Milyen különös, hogy amikor utazunk, először személynevek ugranak a memóriánk merevlemezének az elejére. Argentínára készülvén persze, hogy először a focisták jutottak eszembe, azok, akik láttam játszani, és azok, akik nevét örökre bevésték a rajongók széttörhetetlen márványtáblájára. Mario Kempes a lobogó sörényével, Osvaldo Ardiles, az a pengés középpályás, akik elszegődött Angliába és amikor kitört a Falkland-háború (vagy ahogyan itt emlegetik Conflicto Atlantico Sur) még a Tottenham kemény magja sem kezdhetett ki. Diego Maradona, akiről most megtanultam a Bocaban – mert ott focizott a Boca Juniorsban -, hogy a beceneve itt „Il Mágico” volt, Battistuta „Il Grande”, Alfredo de Stefano „szőke nyíl” volt és itt a nagy ellenlábast, a River Plate-t erősítette, a La Boca-ban inkább, mint edzőt emlegetik, Madridban persze, hogy van respektje. Szóval személyneveken keresztül lépünk kapcsolatba először az ismeretlen világgal. A könyvekkel. Jorge Luis Borges, aki igazi porteño volt, Carlos Gardel, aki azzá fogadtak és Juan Manuel Fangio, aki bár távol született Buenos Airestől, de amit tett, azzal érdemessé vált arra, hogy maga Buenos Aires rajongja körül. Fangio-ról feljegyezték, hogy egyszer Monzában, amikor a tesztköreit futotta az ezüst Mercedes-ével, az egyik szerelőnek feltűnt, hogy milyen pontosan veszi a kanyarokat. Megfigyelte, hogy a kerekek milliméteres pontossággal mindig ugyanott fordulnak be a kanyarban. Egy gyufaszálat dugott egy keskeny repedésbe a betonon ott és a következő körben Fangio első kereke elnyírta a gyufa fejét. Még hatszor ismételte meg a mutatványt a Nagy Versenyző azonos eredménnyel, ami – úgy gondolom – egy 160-al száguldó autó vezetőjétől nem kis teljesítmény (mentségemre ezért az értékelésért csak az szolgáljon, hogy soha nem vezettem autót). Van, aki azért tartunk számon, mert valami olyat alkotott, amelyet megjegyzett az Emberiség Nagy Kollektív Memóriája, amelyet a krónikások százai táplálnak és amikor megjegyezte, azt is úgy rögzítette, hogy argentin volt az illető. Van, aki csak felemelt a hírnév, az életrajzból később - éppen a ama krónikások által - kivágott szövegek helyén tátongó lyukakkal a memóriában, azért, hogy a sötét lapok nélkül maradjon fent a neve, mint Buenos Airesben a Peronoké, Juan Domingó Peron tábornoké, aki háromszor volt elnök és akiről a peronismo elnyerte a nevét, az a furcsa politikai rendszer, amelynek követésére az identitásukkal bajlódó országokban sokszor még Európában is olyan nagy hajlandóság mutatkozik. No meg a másik Peron, Evita, aki Maria Eva Duarte-nak született, így a Duarte család sírboltjában kell keresnünk a La Recolata temetőben, Peronként nem találnánk meg. Gondolom, hogy az a bugyuta musical írta be a nevét oly szép betűkkel a memóriák könyvébe, mert egyébiránt … Szóval nevekkel a jegyzetfüzetben kezdjük, aztán néhány nap után azt vesszük észre, hogy a nevek lassanként köznevekkel cserélnek helyet. Az „igazi” Buenos Aires-i lakos az porteño, azaz „kikötői ember”, ami azért különös, mert amióta a Puerto Madero megváltozott, nem igazán lehet érezni itt a kikötő közelségét, sőt, mintha a Város inkább hátat fordítana annak, a nagy Avenídák egyike sem fut ki oda, nem is érezni azt, amit kikötővárosokban mindig valahogyan megérez