Digitális diétán voltam néhány napig, ezért most ez a topik. … Lejárt határidejű projektekről írni az annyi, mint „másodlagos frissességű sőreget” vásárolni a színházi büfében. (Micsoda orosz dolog ez egyébként, hogy rafináltan szagló sőreget árulnak egyáltalán egy színházi büfében? Bulgakov mester feltalálta e történetet és megosztotta velünk, tudta, hogy milyen korban él.)
Korábbi bejegyzésemben valamiféle „mikroprojektről” írtam, talán a magyar ifjúsági munka érdekében. Annak a mikroprojektnek (http://wootschp.blog.hu/2013/02/11/fonalak_egy_labirintusban_bolyongashoz_a_prologus_utan) a határideje lejárt, a projekt eredmény nélkül elbukott. Van ilyen. Sőt, alapvetően sok projekteknek ez a természete. (Optimistább változatban: "a jó projekt a sok projekt"). Ha a projekt első mérföldkövének szánt határidő cselekvések nélkül teljesedett, akkor nem érdemes a projektet folytatni. Ha egyszer csak összeszámolgatnánk, hogy mennyi, de mennyi pénzt költöttünk el eddig olyan „projektek támogatására”, amelyek változtatásokat ígértek és e mellé oda tennénk, hogy ezek a projektek min is változtattak társadalmunk valóságain, elcsodálkoznánk. Talán. Magam nem csodálkozom azon, hogy ez a kis, egyébiránt költségek nélküli mikroprojekt így kimúlt. Olyan csendesen, ahogyan megszületett. A magyar ifjúsági munka oly csekély terjedelmű társadalmi tettnek bizonyul ilyen esetekben, hogy úgy látszik, hogy még azokat sem érdekli igazán, akik még művelik. Ebben az ötven munkanapra tervezett „projekt-folyamatban” egy, azaz egy hozzájárulással gazdagodhattam és nagyon köszönöm KG-nek azt, hogy kitette az internet nyilvánosságának a projekt indulásához elengedhetetlen kérdőívet! A többi néma csönd volt. Így kellett lennie.
A magyar ifjúsági munka évek óta szakmát álmodik, de úgy tűnik nekem, hogy a tényleges és tevőleges szereplői teszik a legkevesebbet azért, hogy szakmát is teremtsenek. Most, aktuálisan a szakmateremtéshez az állami környezet is ellenséges. De ellenséges az az úgynevezett szakmai környezet is, úgy látszik. Azzal ellenséges, hogy közömbös, hogy szabad folyást hagyott a kevesek által így igazgatott eseményeknek, amelyek jóvoltából oda jutottunk, hogy ha most valaki azt google-ná, hogy „Hungarian youth work” vagy azt, hogy „youth work in Hungary” a következőket találhatja az Internet-labirintusban: az Európa Tanács ’youth policy review team-je’ által készitett jelentés (2004) és az ehhez készített magyar nemzeti riport angol szövegét, valamit a ’Mobilitas Youth Service’-ről (2006), egy kicsit az EU Magyar Elnökség idején keletkezett dokumentumokból (2011), ’oszt ennyi. Magyarországom azért küzd – olvasom pld éppen ma a mandiner.hu-n -, hogy megértsék Európában az uralkodó politikai társadalmának az ő cselekvéseit mozgató igazi rugókat. Osztán ezen a nemzetközivé vált angol alapú „eszperanton” még azt sem tudja tudatni, hogy hogyan van az ifjúsága és a vele való munkája „nekije”. Csak azt ajánlhatom a türelmes olvasónak, hogy üsse csak bátran a google kereső felületére azt, hogy „youth work in Serbia” vagy azt, hogy „youth work in Estonia” és hasonlítsa össze a magyar vonatkozású találatokkal a keresés eredményeit, különös tekintettel a dátumokra és a tartalmakra. … Azt igazán nem kívánom, hogy azt is, amit a keresés a „youth work in United Kingdom” vagy „youth work in Germany” kereső-kifejezésekre kiadna ...
Ehhez képest valóban csekélyke kudarc ennek a mikroprojektnek az elhalása. Mondhatná bárki erre azt, hogy „ez a te személyes kudarcod”. Mondhatja, mondja akkor, de ne csak nekem és ne csak ezen a felületen. Mondja társaknak, barátoknak, szövetségeseknek, mondja nem-barátoknak és ellenségeknek, mondja kollégáknak, közösségeknek. Mondja. Egy szakmai közösség – ezt készséggel elismerem – ennél a „mikroprojektnél” sokkal, de sokkal többet, jobbat, tartalmasabbat ki tudna találni.
Végül is a „tett halála az okoskodás”. A magam részéről ezzel a tag-el nem „butáskodom/okoskodom” (nem kívánt törlendő) tovább.
