen, hiszen ha már gazdagok, nem akarnák elveszíteni megszerzett társadalmi pozícióikat. Miért tennék? Mélyen emberi dolgok ezek. Ha már a sokat emlegetett piac kínálatot és választékot teremtett. Finomabb étel, jobb ruha, kellemesebb és kényelmesebb lakás és jobb iskolák a gyermekeknek. Értelmesebbnek mondott fogyasztás a javak javaiból. A pénz meg csak meg-megrázza magát és a tőzsde izgatott lesz. Erre a nagy izgalomra meg csak rámegy majd egy-két ál(l)a(o)m. Még egy kicsit tovább így, és a Kínai Kommunista Párt Nagy Népi Gyűlésének egyik kis szekciójában majd új világ-térképeket rajzolgatnak majd parancsra a rajzpadokhoz odaláncolt művészek, ha már saját művészeti teljesítményeiket máshol, például saját hazájukban, a kínai társadalom szabad tereiben szabadon ki nem élhetik. Vajon a pénz ideológiák közvetítésének eszköze is? Valami ilyesmi dereng fel nagyon homályosan – de olyan rejtélyesen, hogy végig sem tudom gondolni. Szégyellem, de kedvenc fogorvosomtól tanultam sokat a kapitalizmus leckéiből. Megnézte nem túl jó állapotban lévő fogazatom és így biztatott: „Sok dolgunk lesz és ez sokba fog kerülni Önnek. De azért jött hozzám, mert rosszak a fogai és én meg azért vagyok, hogy kijavítsam őket. Ez pedig sok pénzbe kerül. De hát kapitalizmus van. Nem emlékszik? Ezt akartuk húsz évvel ezelőtt, nemde.” Kijavította fogaim hibáit és a kapitalista doktor megtanított újra tele szájjal nevetni. És tényleg roppant összegekbe került a művelet. De tanítását megjegyeztem. No meg társasságban is tudok már nevetni. A szabadságot is pénz hozta volna el? Vagy a szabadság hozta el a pénzt? Tudniillik, hogy oly nagy sebességgel kiépült egy szabadságában és vállalkozó-kedvében államilag kevéssé korlátozott piacgazdaság, sokszor nagyobb sebességgel, mint a jogállam. Felébredt a tulajdonosi öntudat, a tudás piaci indikátorokkal méretett meg. A magyar átalakulás története. A Szabadság-álom és a Demokrácia szabadsága. Egyik hozta a másikát. Egyik támogatta a másikát. Szabadság nélkül nincsen piac, piac nélkül nincsen szabadság. A piac pénz? Aztán elkezdtük keresni az igazodási pontokat ebben a nagy kavargásban. A szabadságot, azt a bibliait, ahol „én sem teszek semmi olyat sem másnak, amit nem szeretném, ha ő megtenne velem”. No meg a jogállamit, azt, ahol a jogot nem kiváltságként adják, hanem ahol azt nem vehetik el. Meg azt, amit csak úgy szabadságnak hívunk, az egyéniség áradásának, a gondolatok flow-jának, az élet változatosságának, a megélhetőnek, amikor sok múlik rajtam és azon, hogy hogyan vagyok képes másokkal is elfogadtatni azt, hogy én vagyok és ilyen vagyok. A pénz meg mozog, izeg itten, felkavarja a tőzsdék mindig hullámzó felszínét és válságokat kavar. Milyen érdekes kifejezés ez, hogy „finanszírozási válság”. Hát hol van a pénz, emberek? Addig izegett-mozgott ez a valami pénz itten, míg csak eltűnt, vagy átalakult, vagy mifene. Most aztán jól beáraztunk mindent, csak éppen pénzünk nincsen elég, hogy bevásároljunk. Milyenek a tanulási folyamatok egy ilyen környezetben? Mit is tanulunk akkor itt erről? Mit kellene megtanulnunk? És hol tanuljuk mindezt? A saját bőrünkön, nyilván. Tapasztalati tanulás zajlik és ebbe most egész országokat iratunk be most. Talán meg kéne próbálni elébe menni ennek és