Ha most nézek fel a laptopról, akkor a Puskin trécselő közönségére látok. Alattam egy régen nem próbált székem lehet, mert érzem, ahogyan oly otthonosan követi fenékvonalaimat. Mit tudom én azt ma már, hogy mikor és miért is írtam valamit ebből, éppen ebből a székből, valahol ott rejtőzik az a szöveg a blognaptárban biztosan, oda ragadt, ott maradt.

Most azonban tudom, hogy mit akarok írni, mert kimentem – szigorúan öt métert tartva a bejárattól -, azért, hogy elszívjak egy cigit, pechemre a Kossuth Lajos utca felé sétáltam, van ott a sarok közelében egy hirdetőoszlop, azon van egy plakát és azon a plakáton van egy Schmidt Mária. „Történelem-hamisítás? Ugyan már!” – ez a felirat is rajta van azon a plakáton. Fújtam a füstöt, néztem a plakátot, amely a Heti Válasz hetilap címlapját hirdeti, majd meg kell venni ezt az újságot is az aluljáróban, hogy ne csak ezt a jól sikerült fotót ismerhessem, hanem azt is, amit Schmidt Mária fontosnak tart elmondani a Sorsok Házáról és a német megszállás emlékművéről. A hideg tuszkolt vissza a közmeleget árasztó Puskinba, még egy futó pillantást vethettem az utca túloldalán most Kelet Csillaga Kávé és Teázó (Arabul is!) szépen mosott kirakatára, szállt a nargilé-füst felfelé odabent, nagyméretű csillárok talmi fénye alatt urak üldögéltek, hölgy egy sem, megjegyeztem, hogy az arabok tanyát vertek a Magyarok Házában, visszaültem a helyemre és nekiláttam ennek a posztnak.

Nekiláttam, mert tegnap óta motoszkál ez a poszt bennem, itt vagyok most a városomban, Budapesten, gondoltam elmerülök az aktualitásaiban és e végi buzgalomban kimentem a Szabadság-térre, hogy szemügyre vegyem az újabb Tetthelyet. Aztán hazaértem, kinyitottam a facebook-ot, ahol egy ismerősöm arra bíztatott, hogy klikkeljek csak a „6 millióan a náci emlékmű ELLEN, oké?” (sic!) csoportra egyet és én klikkeltem. Annak ellenére, hogy határozottan gondolom, hogy ez itten nem egy náci emlékmű és elég szerencsétlennek tartom ezt a megfogalmazást. Klikkeltem. Csak meg ne bánjam! Ritkán klikkelgetek féjszbúk csoportokra, kevesükhöz tartozom, régimódi vagyok, bár nagy tisztelője az Internet-demokrácia elmélyítésével kapcsolatos próbálkozásoknak. Szeretem nézni a közéletet élő embert, elgyönyörködni a mozdulatokban, gesztusokban és a pillanat hevületében megszülető mondatokban. Mégis klikkeltem most, gyorsan és talán kissé figyelmetlenül, de kattintottam.

Mert tartozni szeretnék valahová, ahol nemet mondanak erre az emlékműre. Oda, ahol nemet mondanak arra, hogy bármilyen új emlékmű a Szabadság-térre kerüljön. Oda szeretnék tartozni, ahol egy ilyen bonyolult kérdésekre reflektáló és a személyes érzelmekig emlékezet-iszapokat felkavaró emlékmű felállítását megbeszélések előzik meg, ahol mind a szándékról, mind a művészi megformáltság lehetséges változatairól nyílt és normális beszélgetések folynak, ahol egy önkormányzat átgondolja azt is, hogy emlékmű felállítása mivel is jár, mi is lesz annak a következménye. Szóval valami normalitáshoz szeretnék tartozni, ahol ha lassabban is születnek a döntések, de legalább az érintettek és az érdekeltek részvételével és egy budapesti köztéri emlékmű mindenképpen közügy, na ráadásul egy ilyen érzékeny témakörben, elsődlegesen a város lakóinak a közügye.

