2012. február 26-án az Avala EC 80 perc késéssel érkezett meg Prágából Budapestre, ebből következően 60 perces késéssel indult tovább Belgrád felé. A hivatalos indulási előtt jó húsz perccel érkeztem a Keletibe és persze azt gondoltam, hogy így kényelmesen készülgetek: újság, víz, szendvics, a túlélési gyakorlat szokásos kellékei. Mivel büfékocsi hun van leginkább meg hun nincsen, jobb az ilyesmikről előre gondoskodni. A nagy kék táblán villogott a késést jelző felirat. Egy galambraj szárnycsattogása látszott, hallani nem lehetett, a kongó csarnokban visszhangzott a folyamatosan beszélő hangosbemondóban az sok információ, hogy „ …ból előre …ólag …sik … elnéz…ünk”. Nézelődtem. A szendvicsember-asszony befordult a lépcsők fölött, a sarkon. A nyakában a „Kürtöskalács. Kerepesi oldalbejárat” felirattal, szorongatta az asszony a táskáját és egy pályaudvari őrrel elegyedett beszédbe. Láthatóan ismerték egymást. Mögöttük két hajléktalan-forma úr sakkozott a 6. vágánynál. Oda vártuk az Avalát. A Lángos árulda előtt arab pénzváltók múlatták az időt és a folyosóról kicsapott a gyros illata. Két rendőr sietett át a tömegen, kezükben a szendvicseikkel, rádiójuk valamit vartyogott, otthonosan odabiccentettek a pénzváltóknak és azok vissza. A 8. vágánynál, ahol Sülysáp felé igyekvők várakoztak, egy hölgy lopva cigarettára gyújtott, úgy szívta, mintha lett volna katona: marokba rejtve, füstöt szájsarokból félre fújva. Én nem voltam ennyire bátor, néhány nap Tilos-Városban meggyőzött arról, hogy itt jobb betartani a szabályokat, még megszólják az embert. Kimentem a bejárat elé, rágyújtottam, körülnéztem. A Baross tér kerítései fölött szikrázott a kora tavaszi ég és pajkos fehér felhők kergetőztek fent önfeledten. A lépcsőn egy gitáros srác ült és mellette egy roma csávó a kannájával, valami dalt próbáltak, már kitették a piros műanyag gyűjtő-bögrét maguk elé, de még nem indult be a zene. Egy idősebb hajléktalan úr tartotta szóval őket ugyanis. Messzire hangzó szavakkal tudakolta, hogy akkor most itten mi is következik. Fliegauf Bence fordult ki most a kapun és sietős léptekkel a buszmegálló felé haladt, mire odabiccentettem volna, már át is ért a pályaudvar előtti útszűkület túloldalára. Sokáig néztem utána, míg csak el nem takarták a buszra várakozók. Megnyerő, szimpatikus arc. Lángos úr lángosa langyos volt, ragadós, az átellenben lévő kioszkban a kávé viszont meleg. De a műanyag poharas kávé mellé, míg a műanyag kanállal kevergettem a cukrot, csak belelapoztam a Magyar Narancsba és megütötte a szemem az első írás, amely helyére is tette a berlini Ezüst Medve-díjas rendező átsietését a színen. Volt időm tehát végiggondolni az elmúlt napok élményeit. Hazámat. Szellemi állapotát. A Magyar Narancsot vissza is tettem a Heti Válasz mellé, amely címlapjáról Schmidt Mária nézett szembe velem a Terror Házának igazgatójaként. Csak a minap, hogy azzal az erős mondattal indította terjengős írását: „Németország mély identitásválságban van”, hogy aztán ezzel a lendülettel nekiessék az „európai baloldalnak”, de még inkább a „hatvannyolcasoknak”, akik úgymond már elfoglalták Németországot. Ez az írás azóta is foglalkoztat, hogy miért is a „hatvannyolcasokat”, akik egyébként már nyugdíjba mentek mostanában, de amúgy az igazgató asszony szerint elfoglalták Németországot. Jó ez a kép, ahogyan itten áll a Magyar Identitásválságok Múzeumának tankja előtt. Jó kép, erős kép a mi identitásválságainkhoz is. Ezen felindulva vettem gyorsan egy Frankfurter Allgemeine Zeitungot