legalább fogyasztó védelméhez szükséges minimális eszköztárral felruházni az általános iskolásokat, legalább egy kicsit beléjük plántálni a fenntarthatóság tudományából, legalább nekik egy kicsit a környezet tiszteletéről és megóvásához fűződő eminens érdekekről. Nem íratnám be őket a bróker-képzőbe persze, de azért a pénz természetéről nem ártana, ha megkezdenék a tanulást. E helyett, úgy tűnik, hogy mindent elkövetünk azért, hogy nehogy szembe kelljen nézni a pénzzel, ami meg-megrázza magát, furcsán viselkedik néha, jókedvűen bújócskázik, majd duzzogva eltűnik valahol a messzeségbe és furcsa, nagyon furcsa dolgokat produkál a fejekben. Például máskor erősen jobboldali fejekbe, akik más körülmények között mindenek felett gyűlölik a kommunistákat és most feltétlen hívei lettek a Kínai Népköztársaságot igazgató Kínai Kommunista Pártnak és úgy lesik, mint követendő példát, eligazító világítótornyot a világot elborító problémák tengerén átvilágító fényt – és így tovább. Mert ezeknek a kommunistáknak most a bőrük alatt is pénz van és kilóra veszik meg Amerikát. És ez tetszik nekünk nagyon. Ha végignézek magamon most, én is tetőtől talpig "kínaiban vagyok". Cipőm, ingem, nadrágom is Made in China. Egy Lenovo ThinkPadon írom ráadásul mindezt. Végül is a kínai csoda a másolásokkal kezdődött. Így tűntek el Európából évszázados hagyományokat őrző iparágak és velük együtt természetesen munkahelyek, munkaalkalmak százezrei. Végül is ez az ország innen kezdte meg a felkapaszkodást a csúcsokra és most kimeríthetetlennek látszó pénzügyi forrásokkal rendelkezik – értsd pénzzel -, aminek mink meg most szűkibe vagyunk. Bennünket most a pénz nem szeret, őket meg, úgy látszik, hogy nagyon. Igaz, hogy ott ennek az ára a korai kapitalizmus legzsarnokibb kizsákmányolása, az emberi erőforrások mérhetetlen leértékelése és persze az, hogy ez a pénz főleg abból keletkezik, hogy nem adjuk oda azoknak, akik a mögötte álló, úgynevezett munkaértéket létrehozzák. Az elosztás a Kínai Kommunista Párt Politikai Bizottságának a kizárólagos hitbizománya maradt. Se szociális biztonság, se nyugdíj, és munkahelybiztonság is csak óvatosan, van viszont szigorúan ellenőrzött családpolitika és új Gyarmatosítás Afrikában. No meg egy szép nagyra hízott és támadó fegyverekkel ellátott hadsereg. Halálbüntetés, amelyet olyan bíróságok szabnak ki, amelyek függetlenségében és pártatlanságában talán még mindig van okunk kételkedni. De sok fölös pénz most, akkor, amikor a Pénz máshonnan elvándorolt. Hát miért ne tessék ez a kommunista Kína? Főleg, ha adnak egy kicsit abból a pénzből nekünk is. Most orientációt váltunk tehát, mostani helyzetünk és érdekeink így diktálják, úgymond. Egy orientáció-váltás azonban beárazva még nincsen. Nem tudjuk, hogy ez majd mibe is kerül nekünk. Pedig tudhatnánk, hogy egy ilyen orientáció-váltásnak milyen költségei vannak, hiszen erről szól a magyar történelem. Ezeknek a sokszor kényszerű, de végül valahogyan mégis vállalt orientáció-váltásnak a költségeiről. Minden nemzedék megszenvedte ezt. Milyen kalkulációk húzódnak meg most ennek a kínai-barátságnak, orientáció-váltásnak a hátterében? A kérdés azért fontos, mert európai ország vagyunk. A kérdés azért fontos, mert új generációkat nevelnénk fel az életükre.