az ember, a víz szagát, nem halljuk a sirályok gúnyos nevetését, a csikorgó kikötői daruk zajongását. A Puerto most magasházak Manhattan-re hajazó sziluettjeként az égre rajzolódik, sőt még azok árnyéka sem vetül a vízre, csupán csak a felhők futnak végig a sima üvegfelületen. Mégis a porteño az az „igazi” Buenos Aires-i. Járkálásaink közben ilyen szavakat tanulunk, hogy independencía, meg, hogy revolucion, no persze, hogy peronismo megint, aztán lassanként azt is, hogy derecho humanos. Azért ugrik ez az emberi jog elő, mert Buenos Aires-nek sok egyéb kultúrája mellett szegénység-kultúrája is van, hajléktalan kultúrája is van, cartonero-kultúrája is van. A cartonerok egy tisztes ipar képviselői a városban. Már az első estém alatt megfigyelhettem, hogyan dolgoznak. A cartonero papírt gyűjt, kukából. Elsősorban és alapvetően kartont, innen a „szakma” elnevezése is, de azért találhat mást is, nyilvánvalóan. A cartonero nagyon ritkán dolgozik egyedül, amit csinál és ahogyan azt csinálja, ahhoz társakra van szükség. A cartonerok igazából párban járnak, egyikük húzza-vonja a hatalmas zsákot, amelybe a zsákmány kerül, fejlettebb formában ez a zsák kerekeken gurul, a társnak a kuka gyors átvizsgálása a feladata. A városi hulladék Buenos Airesben nagy űrtartalmú kukákba kerül, a kisebbik termetű cartonero beugrik ebbe a kukába és villámgyorsan szórja ki a tartalmából azt, amit gyűjtenek. Ott kell kiválogatnia, azonnali döntéseket kell hoznia ilyen körülmények között. A cartonero ezt szótlan igyekezettel, koncentráltan és hihetetlen sebességgel oldja meg: a kukából kiszórt papír, mire kimászik, már a hatalmas zsákban van, társa ezt közben ugyanis el is rendezte. Teamwork a javából. Vonszolják, vagy gurítják a hatalmas zsákot és mennek tovább, végig a Suipacha utcán – úgy látszik ez az ő körzetük – és a következő gyűjtőhelynél a művelet megismétlődik. Néhány nap múlva láttam egy karton-gyűjtőhelyet a La Boca-ban, egy elhagyott garázs volt, hatalmas tér, oda vonszolják be a zsákmány a cartonerok, ott mások még tovább válogatják és osztályozzák, a cartonero ott megkapja a fizetségét is, kilóra és minőségre is fizetnek. Van olyan gyűjtőhely, ahol az így zsákmányolt papírhulladékból műalkotások készülnek, vagy képeslapok és az ebből befolyó bevételecske is visszakanyarodik a cartonerok támogatására. Egy ügyes, keményen dolgozó cartonero az információim szerint naponta akár 100 Pesot (1 Euro az 7,2 Peso volt ottjártamkor) megkereshet, ebből már naponta akár kétszer is ehet valamit. A cartonerok világa szervezett, valamiféle rendet tartanak maguk között, a területi viták felett közös tanácsuk őrködik, a körzethatárok betartása törvény, nem fordulhat elő, hogy valaki valaki más területére téved, mert, ha igen, azt a cartonerok közössége kiveti magából. A cartonero-lét nem az alja a hajléktalanságnak. A szegénység külső körében azok az otthontalanok hevernek mindenhol, akinek már sem erejük, sem lehetőségük nincsen arra, hogy egy másik életformába lépjenek. Az argentin főváros nem rejti el a hajléktalanjait. Ott hevernek, fekszenek mindenütt. A Congreso (Parlament) előtt is. Egy egész család, gyermekekkel. Rodin Gondolkodója is ott van azon a téren és van mit gondolkodnia ezen: két koszos kisgyermek futkos, a szülők