A montevideoi repülőtér high-tech csarnokának üvegfalai visszaverik, felhangosítják az utasok lépteinek kopogását. Bőröndök kerekei surrognak-kattognak, szapora spanyol beszélgetések, gyerekek zsivajgása. A gép 11-kor indul, a tájékoztató táblán az uruguayi Salto neve szerepel, pedig az úti célunk Foz do Iguazu, Brazíliában. Két beszállókártyát nyomnak a kezembe, ugyanarra a gépre, de két különböző ülőhelyre szólnak. Majd Saltoban „át kell szállnom” – adja értésemre a hölgy. Nyirkos ködök ülnek a betonon, alig látni a könnyű, kétlégcsavaros masinát, amiben elhelyezkedünk. A felhők szinte a földhöz tapadnak, egy órányi út, csak ezt a zavaros, szürkés-fehér gomolygást látni az ablakból. Amikor ledöccenünk a betonra és odagurulunk a fogadóépülethez kitisztul egy kicsit, az ablakból jól látható ez az aprócska épület és rajta a tábla, hogy „Salto Internacional”. Az utasok fele leszáll, én fegyelmezetten átülök „új” helyemre, két sorral a régi mögött. Innen még vagy másfél óra az út, változnak a klimatikus viszonyok, Északnak tartunk, közelebb a forró égövhöz, melegszik a levegő. Amikor a gép ereszkedni kezd, a felhők nyája szétrebben és feltárul az erdőség zöld, összefüggő, végtelen szőnyege. Ahogyan egyre lejjebb ereszkedünk, úgy tárulnak fel a részletek. Már kivenni azt is, hogy az erdő változatos, nagyra nőtt pálmák csipkés csúcsa tör ki a lombkoronából, aztán egy fortyogó, füstölgő katlan tűnik fel alant egy pillanatra: rálátni az Iguazu vízesésre. A gép bedől, ráfordul a leszállópálya irányára, az erdőben keskeny, vörös utak nyílegyenes vonala vezet valahonnan valahová. Sehol sem látni házat, települést, tisztást. Csak ezek az utak törik meg ennek a kavargó zöldnek a sűrű szövetét. Mert sűrűre szőtte ezeket az erdőket a természet, innen a magasból már képet kaphatunk arról, hogy mit is jelenthetett itt berendezkednie az embernek. Az első telepeseknek irdatlan munkát kellett elvégezniük, fát irtottak, talajt forgattak, küzdöttek az Erdővel, amely nem adja meg magát. Majd később látjuk is, hogy Ciudad del Este még mindig küzd Vele, olyan a város élete is, mint a dzsungelé, a kétfajta élet folyton folyvást összecsap, a város utcáit, házait, az autóbuszokat, az utcára kitett olcsó asztalok koszos lapját mindenütt ez a vörös por üli meg, a városba bejövő autók kerekén is ezt hordják be, rátelepszik a kintről beérkező autók szélvédőjére, ráragad a buszok motorháztetejének tarkára festett felületére. A dzsungel fogva tartaná a várost – a város dzsungel-élettel alkalmazkodik ehhez. De ne siessünk ennyire előre. Foz do Iguazu repülőterén ballagunk a fogadó-épülethez. Az útlevél-ellenőrzésnél senki, várunk. Várunk és várunk, sokat. Aztán a földi személyzet telefonálni kezd és előkerül Joao da Silva, valami egyenruha-félében, megilletődött fiatalember, nekiveselkedik az útlevelek ellenőrzése nehéz műveletének. Ez a művelet lassú. A magyar útlevél egy kis fennakadást okoz. A számítógép segít. Amire mindezzel végzünk a csomagok is megérkeznek. Az épület előtt az első cigarettát párás, meleg levegő nyomása alatt szívom el. A montevideoi hőmérséklethez képest legalább tíz fokkal melegebb van, de nem is a meleg, a páratartalom az, ami megüti az embert. Az esőerdőknek ez a nehéz, áporodott kipárolgása. A kontinens közepén vagyunk – az óceánok messze vannak innen. Azok a nagy folyók azonban nagyon is közel. Paraguay „Córazon de America”, Amerika szíve, a kontinens közepén. Nyugaton a Paraguay folyó határolja, éppen a fővárosnál, Asunciónnál ír le egy nagy kanyart és ott van a határ is Argentína felé. A Paraguay az Amazonason keresztül van összeköttetésben a tengerrel. Itt, ahol gépünk leszállt, vagyis Keleten a Parana folyó határolja az országot és „ő” a La Plata-val tartja a kapcsolatot. A Parana ajándéka a világ legnagyobb vízesése, az Iguazu (vagy Iguassu, esetleg Iguaçu) és a folyó sokáig talán már nem is cipelhető keresztje az Itaipu Binacional, a világ legnagyobb vízierőműve. De ne rohanjunk ennyire előre, csak keljünk a Barátság-hídon, Brazília és Paraguay között, aztán a többit majd csak meglátjuk.
