Szombat volt és forrt a levegő Asuncionban. 38 fokot mutatott az utcai hőmérő, árnyékban. A Calle Palma-t lezárták aznap, kirakodóvásár volt az utcán. Egy kis standról orchideákat árultak, egy másikról frissen facsart narancsból készített levet jéggel, mellette valami csecsebecséket. Indián asszonyok maguk készítette ékszereket és az elképzelt turistáknak készített, egzotikusnak gondolt ajándéktárgyakat kínáltak a járdára leterített szőnyegről. Az asuncioni MacDonald’s előtt a matehoz szükséges kellékeket árulták és persze, hogy ott volt egy terere árus is. Itt pezsgett a városi élet. Egy kicsit feljebb az utcák üresek voltak. A szomszédos parkban valamilyen politikai erő molinókon manifesztálta véleményét, harsogott a zene a hangszóróikból, amelyet időnként valamilyen rögzített beszéd mondatai szakítottak meg. A láthatatlan szónok szenvedélyesen beszélt, röpködtek a levegőben a „compañeros” és a „compañeras” szavak, mint nagy és ideges madarak, le-lecsaptak az andalgó párokra. A Panteon Nacional de los Heros oszlopai alatt kistermetű katonák díszőrsége állt, csorgott az izzadtság az arcukról, komoly képpel őrizték nemzetük emlékezetét. Odabent kellemesen hűvös volt. A váltás fesztelenül csevegett, a sapkáik a dór oszlopok talapzatán hevertek, sokan voltak odabent. Egy család megkért, hogy fényképezzem le őket Francisco Solano Lopez-el, a kis kamera képernyőjén ott mosolygott a mama és a lányok, mögöttük pedig az El Supremo-nak állított emlék. Mert így hívták ezt a Lopezt, hogy El Supremo. A papától, Carlos Antonio Lopeztől örökölte az elnöki tisztségét, vele kezdődik a hosszú sora a hatalmukat minden áron megtartó elnököknek, képzelgő és magukat népboldogítónak beállító diktátoroké, akiknek a népszerűsége szuronyok hegyével volt ösztönzött. Ez a Francisco a paraguayi történelemnek máig legvitatottabb alakja. Ő robbantotta ki azt a háborút, amelyben Paraguay elveszítette lakosait és területeit. 1864-ben támadta meg Brazíliát, aztán gyorsan szembe találta magát a „hármas szövetséggel”, Uruguay és Argentína is beszálltak a küzdelembe. Hat éve múlva az országot letörölték a térképről. Területét megszállták. Máig kedvenc csemegéje a demográfusoknak és a statisztikusoknak az, hogy mekkora is volt az ország ember-vesztesége. A becslések tág határok között mozognak, egyesek szerint az ország elvesztette lakosságának 30, mások szerint a 60%-át. Az 1871-ben megtartott népszámlálás adatai szerint 221.079 lakost, köztük 106.254 nőt és 86.079 gyermeket találtak az egykor-volt Paraguay területén. Vagyis alig 30 ezer férfit. … A többiek mind ottmaradtak a Mato Grosso erdeiben, a Gran Chaco síkságain, a bűzős mocsarak járványokat pöfékelő párájában, valahol, odakint, ahol tényleg csak a tarka madarak, vagy leopárdok járnak. Értelmetlennek látszó csatákat vívtak egy kis erdei tisztásért, harcoltak a piranhaktól nyüzsgő folyókon, a pampák ritka forrásainak birtoklásáért. Európai nézőpontból ez is egyike volt Latin-Amerika számunkra érthetetlen okokra és bonyolult őserdőként indázó okozatokra visszavezethető háborúinak. A brazilok módszeresen kifosztották Paraguay településeit, Asunciónból minden mozdíthatót elvittek, a nemzeti archívum mind a mai napig Rio de Janeiroban van és mindmáig vitájuk tárgya. A katedrális harangjából öntött ágyú is a brazil emlékezetet táplálja és nem az ittenit. A Panteon kupolája alatt az ismeretlen katona koporsója feküdt, körülötte a háborúk neves hősei. Ott feszített például Jose Felix Estigarribia tábornok, aki egy másik, innen szintén értelmetlennek látszó háború hőse volt. 1932 és 1935 között Paraguay Bolíviával vívott csatákat a Gran Chaco birtoklásáért, azért a földért, amely éppen itt, Asuncionnál kezdődik a Paraguay folyó túlsó partján. Ebben a modern háborúban Paraguay elveszítette hadseregének a felét. A háború egyébként a Chaco Boreal birtoklásáért folyt, a harcba szállt felek úgy vélték, hogy ott olaj található. Ezért ezt a háborút úgy is emlegetik, mint amely mögött felsejlenek bizonyos nagyvállalati érdekek, a Shell és a Standard Oil igazgatótanácsai is több, mint akadémikus érdeklődéssel követték a harctéri fejleményeket. Az a harctér … szavanna, sivatag, művelhetetlen térségek, bozótos-erdős szigetszerű képződmények együttese, egy hatalmas terület, amelyet Keleten a folyók, a Parana és a Pilcomayo, Nyugaton pedig az Andok határol. Odaküldték az Ismeretlen Katonákat meghalni, sokakat közülük az éhség és a szomjúság terített le, a járványok is öltek, nemcsak a bombák, a puskagolyók. A Gran Chaco Háborújának – azt hiszem - nem volt igazi győztese. A békekötéskor a meglévő határok kissé módosultak, a területen máig Paraguay, Bolívia, Brazília és Argentína osztoznak. Olajat egyébként soha sem találtak ott. Az asuncioni Panteont is e nagy háború után nyitották meg, a harctéri hősiesség emléke mindig táplálja a nemzeti emlékezetet. A helyi turisták fesztelenül csevegtek, jöttek-mentek a visszhangos térben, fényképezték a zászlókkal letakart katafalkokat, a Tábornok szobrát, az Elnökök üvegre festett képmását. A katonák strázsálták mindezt és amikor kiléptünk közöttük újra ránk legyintett a hőség. A Panteon előtt megjelentek Asuncion punkjai, vidáman fecsegtek egymással, egyikük egy sebesült gitáron tépkedte a húrokat, a gitár sebeit ragasztószalagok fedték. Lassan korzózott a tömeg a Calle de Palma-n, a Panteon túloldalán, mint száradó ruhákat, egy kifeszített kötélre rakta ki a portékáját a póló-árus, az egész paraguayi fociválogatott mezeit, a pályára lépés sorrendjében. A forró szél meglengette a trikókat és egy-egy pillanatra látni engedte a mögöttük ballagó párokat, akik egymásra figyelve lassan andalogtak a Panteon körül, amelyre még csak egy pillantást sem vetettek.
