Legendákat, meséket, történeteket őriznek a régi házak. Ebben a házban három nővér élt. Nem tudjuk, hogy hívták őket. Talán Jorgovanka, Jasmina és Radmila voltak? Nem mondja el azt a mese, hogy melyiküknek volt kedvenc színe az a türkíz, amelyet az öböl vizének tükrére a tavaszi ég festett fel, és azt sem tudjuk, hogy melyikük tekintetét igézte meg a májusi napsütésben a Stirovnik csúcsán szikrázó hósipka csillogása. Csak annyit mond el a mese, hogy amikor a szerelem ideje elérkezett, a három nővére egyazon tengerészbe lett szerelmes. Nem mondja el azt a mese, hogy vajon tengerészük Perastoból vagy Cattaroból lopakodott-e a szívükbe és azt sem tudjuk a meséből, hogy vajon Marko vagy Živko volt-e a szép tengerész neve. (Azt, hogy szép volt ez a tengerész, azt anélkül is elmondja a mese, hogy beszélne róla.) A szép tengerészt hívta a tenger, mert a tengerészeket elszólítja mindig, ezt a mese nélkül is tudjuk. Aki elmegy, az vissza is jöhet. A nővérek vártak. Ablakukban ültek és nézték a vizet, összerezzentek, ha az öböl vizét karcsú vitorlások hetyke orra fodrozta, szívük dobbant, ha egy új hajó érkezett. A szép tengerész azonban nem tért vissza. Teltek és múltak az évek, a nővérek vártak, aztán, amikor ennek jött el az ideje, a legidősebb nővér meghalt. Megsiratták, eltemették, aztán kőművesért szalajtottak és befalaztatták az ablakát. Két ablakban várta már a szép tengerészt a két nővér. Nem mondja el azt a mese, hogy szívüket hogyan őrölte a remény és a bánat két szigorú malomköve, csak azt mondja a mese, hogy amikor a második nővér is meghalt, húga asztalosért szalajtott és bedeszkáztatta az ablakát. Már csak ő várta a szép tengerészt. A tengerész azonban csak nem tért vissza. Amikor az utolsó nővér is meghalt, már nem akadt senki, aki azt az ablakot lezárta volna. Aztán ez az öreg ház csak itt maradt, magában, a Kotor-öböl partján, Prčanjban.
