Téli intés. Belgrádi notesz
2014. február 03. írta: wootsch

Téli intés. Belgrádi notesz

Ha most nézek fel a laptop képernyőjéről, a Vesele Domaćiceben trécselő közönségre nézhetek. Ez a hely egyike a számos belgrádi lakás-kocsmáknak. A törzsasztalomnál ülök, a kályha mellett, de ennek nincsen nagy jelentősége, a kályha virtuális, a tűznek most már még emléke sincsen benne. Talán akkor, amikor 'anno' még laktak itt, igazi lakók, nem mi, ezek a mostaniak, és akik ki-be járnak a nappaliból, akik letelepednek az előszobában, akik csak ledobják a kabátot a székre és a széltől pirosra csípett arccal kortyolnak bele a kávéjukba, sörükbe, rakijájukba, ki mijébe, talán akkor még volt itt tűz, hasábfák éghettek ebben a szépen épített kályhában. Tűz már régóta nincsen itt, csak a beszélgetésekben pattog, a felharsanó nevetésekben van már csak itt parázs, a magányos ivók tekintetének hamujában. Belgrád megszokott rituáléit nem zökkentette ki nagyon a ritmusából az a nyíltan és ellenségesen a városra rontó, hideg szél. Tél Hercege összevonta sűrű szemöldökét, de odakint. A városon kívül katasztrófát hozott ez a metsző, erős szél, átvette az irányítást az utakon, a didergő bácskai falvak felett, betört a vajdasági városokba, elvágta a közutakon közlekedőket úti céljuktól. Százak rekedtek az utakra felhordott hócsapdákban. Pénteken jöttem vissza Budapestről, amikor az Avala átlépte a határt, már látni lehetett az ablak előtt lassan elmaradó tájon, hogy itt nagyobb a hó, mint odahaza, aztán a gyorsan sötétedő égbolt fekete terítőt terített a tájra. A kocsiban meleg volt, a cseh étkezőkocsiban előkerültek a hamutartók, Kozel barna sör és kávé-cigi kombinációkkal sietették az időt a pöfékelő utastársak és a ha jól vettem ki a szavaikból, a szerb vasút állapotáról beszélgettek. Minden jogos megjegyzésük ellenére a vonat azonban ment, mendegélt, döccent, nyikorgott. Az ablakon állt a jég. Odabent meleg volt, a cseh személyzet csehül tördelte a késés miatt a kezét. Odahagyták a vendégeket és egy sarokban tárgyaltak valamit. Az is lehet, hogy ők meg csehül kommentálták az Európából kirekedt szerb vasutak állapotát. Mentünk és végül csak egy órát késtünk. A vonatból kiszállva konstatálhattam, hogy lányok siettek az aktuális találkozóra, barátok lapogatták egymás télikabátos hátát a sarkon, egy normális péntek este Belgrádban, amikor a kafanákban élő zene szól és amikor a fiatal populáció a klubokba megy. A Slavija sarkán a Roštiljban most is üldögéltek és ettek néhányan, mintha mi sem történne körülöttük. A kegyetlen szél ugyan emelgette a műanyag lapokat, amelyeknek éppen, hogy a távol tartása lenne a hivatásuk. Láthatóan most ennek a feladatnak a teljesítése nehezükre esett, a szél betört a teraszra és emelgette a sülteket, de azért csak ott ültek néhányan és ették, amit ott lehet. Szóval így érkeztem meg és még nem tudhattam, hogy milyen szerencsém volt, mert másnap az Avala csak Vrsacig vergődhetett el, onnan kellett kimenteni az utasokat, gondolom, hogy vitték magukkal a Kozel barnát és a kávét is. Csehül állhattak ott a dolgok, Vrsac nem egy világváros, ha valaki odareked egy este közepén, talán sötét gondolatokat forgat a fejében a globális pénzpiacnak az immár magánügyeinkig is elérő áldatlan