sütkéreznek a napon a hulladékokból összerótt és egy piszkos takaróval leborított élőhely körül, Armani öltönyös képviselők sietnek a parlamenti bizottság ülésére, a tér körül turistabuszok köröznek, más turisták fényképezik – no nem a hajléktalanokat – a parlament pompás épületét, amely mintha a washingtoni Capitolium mása lenne. Azt gondoltam, hogy ezek a hajléktalanok vannak a szegénység városi bugyrainak a hetedik körében, ennél lejjebb nincsen, de aztán valaki felvilágosított arról, hogy vidéken azért van még ennél is rosszabb helyzet. Itt, a nagyvárosban mindig leeshet valami, magam is kialakítottam egy 20 Peso értékű futó kapcsolatot egy nagyszakálú hajléktalan señor-al, ami annyiból állt, hogy ő elvette a pénzt és zengő hangon megköszönte: „muchas gracías”. Ezzel azonban nincsen vége a szavak tanulásának. A felsőbb körökben egyéb szegény-vállalkozások is virágoznak, mikrovállalkozások, amelyek valamiféle átmenetet képeznek különféle világok között, inkább a középosztály alsó széle felé tendálnak. Ilyenek a paseadores-ek, vagyis a hivatásos kutyasétáltatók. Látni hölgyeket és urakat, ahogyan 8-10 kutyát terelgetnek a Város meglepően kényelmes és tágas kutyafuttatói helyei felé, kicsi és nagy kutyákat: pajkos boxerek és szemük sarkából a másikat lefitymáló dobermannok, barnák és feketék, fehéren virgonc pamacsfarkúak és az az ember küszködik a sokfelé húzó falkával és valahogyan megoldja. Azon gondolkodtam, hogy hogyan szedik majd össze ezekből a kutyaklubokból a séta végén a sajátjaikat, mert nyilván azon kell csak dolgozni igazán. Buenos Aires elit negyedeiben, például a Recoleta-ban sok ilyen kisvállalkozót látni az utcákon. Aztán az ember felszáll a Subte-ra (ez itt a helyi metro), zötykölődik rajta, amikor a Gardelről elnevezett állomáson felszáll a zokni árus, Adidas zoknikat árult az ember, akivel először összefutottam a metro fedélzetén, kántálta a portékát kínáló énekét, ez is egy tangó dallam volt, mélyről jött, keserű dallam. A következő állomáson egy csoki-árus lépett a fedélzetre, kis dobozából ötösével árul valami olcsó csokit, még vettek is tőle. Az elővárosi vonaton, Tigre felé valaki polókat árult, visszafele pedig egy harmonikás húzta – a tömegközlekedés teres formáiban mindenütt ott vannak ezek a próbálkozások. A Város, Buenos Aires együtt él ezzel, természetesen, erőfeszítések nélkül, de nem közömbösen. Reagál a terekbe belépő emberekre, akik rosszul öltözöttek, néha szaguk van, próbálkoznak ezzel és azzal. Buenos Airesben benne van a 2001-es nagy pénzügyi összeomlásnak az élménye és nem tudom, hogy mi és az is hogyan moshatja ezt ki az emlékekből. Alig 12 éve volt, nem? Ki tudja, hogy meddig tarthat egy ilyen, úgynevezett pénzügyi válságnak a hatása, annak, amelynek mindig, kivétel nélkül a középosztály látta a kárát, mert a gazdagok csak tovább gazdagodtak, a szegények pedig – bármilyen cinikusan is hangzik ez – „csak” egy lépcsőfokot léptek vissza korábbi állapotukból, de a középosztály sokat. Itt, Buenos Airesben ez sokaknak nagyon nagy zuhanások élményének a megtapasztalását jelentette. A Város eleven, szociális tereiben szociálisan sokféle kultúráját nem rejti el. Csak menni kell a hosszú utcákon – látható, hogy itt van mindenki. Paseadores és Cartoneros. Porteños
