Mostohán kezelt viszonylat ez a Budapest-Belgrád járat. Hiába no, kevesek kognitív térképére rajzolt útvonal. Persze, valószínűleg éppen ezért használják oly kevesen, mert ilyen keveset nyújt. Az Avala EC tegnap megint késett Prága felől, 80 perc késést jelzett a Keleti Pályaudvar kijelzője mikor kiértem az állomásra, mire elindultunk végre már jócskán elmúlt két óra is, a 80 perccel későbbi indulás előrejelzése tehát korrektnek bizonyult. Kaland ez így mindig, egy kis időutazás visszafele, visszazökkenés a Valóságba, a rossz vágányokon való lassú zötykölődés egy kis bemutató ahhoz, hogy tudjuk, hol is a helyünk világban, ahol egyébként az örök küldetésünk az, hogy otthon legyünk benne. Mit tegyünk, ha ez így otthonos. Rögtön észrevettem, hogy most (is) nélkülöznöm kell az étkezőkocsi áporodott levegőjét és a kétes tisztaságú asztalok művirágait, de ahol rossz kávék és hideg sörök társaságában mégis csak gyorsabban telik az idő és az asztalon kényelmesen elfér a laptop. A szívélyes kalauz asszony felvilágosított, hogy a tetemes késés oka éppen a meghibásodott étkezőkocsi volt, amely valahol Szlovákiában feladta feladatát, „ki kellett kapni a vagont” – így mondta, kedvesen. „Látja azt az urat, ott, ő volt az étkezőkocsis és most ő is velünk utazik, üres kézzel.” – tette hozzá. Így aztán a mutatott úrral létesíthető interperszonális kapcsolat nélkül fészkelődtem be a helyemre és volt időm ahhoz, hogy az aktuális utazás tapasztalatain eltűnődjek. Nekiláttam, hogy írjak valamit a Nemzeti Ifjúsági Tanácsról, mert láttam a különböző honlapokon, hogy az a hét megint egy országolás hete volt. Felkerekedtek a budapesti hivatalokból a hölgyek és urak és meglátogatták a helyi erőket, már megint a Mobilitás Regionális Ifjúsági Szolgáltató Irodái maradékainak szervezésében. A „Legfőbb Érték az Ember Minisztériumának” képviselői nyilván kitettek magukért, miután végleg lehetetlen helyzetbe hozták ezt a valamikor sokkal jobb napokat látott szakmai hálózatot. Jöttek a másik minisztériumból is a kollégák, hogy okosítsák ezt a vidéki népet. Most azért jöttek, hogy elbeszélgessenek velük a Nemzeti Ifjúsági Tanács létrehozataláról. Ami, ha jól értem a kommunikációt most, egy „hiánypótló vállalkozás”, hiszen „Magyarország az egyetlen EU-s tagország, ahol nincsen NIT”. A közölt programban egy kicsit zavar engem az, hogy a kormányzati képviselők igehirdetéséhez elég gavalléros helyet biztosít ez a minden régióban azonosan megkomponált program, de végül is ez elnézhető. Ez a formátum mindig így volt szokásban. A korábbi látogatások célja az Új nemzedék jövőjéért program bemutatása volt, majd azonos szereplőkkel. Vajon megy-e e road show-kal a magyar ifjúsági munka világa elébb? Ezen tűnődtem a vonaton, miközben a kerekek minden egyes kattanása távolabb vitt ettől. Távolabb, hogy már Kiskunhalasnál az jutott az eszembe, hogy vajon tényleg erről akarok-e most írni? Olyan fontos ez nekem, hogy betűnként kapaszkodjak bele az asztal híján az ölemben tartott laptop szeszélyesen táncoló klaviatúrájába? Miért nem írok inkább a Dunába tükröződő Parlamentnek a vízen sürgölődő-forgolódó hajócskák-keltette hullámokban hintázó tükörképéről? Akár a Margit-hídon kerekező fiatal arcokról, ahogyan a Combinó mellett elsuhannak? Vajon ezt a látható Valóságot amaz, az a virtuális, keretezi, változtatja, árnyalja-e? Lassan vonult ez az alföldi táj a vonat mellett, felkínálta a lusta szemlélődést, szemrevételezését a mértani rendben sorakozó vetéseknek, a kukorica zsengéiben már felismerhetőek voltak a majdani, termőre forduló egyedek akaratai. Itt-ott besüppedt tanyákat, majd szépen rendben tartott portákat mutatott az ablak. Takaros kis szigetek