Kosztolányi Dezső írta 1913-ban: „Egyáltalán nem ’európai’ város. Az ’európai’ városok a német, az angol, a román, a cseh, a magyar városok. Ennek csak egy neve, egy jelzője van: Párizs.” (In: Kosztolányi Dezső: Európai képeskönyv, Szépirodalmi Kiadó, 1979, 29. oldalon). Ezt a várost nem nehéz brand-elni, brand-je több is van: a Louvre, a Montmartre, a Jardin des Tuileries, az Arc de Triomph, a Sacre Ceour-székesegyház, a Pantheon, a Notre Dame, a Per Lachaise-temető, a Boulevard Champ Elysées, a Métro Guimard által tervezett megállói … az Eiffel-torony ... kinek ez, kinek meg amaz Párizs. Egy párizsi bisztróban elköltött ebéd, egy pohár bor a Le Marais-negyed egy szűk utcácskájában, mindjárt az Antikvárium mellett, ahol Ady-kötet is kapható … egy hangulat. Párizsban soha sem csillapodik a látogatók áradata. Megfordult itt már a világ, mégis máig nem csökkenő érdeklődéssel vizsgálják a turisták a Várost a világ minden tájáról. Párizs beszívja a látogatóit, becsalogatja, körbeveszi, de nem rajongja körül őket, rájuk hagyja kószálásaikat. Párizsi kóborlásokat befogad ez kert is, a Rue de Varennes 79 alatt, az Auguste Rodin-nek szentelt múzeum kertje. Időtlen póz a folyamatos jelenben. Min töpreng vajon? Az innen kis gyaloglásra található Mars-mezőn felállított táblára írott soknyelvű üzeneten? Milyen súlya van ennek a mozdulatnak. A gondolatnak?