Csütörtök volt és este nyolc. Budapesten minden megfagyott. Didergett volna a kalauz, ha lenne, de fázott a bróker, mert van. Celebek kerítettek maguk köré sált, sapkát. Főszerkesztők kínlódták most is végig az éjszakát. Fagyottak a Margít-híd kövein a jég fehér folyásainak sehová sem elvezető patakjai. De a Dunám! Szikrázott! A Parlament felől egy sárarany fény viháncolt. Mit néki este és az érkező éjjel distinkciói. Különbségeket tesz itt, mert tehet bárki: betérő idegen, talmi bachelor-party organizer, honfi, magyarul fázó, didergő holmi ember. Dohányoznak itt, akárki szagolhatja. Dacolva rendeletre, törvényre, hozott anyagra. Budapest él, mert nem azáltal, hogy kiplakátolt, de amiatt, hogy itt él az Élet. Jókai óta, Ady óta. Krúdy óta. Mikszáth Kálmán mellényzsebébe süllyedt zsebórája óta, Heltai óta, Budapest születése óta, mert volt itt már ős-Budavár, de Óbuda is régóta, de Pest-kezdemény is. Kosztolányi Dezső, Te tesó! Árpád, te Tóth! Üllői úti Fuck. Pest Deákkal, akinek soha sem volt lakása Pesten, de itt lakott és irányította politikát a „legbölcsebb magyar”. De megtagadtuk most. Dohányzunk a Bem-ben. Csapatostul vándorlunk ide, mert türelmi a rendelet. Március idusán majd csak váltunk és egy pesti Al Caponéra várunk. Csak várunk, türelemmel. Kegyelemmel és jó kedvvel. Csak várunk egy Budapestre, amely kitalálja végre azt is, hogy mi vagyunk és tulajdonképpen csakis mi vagyunk a mi Budapestünk. Csütörtökön, amikor a legnehezebb. A hét vége még messze van, a fogadkozások hétfője pedig már elsüllyedt. A hét közepén a legnehezebb, a holnap az még kemény munkanap. Álmok Costa Concordiái, fekszenek oldalukra dőlve, Budapesten, dohányzunk a Bemben. Álmainkat mentő kicsiny búvárok kutatnak a roncsban. Csütörtök van a Bemben. Egy lány a mobiljához kap. Cowboy. Haja róka-vörös, szeme róka-pillantás. Alulról felfelé néz. Nem vagyok ehhez a játszmához elég magas. A másik asztalnál egy kék pulóver. Nyakig gombolt rejtőzés, de nyitott nézés, egy pillantás körbe, a vadász pillantása, amikor becserkész, de nem engem, de Őt, Őkelmét, aki most még ártatlan adatvadász egy Lenovo laptopon, csak azért, mert érzi, ahogy a tarkóján lüktet az ér. A szomszédos asztalok között elindul egy virtuális kommunikáció most. No meg azok a budapesti betérők, körúti andalgók, lődörgők, zsebre vágott kézzel felfedezők, keresők. Már ahogyan belépnek gyújtják a drága cigaretták olcsó füst-jeleit. Indiánok Nyara Télen. Csütörtök van és most már este kilenc. Ha most nézek fel a laptop képernyőjéről, csak a Bem falait látom. Csak a tükrözéseket látom, csak a Margit-körúti árnyékokat látom odakint, csak a felszabadultan beszélgető, egymásra figyelő, egymást kacagó kuncsaftokat látom. Csak látom, hogy hogyan is van ez.