és elhagyatott, magukra maradt foltok váltogatták egymást. Mint az ország egészében, a táj csak látszólag foglalta egységbe azt, ami látható, észre kellett venni a helyi különbségeket. Amikor pedig egy állomásra értünk és ott ez az Eurocity megállt, a rozsdás vasakon túl a kopott épületre, egy a helyi élettől már elnehezült vasutasra és kezében egy ütött-kopott zászlóra láthattam. Egy helyre, ahol megállt az idő. A nap idesütött, emberünk szemére húzta a sapka sildjét, tartotta zászlóját hanyagul, vártuk, hogy az ellenkező irányból áthaladjon a lassított gyorsvonat. Mi voltunk késésben, nekünk kellett tehát várni, nem mi diktáltuk már a menetrend ütemét, eurocity mivoltunkból származó elsőbbségünket valahol elveszítettük eddigre. A mi késésünk már elkönyveltetett. Tisztelettel vártuk tehát a helyi gyorsot, amely „minden állomáson és megállóhelyen megáll”, nem is csodálkozhattunk ezen, hiszen a mi Avalánk is ezt teszi. Így aztán egy egyenes mondatot is írhattam: „A Nemzeti Ifjúsági Tanács csak egyik, de nem elégséges feltétele egy nemzeti ifjúságpolitika meglétének. Egy NIT nem helyettesíti és nem váltja ki a fiatalok társadalmi-közösségi részvételének segítésére vonatkozó munkákat.” Aztán meglódultunk megint és a mondatok szaggatottabban követték egymást. Ahogy távolodtunk a problémától, úgy lett egyre zaklatottabb a szöveg. Valahogyan így: 2012-ben igazán nem jó az az érv, hogy azért van szükség most a Nemzeti Ifjúsági Tanácsra, mert mi lennénk az EU egyetlen olyan tagországa, ahol ilyen formáció nincsen. Nem jó, mert úgy nagyjából a 90-es évek közepétől ez volt a szövege sokaknak, akik így meg amúgy egy úgynevezett Ifjúsági Tanács „megcsinálásába” fogtak. EU-s tagságunkat eddig legkevésbé a NIT hiánya háborgatta. Semmilyen hátrányt emiatt nem érezhettünk ez idáig. Ez egy nagyon hosszú és nagyon magyar történet, bár az események végül összességükben a magyar ifjúságpolitika perifériáján mozogtak. A szereplők sokasága szerette volna, ha ezek az események ’mainstream’-eseményekké váltak volna, de – sajnos – nem lettek azok. Már csak nagyon kevesen emlékeznek arra, hogy hogyan is volt a MISZOT és a felbomlásának az időszaka úgy 1993 táján. Vagy arra, hogy mi is volt a GYIÉT 1995-ben és, hogy hogyan is volt a GYISZOT-al, no meg az OGYIP-al? Mozaikszavak repkednek a levegőben egy érettségi találkozón. A történetek füzére amúgy egységes szerkezetben megírva máig nincsen. Ilyen vagy olyan elfogultságokat tartalmazó dolgozatok születtek e tárgyban, de olyan máig sem, amely összefoglalta volna ennek a Nemzeti Ifjúsági Tanács nélkül eltelt majd 18 évnek a lényeges elemeit. Mert mit is láthatna a ma még ismeretlen szerzőnk? Láthatna olyan bürokratikus eljárásokat, amelyek célja valójában a (politikai, személyi, szervezeti) hegemóniák folyamatokba való beágyazódásának biztosítása volt, amelynek eredményeként összejövetelek sokaságát „szabályalkotó” összejövetelként hirdetették, valójában személyi játszmáknak adtak helyet, végső soron közös eredmény nélkül. Nekirugaszkodásokat láthat az ismeretlen szerzőnk, amelyek azt célozták meg, hogy „kialakuljon a magyar ifjúság egységes képviselete”, miközben pedig a szereplők egy része ilyenkor a maga személyes szerepét képzelte bele a konstrukciókba. A szervezési folyamatok gyors bürokratizálódása tartott sokakat távol ezektől a folyamatoktól, így aztán hátat fordítottak az egésznek azok, akik tényleg ismerték a fiatalok szükségleteit, tényleg tudtak volna erről is beszélni, el tudták volna képzelni azt, hogy egy ezen a tudáson nyugvó testülethez lehetne kabátot varrni eljárásokból, párbeszéd-fórumokból, testületi munkából, de mivel azt tapasztalták, hogy ezekben a létrehozatalra irányuló folyamatokban ez nem egy fontos szempont, szépen és lassan lekoptak a folyamatról. Ami pedig létrejött (lsd. fentebb) az mindig ahhoz mérte magát, hogy milyen aktuális viszonyban van a kormányzati politikák aktuális szereplőivel, és nem ahhoz, hogy vajon az – úgymond – „általuk képviselt” fiataloknak erre van-e szüksége. Szóval van itten egy hosszú történet. Az persze rendben van, ha egy új, ettől nem érintett generáció lép most a színpadra. Lehetséges és megengedhető, hogy szándékaik világosak, tisztességesek. 