Átfutottam persze azért klikkelés előtt az oldalt, hogy tudjam, hová is helyezem el nevemet, tudván azt is, hogy ettől kezdve bélyeges vagyok, vagy így, vagy úgy, vagy itt, vagy ott, valahol majd számon tartanak, ki- és visszakereshető adat leszek, aztán majd valahol beleírnak egy Nagy Könyvbe, ahol számon is tartanak. Ez persze nem érdekes. Az sem különösebben érdekes, hogy már látom, a csoport névválasztása eleve elrendelte a csoport sorsát is. Többeket fog irritálni a „náci emlékmű kifejezés”, mint a polgári tiltakozás és a primér felháborodás szülte tartalom. E szempontból nincsen kétségem afelől, hogy „jó” helyre klikkeltem: legalább ennyivel kifejezhettem felháborodásomat (1803 polgárnő- és polgártárssal együtt, 2014. január 30-án 18:37-kor ennyi mutatott a klikk-számláló). Azt azonban el akarom mondani itt és most, hogy miért is foglalkoztat ez a dolog. Három okot fogok most mondani, egy tűnődő (állam)polgár monológjaként és egy bónuszt, valami nagyon személyeset, ami itt kívánkozik ki most belőlem.

Hadd kezdjem azzal, hogy a Holokauszt irracionalitásáról és felfoghatatlanságáról már annyit írtak és nagyon okos és érzékeny emberek olyan sokat beszéltek, hogy ehhez épeszű ember szinte már semmit sem tud hozzátenni. Szép Ernő az emberszagról ír, azok szagáról, akiket víztől és mosdási lehetőségtől is megfosztottak, az ételtől is megfosztottak, az élet egyszerű és természetes örömeitől is megfosztottak, kiközösítettek, kizártak ezekből az egyszerű örömökből és aztán hideg, racionális tervek alapján megölték őket. Nem voltak bűnösök, nem követtek el semmi rosszat a fennálló társadalom ellen, még csak mások sem voltak, volt magyar nevük, magyar anyakönyvi kivonatuk, volt magyar identitásuk és sokan közülük sokkal szebben beszéltek magyarul, mint azok, aki a marhavagonokban behajtották őket. Deportálták őket, kilökték őket az élőhelyükről, erőszakosan megfosztották őket a javaiktól. Megölték őket. Mindez úgy kezdődött, hogy valakik úgy döntöttek, hogy vannak „ilyen”, meg „olyan” emberek. Volt ez a numerus clausus, hogy valakinek lehet valamit, másnak meg nem lehet semmit. Miért? Mert az úgymond zsidó, emez meg, úgymond magyar. Ez annyira irracionális, hogy minél többet tűnődünk ezen, annál hihetetlenebbnek tűnik a számunkra. Irracionális ennek az egész eljárásnak a menete, a szabályalkotása, a kritériumai, a végrehajtás szakszerűsége. Emberi drámákat kell látnunk, családtörténeteket, gyermekek és anyák, apák és nagyapák történeteit, csak vetítsük ezeket mai életünkre és kérdezzük csak meg önmagunktól, hogy mit csináltunk volna, ha ez velünk, a szomszédunkkal vagy rokonainkkal és jó barátainkkal történik meg? Hová álltunk volna? Mit is csinálhattunk volna?

Mit csinálunk most, ha azt látjuk, hogy valahol valakik valakiket ki akarnak közösíteni a társadalomból, a természetes társas viszonyok szövevényéből ki akarják lökni őket, mert – úgymond – nem „jók”, nem elég „magyarok”, vagy mit tudom én, mert más a bőrük színe. Irracionális nemdebár? Mi lenne, ha egyszer dörömbölne a rendőr az ajtón, akit úgy ismertünk eddig, hogy azért végzi a dolgát, hogy minket védjen és most ellenünk jött, nem azért, hogy megvédjen, hanem azért, hogy elvigyen. Miért, ha már nem csináltunk semmit rosszat sem? Mert van rá szabály. Csináltak ilyen szabályt azon a nosztalgikus Magyarországon. Adott törvény erre parancsot csendőrnek, rendőrnek, köztisztviselőnek, vasutasnak, mindenkinek. A szomszédnak is, hogy elfordítsa a fejét. Azon kevés bátraknak, az embermentőknek is, hogy ne fordítsák el végleg (mint ahogyan oly sokat megtették) a tekintetüket a szomszédaikról. Ezeket a szabályokat már régen, a németek bevonulása előtt megalkották és működtették. Ugye tudomásunk van erről is? Ugye milyen bonyolult ez a történet? Ugye milyen mélyen, de milyen mélyen emberi? És ugye, hogy mennyire irracionális?