hatásairól. No meg arról, hogy hol és hogyan fog itt aludni és, hogy mikor és hogyan is ér haza? A határt lezárták aznap, Szerbiát elvágta az időnek ez a járása Európától, Tél Hercege is beszólt a mos kezdődő választási kampányba. Miközben a politikusok azon fáradoznak, hogy megnyissák ezt az utat, Tél Herceg figyelmeztetést küldött arról, hogy ez út így nem mindig járható. Török, bolgár, makedón, szerb, magyar, német, cseh, román kamionok százai rekedtek Röszkénél, most, amikor ezt a posztot fabrikálom, rájuk gondolok: el fog tartani néhány napig, mire nekivághatnak az útnak. "Ne induljanak el" - könyörgött az embereknek a rádió és a televízió, de azért persze csak nekivágtak az útnak néhányan. Szabadka és Újvidék között százak rekedtek az úton, az autóikban, volt, akit 16 órás didergés után mentettek fel a segélyalakulatok, a hadsereg páncélosai vagy az útkezelők traktorai. Sokaknak lett egy története ezekben a napokban. Egy nehéz története a természet erejéről és arról, hogy milyen törékenyek és esendőek, és nagy erőknek milyen kiszolgáltatottak is vagyunk. Sokszor úgy ragaszkodunk a kialakult szokásainkhoz, hogy azt is tudjuk felejteni, hogy a Természetben élünk. A viharos erejű szél persze különleges körülményeket teremtett. Azt is látnunk kell persze, hogy ahogyan átlépjük a határt Röszkénél, a táj kiürül, egy kezünkön meg tudjuk számlálni az út menti fákat és bokrokat Szabadka és Újvidék között, itt az autóvezetők a monotóniával és az unalommal küszködnek mindig. Ilyenkor, ha a szél járja át a Pannon-síkság eme darabját, azonnal észrevehető lesz, hogy a szél útja akadálytalan. Míg Budapesttől a határig ezt az ugyanolyan alföldi tájat erdőcskék, ligetek, bokros-ligetes szigetek teszik látványosabbá, addig a határt elhagyva végtelenbe futó földeket látunk, amelyek látványát csak ritkán zökkenti ki egyneműségéből egy-egy romos tanya vagy facsoport látványa. Itt a magyar alföldön megszokott, telepített erdők, ligetek sora megszakad és a szél bizony kiélvezi ezt a szabadságot. Ha az autópálya töltése kissé kiemelkedik a tájból, akkor odahordja azt, amit csak hordhat. Nyáron port, ősszel tarlóégetés füstjét, télen a havat. Így történik, hogy az út járhatatlanná válik, csak kis kiemelkedés az út, de az akadály nélkül rohanó szélnek ez is elegendő. Ráadásul ezt a bácskai tájat számos kisebb-nagyobb folyó (és köztük a Fehér-csatorna) szeli át, a szél extra táplálékot kap a víztükrök felületeiről (termikus természete van neki, ugye) és ez sokszor kiszámíthatatlanná teszi a kavargásait. A Kosava néha betör ide, Fehérvárosba, nyáron forróságot hoz, most fogvacogtató hideget, ebben a szélben a hidegérzet majd tíz fokot ugrik a szervezetben, alig fagypont alatti a valóságos hőmérséklet, de az érzete az biztos, hogy mínusz tíz fok alatti. Itt, a városban azonban a szél megtorpan a házak falán, az utcasarkokon kénytelen új utakat keresni a rohanásához, ezért itt vannak terek és utcasarkok, ahol jobb, ha gyorsan átsiet az ember, de utána szélárnyékba ér, levegőt vehet. Odakint, a pusztán azonban csak nyargalhat az a szél és ha Tél Hercege bátorítja, akkor rohan is, hord hetet-havat. Így történt, hogy sokan csapdába kerültek, a civilizációs áldások sorra mondtak csődöt. Nem volt telefonszolgáltatás, egyes