2012-ben azonban még mindig az a probléma, hogy ez a kezdeményezés nem azoktól a civil aktoroktól érkezik, akik ténylegesen és tevőlegesen dolgoznak a fiatalokért és a fiatalokkal. A kormányzat túl korán kapaszkodott bele ebbe a folyamatba. Csak remélni lehet, hogy ebből nem egy korporatív struktúra, a legitimációját az államhatalomtól eredeztethető megoldás születik, amelynek munka-lehetőségeit nem a tagok által összeadott kapacitások, hanem a kormányzat által kijelölt mozgástér adja majd. A mostani road-show programja – sajnálatosan – felveti ennek a lehetőségét. Egy autonóm civil társadalomnak semmiképpen sincsen arra szüksége, hogy szerveződéseinek felülről adjon az államhatalom cselekvési kereteket. További probléma, hogy egy ilyesféle reprezentatív Tanács felállítása azt feltételezi, hogy ebben a keretben „hangot adnak” a fiatalok véleményének. Azonban ezek a vélemények nagyon is sokféleképpen olvashatóak. Azt gondolom a rendelkezésükre álló adatok alapján, hogy ez a szerveződés sem kerülheti ki azt az alapvető dilemmát, hogy ti. a „fiataloknak csak mintegy 5%-a tagja valamilyen jogi testet is öltött szerveződésnek”, így az őket „képviselő” szervezetek véleménye igencsak csekély legitimációs bázisra képes támaszkodni. Ezt a dilemmát az a NIT előkészítését szolgálni hivatatott kérdőív még inkább felveti, amely telis teli van olyan kérdésekkel, amelyek feleslegesek, illetve nem a tárgyhoz tartoznak. A kérdőívvel egyszerűen nem lehet ténylegesen elvégzett munkára épülő tudást és tapasztalatot pótolni! Egy másik dolgozatban szívesen kifejtem majd, hogy mi az alapvető probléma azzal, hogy ez a NIT ezt a kérdőívet használja annak a legitimálására, hogy a társaság megszerveződjék. Most csak annyit, hogy lehet, hogy a társaság megszerveződik, de a társasság ilyen alapokon biztosan nem szerveződik. Pedig éppen erre lenne szükség. Tényleges összeműködésekre, amelyek arra irányulnak, hogy az ifjúsági közösségek életfeltételei és az erre irányuló ifjúsági munka feltételei javuljanak és ne romoljanak, mert e tekintetben jelentős visszalépéseknek vagyunk tanúi az elmúlt években.
Szóval ment az a vonat, Kelebiánál már nagyon távoli problémának tűnt ez az egész. Tényleg megér-e egy posztot ez? - tűnődtem Szabadkánál. Aztán Novi Sad után csak pontot tettem erre. Újvidéken ugyanis jelentős számú fiatal töltötte meg az addig majd üres vagont. Fecsegésük, nevetésük feldobta az estét. Egyikük a kérdésemre úgy informált, hogy Tomislav Nikolić a Szerb Köztársaság elnöke. „I didn’t vote” – tette hozzá kéretlenül – „None of them is good for me.” Aztán visszafordult a társaságához és tovább nevettek valami viccen. Mentünk az estében. Már nem gondolkodtam azon, hogy miért hívják ezt a kezdeményezést a Nemzeti Ifjúsági Tanács létrehozatalára irányuló kezdeményezésnek. Miért nem országos hatókörű szerveződés létrehozatalára történik itt kísérlet? Vajon ezt akarják a fontos szereplők? A magyar ifjúsági munka most már tényleg megérdemelne egy szolgáltatásokat kiszámíthatóan működtető és nem a civil társadalom természetes szereplői által tervezett természetes folyamatokra rátelepedő Jó Államot.