és egy Budapester Zeitungot is, az egyik egy, a másik két napos volt, másodlagos frissességű sőreg, mondaná a színházi büfés Woland mesternek, aki az emberi viselkedés tanulmányozására a Városba érkezett, de a túlélő készlet részeként most ez is megteszi. „Vajon miért most, hogy a hazai jobboldal ideológusai nekiesnek ennek a hatvannyolcas témának, vajon miért?” – tűnődtem tovább. Aztán jobb híján csak az jutott eszembe, hogy a vörös Danny tehet róla, aki talán 68 éves mostanában és kiabálni szokott az Európai Parlamentben a Miniszterelnök úrral, de ezt önmagában még mindig nem találtam elég oknak ahhoz, hogy ebből erre az egész hatvannyolcas történetre így reagáljunk most, 2012-ben. Annál is inkább sem, mert még anno semmilyen más magyarázat nem kínálkozott arra, hogy a Fiatal Demokraták Szövetsége megalakult, csak éppen ez a „hatvannyolcas hevület”, az 1968-as nyugati forgatókönyv, amely annyi fordulatot hozott Európában anno és amely egy olyan világot teremtett akkor, hogy a Fidesz is beiratkozott a demokrácia óvodájába. A magyar korai demokrácia tragédiája éppen az volt, hogy a többiek, a poszt-, a proto- vagy az ál-kommunisták úgy gondolták, hogy ők már ezt is birtokolják és gyorsan átlapozták a demokrácia könyvekből a mozgalmi fejezeteket. Inkább csak azokat a fejezeteket olvasgatták szorgosan, amelyek a gazdasági hatalommá konvertálható politikai hatalomról szóltak és nem akarták megérteni annak a Fidesznek azt az üzenetét, amely nagyon fontos volt, hogy a demokrácia iskolájába együtt és mindannyian, akik akkor ott voltunk iratkoztunk be, és, hogy ez az iskola – mint az természetes – mindig az óvodában kezdődik (felmenő rendszer, ugyebár, amelyet a tapasztalatok éppen úgy alakítanak, mint a lexikális tudás). A Fidesz kezdetei évei „klasszikus” hatvannyolcas dolgok mentén haladtak, megharcolta ez a párt a maga mini-hatvannyolcát két értelemben is. Le kellett fociznia a maga bázis-demokratáit, akik nem is annyira a parlamenti politizálásban, hanem inkább a mozgalmár akcionizmusban vélték megtalálni a gaz kommenisták ellenszerét. Másfelől kezelnie kellett az akkortájt a Fidesz felé áramló szakértőket, tanácsadókat, „hatvannyolctól” felnövő értelmiségieket, akik egy része a Szabad Kezdeményezések Hálózatát gründolta éppen és aztán a Liberális Pártot, amely felé sokuk lökte volna a Fiatal Demokratákat is. De ez már régen volt, a Párt új identitása ezeket múltbéli balasztként már régen kidobta. Rácsodálkozna néhány megélhetési Fideszes, ha ezt most felemlegetnénk a számukra. De mindez mindegy most már, akkoriban még valahogyan az is világos volt, hogy Európa nyugati fele a számunkra tanulási tér és nagyon nagy örömmel merültünk el ebben a világban, hogy demokráciát tanuljunk. Most pedig azt mondjuk erre, hogy „tanítani akarnak bennünket, éppen bennünket, a szabadságukra büszke magyarokat”, akik egyébiránt a kiharcolt szabadság intézményeként „húzták magukra” az Európai Uniót, anno, ha jól emlékszem 2004-re és az oda vezető Útra (lsd. még El Camino). Mert Európába akartunk még akkor menni, de „mindahányan” és ez az Európa Nyugaton volt, bizony és egyik öröksége éppen ez a 68 volt, amely vonzásokat gyakorolt reánk, akik egy egészen más hatvannyolc következményeit nyögjük máig. A vonat még mindig késett. A csarnok kongott a léptek, a hangosbemondó, a guruló bőröndök kerekeinek zajától. Vártam és lapozgattam ezeket az újságokat. A kora tavaszi nap sütött odakint és a pályaudvar homlokzatán álló, szépen restaurált szobrok árnyéka a bévül