Aztán a Magyar Köztársaság Kormánya (tudom, tudom, nem alkotmánysértésnek szántam) 2014. januárjában előáll azzal, hogy a Budapest Főváros Ötödik Kerületi Önkormányzatától megkér egy területhasználati engedélyt egy emlékmű felállítására, amelyre már kiválasztották a szobrászt, a szobrász már megalkotta a művet és be is árazta, a helyet már akkor kijelölték, amikor a területért felelős önkormányzat arról még mit sem tudott, aztán az eljárás annak rendje és módja szerint gyorsított eljárásban le is folyt, jogállamban élünk, nemdebár, ki találna fogást abban, ahogyan az egészet kiszerelték? Mindezt azért, mert március 19-e nagyon közel van most. Ha ránézek a naptárra, látom, tényleg, mindjárt itt van. És vajon mi volt a helyzet tavaly, tavalyelőtt? Nem volt ötlet? A „történelem cezúrája”, ahogyan Schmidt Mária fogalmazott abban a múltkori posztomban idézett, Duna Tv-s beszélgetésben, az tavaly még nem így volt? A Holokauszt Emlékév előkészítése szerintem már valamikor 2010 körül megkezdődött, azóta senkinek sem volt érkezése arra, hogy ezzel az emlékmű-tervvel előálljon? Az is lehet persze, hogy most nyílt arra tér, hogy megvalósuljanak régi sérelmeket orvosló egyéni álmok, víziókként megszületett, majd rögeszmékké rögzült elképzelések arról, hogy hogyan is lehet olyan magyar történelmet alkotni, amelyben végül is mindig valamelyik nagyhatalom a felelős minden bajunkért. Mi csak szegény áldozati bárányok voltunk, akikre orosz, francia, angol, német, stb (nem kívánt aktuálisan törlendő, alkalmanként, ha lehet) bárdok sújtottak le, ja, ki ne hagyjuk ebből a románokat, a szerbeket, a cseheket (+bónusz szlovákokat), akiknek szintén volt valamiféle fenett kése, bicskája, vagy mi, persze a mi olvasatunkban mindig a hátuk megett. …

Persze, hogy nem erről van szó! „Történelem-hamisítás? Ugyan már?” – a németek tényleg bevonultak 1944. március 19-én. Ki ne tudná? „Ez minden áldozat emlékműve!” – jelentette ki abban az interjúban az Igazgató Asszony, Új Kánonok Igazgatónője, aztán ez a mondat meg pattant, mint az ostor. Aki nem tudná, ilyen emlékmű van egyébiránt, ott, ahol elvesztett embertársainkra leginkább emlékezni szoktunk kultúrkörünkben, van ilyen „a II. világháború minden magyar áldozatának” emlékműve a Fiumei úti Sírkertben (Kerepesi úti temető), mindjárt a bejárattól balra, Ady Endre sírja felé ballagván, közben útba ejtvén Görgei Artúr sírját is. Elég régóta ott van ez az emlékhely, mögötte jól látható, ahogyan orosz pénzből újítják fel azoknak a Vörös Hadseregben harcolt és egyenruhájában elesett szovjet hősöknek a sírját és emlékművét, akik itt haltak a „magyar szabadságért”. Ha az emlékmű fennáll a Szabadság-téren, többet senki sem vetheti fel a szintén a téren álló szovjet emlékmű eltávolításának a lehetőségeit, nemde? Ha magyar történelem baljós éveinek a német megszállás volt a végzete, akkor mindazok, akik a német megszállás ellen harcoltak és veszítették életüket, akkor ők mind barátaink és nem ellenségeink, ugye? Akkor kár volt annyi utcanevet kicserélni Tisztelt Fővárosi Közgyűlés! Vissza Pesti Barnabást, vissza Ságvári Endrét! Mert az ilyen dolgoknak kell, hogy legyen egy logikája. A német megszállás után magyar kormány akkor csak Quisling kormány lehet és az államhatalom fejeként tündöklő Kormányzó Őfőméltósága maga is kollaboráns, ugye? Nem tudunk tömeges lemondásokról, illegalitásba vonuló kormánytisztviselőkről (csak kevesekről), külföldről a megszállók elleni harcra buzdító kormányzóról. Más országokban voltak ilyen esetek. Mivel, mint tudjuk, a magyar történelem soha sem volt lineáris, inkább egy szinusz-görbéhez hasonlítható utakat futott be, egy ilyen emlékmű egy olyan egyenest akar ebből kovácsolni, amely lehetetlennek látszó művelet. No, ezt dobta be most hirtelen a kormány, akitől ez az egész kacskaringóssá váló ügy ered.. Bedobott egy másik szó-szörnyszülöttet is ez a történet a közbeszédbe és ez az „emlékezet-politika” visszariasztó kifejezése. Biztos, hogy van helye a politikának az emlékezet területein? A politika belépése megzavarhatja ott a közösségi és a személyes emlékezést. Nem tetszenek látni miniszter és államtitkár urak, hogy belépésetek erre a porondra zavarokat okoz? Arra egyetlen egy állami tisztségviselő sem tett hivatali esküt, hogy állást foglaljon, ráadásul ezzel a határozottsággal, történelmi kérdésekben. A feladataiktól megfosztott történészek dolga is tanulságos. Vajon mi az értéke most egy történész-diplomának? Ha helyettük, akik ezt a szakmát tanulták, mások mondják meg azt, hogy egy történelmi eseménynek mi is a helyes olvasata? Ha az a diploma elértéktelenedett, akkor mindjárt jön a többinek is a leértékelődése. Mérnökök helyett majd politikusok számítják ki a boltíveket, közgazdászok helyett majd politikusok kalkulálnak banki bevételekről és kiadásokról, majd trafikosok árulnak termőföldet és a Szerencsejáték Zrt. Lottó-játékain nyerhetünk majd szabadságot, vagy elzárást.