Európai országgá nemcsak azért lettünk, mert a kontinensen elfoglalt helyünk erre kötelez minket, hanem azért is, mert megküzdöttünk az európainak mondott értékekért. "Európai polgárnak lenni azt jelenti, hogy egy olyan közösségnek vagyunk a tagjai, amely a szabadságjogokon, - amelyeket a szabadon választott kormányok garantálnak és a pártatlan és független bíróságok védenek -, és egymás különbözőségeinek elfogadásán alapul. Ez azt is jelenti, hogy különféle kötelezettségeink vannak mások elfogadásában, a demokrácia szabályainak megtartásában és az igazságos és összetartó társadalom fejlesztésében." (Ahogy azt az Európa Tanács Bölcsek Tanácsa a BEIK-ben véglegesített "Együttélés. A diverzitások és a szabadság együttese a 21. századi Európában" c. riportjában kimondja.) Igaz, hogy sokszor az az érzésünk, hogy kevéssé éljük ezeket az értékeket, és képviseletük cselekvő felelősségét sokszor kiutaljuk saját, személyes tereinkből másoknak, de azért hivatkozni szoktunk volt rájuk. Én még emlékszem arra, hogy összefacsarodott a szívem körül valami, amikor ezt a képet megláttam. Talán amiatt, mert hogy hiszek ebben az idézetben és büszke vagyok arra,. hogy európainak lenni az mégis csak az európai értékek iránti elköteleződést jelenti. Talán ezért emlékszem arra ilyen jól, hogy hogyan csordult ki a könnyem akkor, amikor Cseh Tamástól az idézett dalt először hallottam. Ez a kép és az a dal eggyé vált bennem. Képek a szobám falán, hogy emlékeztessenek valamire, amit soha sem tudok egyébként elfelejteni. Képek és dalok, amelyek figyelmeztetnek. Nem tudom elfelejteni azt, hogy Kína egy olyan monolitikus politikai hatalom, amely lényege a pompás kulisszák, a hihetetlen civilizációs fejlődés mega-városokban, világbajnok vonatokban és felhőkarcolókban láthatóvá vált objektumai mögött sem változott meg és semmilyen hajlandóságot sem mutat arra, hogy megváltozzék. Miközben például magukat jó magyar keresztélynek mondó emberek, jobboldali újságírók arról cikkeznek a megfelelő helyeken, hogy „szó se essék emberi jogokról”, meg arról, „a kínaiak példás család-tisztelete”, meg a keleti bölcsesség és szorgalom, stb. egy szót sem mondanak azokról a kínai keresztényekről, akik egy diktatúra minden eszköztárával elfojtottan szenvedik meg minden nap azt, hogy kitartanak választott hitük mellett. A megszállt Tibetről nem is beszélve, amelyről pedig szó itt nem is essék. A történelem szisztematikus átírásáról és a történeti emlékek megsemmisítéséről nem is beszélve. A turista-látványosságok nem tévesszenek meg nagyon minket. Az UNESCO legutóbbi jelentése szerint évente több tízezer felbecsülhetetlen és pótolhatatlan történeti érték semmisül meg az erőltetett urbanizáció és az intenzív iparosítás következményeként. Persze, ha van fölös pénzünk, mint a kínaiaknak, az igazi helyett a Disneylandünkben akár a Hallstadti tavat és magát a várost is felépíthetjük valahol, Dél-Kínában, a Taj Mahal vagy az Eifell-torony mellé. Miért is ne, anyag, munkaerő bőviben. Vajon ott is megtalálhatóak-e azok a festett koponyák abból az eredeti hallstadti temetőből, amelyre gondos kezek rájuk írták, hogy kik voltak és mit is cselekedtek életükben? Vajon? Vajon abban a Disneylandban a Szabadságot is fel lehet építeni és a másokat elfogadó, de független emberi szellemet is? Microchip-vezérelte kicsi szabadságokat, amelyek távkapcsolóra járnak? Mindezt persze, majd egyszer meg is kell magyarázni annak a „kicsi kamasznak”, akiről Cseh Tamás így énekel: „Az a kamasz, az a kamasz, / éljen a gyönyörű, buta kamasz. / Az a kamasz, az a kamasz, /szélfújta ragyogó, kicsi tavasz.” Tavaszainknak meg is kéne tanítani a kapitalista demokráciát is. Az államilag finanszírozott iskolában kellene kezdeni. Míg nem lesz késő. 

A bejegyzés trackback címe:

https://wootschp.blog.hu/api/trackback/id/tr263070600

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
süti beállítások módosítása