repedezett-töredezett aszfaltra vetült. A sakkozó urak a 6. vágány sarkán éppen kiegyeztek egy remiben, amikor még arra is gondoltam, hogy milyen nagy felelősségekkel jár is a történelem átírása, vagy megírása, vagy mi, az emléknapok meghonosítása, ez a szép magyar hagyomány, amely már 1867 óta kínoz bennünket, hogy ha emléknap, akkor hősöket is kell, szükséges kreálni ehhez, mert hősök nélkül a nebulók azokban a vidéki általános iskolákban nem tudnak azonosulni az Ünneppel. A pályaudvaron megvásárolhatóak voltak a tegnapi napilapok is – Magyarországon ugye vasárnap a vezető napilapok nem jelennek meg, mert szabad a szombat is – szóval rácsodálkozhattam arra, hogy a Kommunizmus Áldozatainak Emléknapján hogyan is csúsznak össze a különféle indíttatások, aktualizálások, stb. Veszélyes méretekben intézményesülhet a Butaság ilyenkor és remélem, hogy okos történész-hallgatók figyelnek, jegyzetelnek, PhD-znek ebből majd, majdanán. 68 egyébiránt soha nem volt „kommunista mozgalom”. A communard-okat nem érdemes összekeverni a meglőtt az újbaloldali Rudi Dutschkéval. A németeknek pedig elég nagy gyakorlatuk van abban, hogy mennyire kényelmes éppen a németeket a Bűnösnek kikiáltani, akik már generációk óta tanulják az iskolában, hogy mennyire is voltak ők bűnösök. Aztán néhány diák felnyújtja a kezét és kérdez. De a németek még ezekre a kérdésekre, sőt a válaszokra is berendezkedtek már. Sokat beszélgetnek egymással. Mindig plurálisan. A németek, köszönik szépen, elvannak és a legkevésbé nekik van szükségük szemináriumokra ahhoz, hogy magukat értsék. Két elnökük fejezte be a ciklusát váratlan lemondással, Herrn Wulff éppen csak talán egy hete. Most meg két nap alatt produkáltak ebben az „identitásválsággal” küszködő országban – többpárti konszenzussal - egy mindezek felett álló 72 éves jelöltet, érték-koalíciót kötöttek és Herrn Gauck példájából is tanulhatnánk, bizony éppen mi, Magyarok, akik valójában jól el tudják kenni ezt a „múlttal való szembenézést”, amelyet poszterek hirdetnek most a metróban, az életútból meg abból, hogy Németországban tavaly a Német Evangélikus Egyház Feje szondát fújt és visszavonult, mert kiderült feketén-fehéren, hogy tényleg megivott három pohár bort (vöröset, mert azt szereti). Így tolulhatnak elő ügyek, ürügyek. A Kommunizmus Emléknapján. A vonat még mindig késett, de aztán egyszer csak feltűnt az M43-as a 6. vágánynál. A sakktábla ott szomorkodott egyedül, a bábukkal, micsoda bizalom! Igaz, hogy az arab pénzváltók figyeltek. A vonat begurult, felszálltam és elfoglaltam az egyetlen áramot szolgáltató konnektort az első osztályú vagonban. Most uralom ezt az erőforrást és írom ezt a blogot. A vonat megy, átsiklik az alföldi tájon. Utazunk az Avala EuroCity Express fedélzetén. Nem akarok feljelenteni senkit sem. Most váltottam és a szerb vasutak szolgálatában álló büfékocsiban írom ezeket a sorokat, ahol áram ugyan nincsen, dohányozhatok közben, mert az a sok minden, amely e várakozás közben bennem elém tolult, az bizony valamilyen levezetést kíván, hát így. Megyünk Belgrád felé, amely eddigi tapasztalataim alapján sokkal őszintébb város, mint Budapest, pedig amely a Főpolgármester úr szerint az „Őszinteség és a Rend Fővárosa”. Hogy vitatkozzanak velem, azt is megmondom most, hogy ennél sokkal jobban szerettem azt a soha nem intézményesített budapesti szlogent, amely azt mondja, hogy „Budapest az Ifjúsági Kezdeményezések Fővárosa”. De ez már a megint mögöttünk hagyott Út és ezért a már lezáratlan Múlt része. Így van ez.