Kimentem tehát arra a Tetthelyre, megnéztem, hol áll majd az a bizonyos emlékmű. Csak egy lehetséges helyet tudtam azonosítani és az a most ott álló szerény kis emlékhely helye. Ez az emlékkő a MAC, az első magyar tornaegyelet (Magyar Atletika Club) megalapítására emlékezik. Na oda, fel lehet állítani valamit, csak ahhoz el kell mozdítani amazt. Ha meg emez odaállna, akkor az Emlékezés templomának a lépcsője aljába odatett Horthy-szobor figyeli majd akváriumából az eseményeket, az érdekes lesz nagyon, tehát egy magyar quisling lesi majd azt, hogyan koszorúznak ottan, vagy mit tudom én, hogy milyen eseményeket raknak az emlékmű köré, mondjuk Nemzeti Gyásznapot, vagy BMW-k és Audi-k vonulnak fel, ki tudja ezt még most. Majd a kerületi önkormányzati rendészeti bizottsága csak eldönti, hogy mit szabad a Szabadság-téren és mit nem. Azon a téren, az egyik oldalon egy hatalmas, üres épület és a homlokzatán ott vannak még ezek a régies betűk, azt mondja a felirat, hogy Magyar Televízió és ez figyel minket, aztán a másik oldalon ott áll a Magyar Nemzeti Bank tekintélyes háza, mellette gyönyörűen megújul mindjárt Budapest egyik legszebb art noveau épülete az Amerikai Egyesült Államok Nagykövetsége jóvoltából, aztán lehetséges merénylők elleni akadályok a nagykövetség előtt, azok is ott vannak. A másik oldalon Ronald Reagen ballag lazán a szovjet katonák emlékműve felé, ahol mindig van rendőri biztosítás, középen pedig egy poszt-modern kávézó gombája. Szép ez a tér, az egykori Újépület (Neugebaude) lebontása után keletkezett városi tér, annak az egykori laktanyának az udvarán végezték ki az osztrákok Batthyányi Lajost, szóval van itt minden, mint a búcsúban (még az itt kivégzettek nagyon szerény, szinte láthatatlan emlékműve is itt van, no meg Brandholz tábornok szobra is). Kár, hogy egy újabb ide állított emlékművel ezt még inkább eklektikussá teszik. Ha lenne helye a német megszállás úgynevezett emlékművének (ugye érzik, hogy milyen hülyén hangzik ez: „megszállás emlékműve…”), akkor annak a budai Várban lenne a helye, pont ott, bizony az Elnök úr Sándor-palotája előtt, ott még voltak magyar kormányőrök, akik felvették a küzdelmet a túlerőben lévő németekkel, lőttek is néhányat, sőt a feleknek veszteségeik is voltak. No azok a magyar katonák például esküjükhöz híven jártak el, nem? Nekik is volt családjuk, siratta őket is valaki, valahol. Ők például hol tehetnének le egy szál virágot? Egészen biztos vagyok abban, hogy a Várkerület Polgármesteri Hivatala és Közgyűlése is képes arra a teljesítményre, amire az Ötödik Kerületé, vagyis elég gyorsan ki tudnánk adni az engedélyeket …

Annyira belelovaltam magam, hogy elfeledkeztem a Puskin közönségéről, pedig itt vannak, itt trécselnek körülöttem. Egyikük sem beszél arról, amiről én itt most ilyen sokat, első indulattal írtam. Klikkeltem. Ezért. Csak óvatosan azokkal a klikkelésekkel!