falvakban áram, befagytak a vízvezetékek, az utak nem látták el alapvető funkcióikat. A mentőakciók ma is folytatódnak. Ez ugyanaz a tél, mint odaát, ugyanazon az alföldön, a határ innenső oldalán, itt, ahonnan posztolok, katasztrófa-helyzetet teremtett. Magyarországon az idevezető M5-ösön nem voltak problémák, legalább is nem hallottam erről, ideát pedig meg kellett mozdítani a katasztrófa-védelem egész arzenálját. Ennek sorába illik az is, hogy közben választási kampány kezdődött Szerbiában, március 16-án járulnak az urnákhoz a szavazó-polgárok egy rendkívüli parlamenti választásra, amelynek a tétje a jelenlegi kormánykoalíció átszabása, vagy több, de erről máskor, másképpen. A kormánykoalíció erős pártja az SNS, a "progresszívek", erős embere pedig Aleksandar Vučić, a kormányban miniszterelnök-helyettes most. A közvélemény-kutatások szerint a legnépszerűbb szerbiai politikus, ismertségi indexe meglehetős. (Van ki e nevet itt nem ismeri?) Nos, Tél Herceg morcosan összevonta a szemöldökét, a katasztrófa helyzet keletkezett. Aztán ezt látjuk a képernyőn: ott van ez a tél, a hóba rekedt autók, a hólepte táj, amelyre most egy helikopter ereszkedik alá. A kamera az útról svenkeli a jelenetet, az operatőr már ott van tehát, amikor a gépmadár alá ereszkedik. A helikopterből kiszáll e jelenet aktuális hőse, Gospodin Vučić és az út felé tart. Áttör a majd derékig érő hótorlaszon, majd felgyorsítja a lépteit, most már fut. Nem látjuk tisztán, hogy mit csinál, de hopp, most már egy gyermekkel a karjaiban fut visszafele, a nagy hóban elakad, nehéz a teher (a gyermek olyan nagyobbacska forma), hősünk erőteljes csapásokkal átvergődik a hótorlaszon és fut, karjában a gyermekkel. A helikopter nagy rotorjai mélán köröznek közben a háttérben. Hősünk most átadja a gyermeket egy elé lépő, nem is túlságosan siető egyenruhásnak, majd visszafordul, életeket menteni. Frappáns, rövid jelenet, alig másfél percben. Szombat este ez a jelenet szétfutott a sajtó-felületeken, aztán vasárnapra már eltűnt, persze a helyi közösségi média emlékezetébe jól eltette. "Vučić Superman" - ez volt a legenyhébb komment a Vesele Domaćice fókusz-csoportjában. "Én bizony nem megyek el szavazni" - mondta Marko. A kis téli epizód persze eltűnt és megmaradt. Tél Herceg még nem adta fel. Most, hétfőn, úgy délután 3 óra magasságában már van némi forgalom az utakon, óvatosan, koncentráltan néhányan már nekivágtak az útjuknak, az élet nem állhat meg. Menni kell, mert szükséges. Belgrádot elkerülte a téli katasztrófa és enyhül a szél nyomása most a sarkokon. Új sörök utaznak a pincérem tálcáján az ismeretlen felé, a rossz idő odakint van, messze, annak a lánynak ott, átellenben pedig szép Che Guevara sapkája van, csillag nélkül, mosolya azonban beltéri és az övé.


A bejegyzés trackback címe:

https://wootschp.blog.hu/api/trackback/id/tr365796707

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

bikmakk · http://srbija.blog.hu 2014.02.06. 19:59:55

Szia, rég beszéltünk. Vannak hírek: májustól végérvényesen belgrádi leszek. :)

Apró javítás: a hó miatt elakadt vonatok nem Versecig, hanem Verbászig jutottak. (Vršac helyett Vrbas).

Versec határállomás Románia felé (a túloldalon Temesmóra).
süti beállítások módosítása