Az alábbi blogot faricskáltam még a múlt héten a szerbiai választások ürügyén. Hullottak a leselejtezett szavak forgácsai, fordításokkal vacakoltam, aztán egy kis digitális diéta következett a Boszporusz partján. A Galata sétálóutcájában tüntetőkbe botlottunk, valami kiabáltak Szíriáról, sütött a nap. A Galata hídról mintha százak lógatták volna az olajfoltos-medúzákkal teli vízben a horgászbotjukról a zsinórt, a sürgő-forgó hajók felkavarta víz felett sirályok rikoltoztak.

Nem fejeztem be akkor ezt a blogot, de most visszatérek ehhez az egy hetes szöveghez. Ezt írtam: "Ha bloggol (vagy blogol, nem?) az emberfia, csak vét hibát, sokszor indokolatlanul is sietünk tudatásainkkal, ezért aztán hemzsegnek a hibák, no meg a hamari indulatok az írásainkban (tisztelet a kivételnek). Az a jó a blogban, hogy aztán jön valaki és rádpirít, kijavít, mint legutóbbi posztomban vétett hibát javította 'bikkmakk'. Köszönöm szépen Neki! Földrajzból kettes alá. Beírtam magamnak. Nyájas javításában mély igazságok vannak. Verbász (Vrbas) az Bácska, Versec (Vršac) az Bánát. Verbászon született Rúzsa Magdi és dr. Csernus Imre, Versecen pedig Herczeg Ferencz, no meg Sztójay Döme, a német megszállókkal kollaboráns magyar kormány feje. Mindkét város látott jobb napokat egykoron. Versec most inkább van feléledőben, egykor virágzó borkultúrájának visszaállításán fáradoznak néhányan, borfesztiválja érdekes, kedvesen helyi esemény. Sokszor ácsorgott a vonatom Budapestről jövet a vrbasi állomáson, Vršac állomását nem ismerem, soha nem várakoztam ott, hogyan is tehettem volna, hiszen tényleg másfele van, szóval, lett volna ok arra, hogy ne keverjem össze e két, hangzásában hasonló, de teljesen más identitású városnevet. ... Mindegy is ma már, mert az előző posztban írottak ad acta tette a szeszélyes időjárás. Napok óta süt itt a nap, a hőmérő higanyszála 15 fok felett, néhány teraszra már vissza is kerültek a székek, emberek ülnek azokon és trécselnek, ó, ezek a vége hossza nincsen belgrádi csevegések! Ha most nézek fel a képernyőről, a belgrádi Molerova utcában, a Smokvica közönségét nézegethetem. Most jó dzsessz gömbölyödik elő a hangszórókból, könnyed zongorafutamok hullámai fodroztatják a felszálló füstöt. Megállapíthatom, láthatom, senki sem beszél itt politikáról. Annyi más, ennél fontosabb dolog van a világon. Vagy? Pedig választási kampány van Belgrádban. Az utcákon ennek nyoma sincsen. Pedig ilyenkor alacsonyan és rajokban szállnak a választási jelszavak és ígéretek, hogy "több munkahely .. kivizsgáljuk ... megígérjük ... Kánaán majd jön ... Európa és ... és persze, hogy Koszovó ...". Mondom, hogy ennek még nyoma sincsen az utcákon, pedig itt van már a választás a nyakukon, és mint minden választás, úgy ez is a politikai elit és a választópolgár közös vizsgafeladata, demokrácia próba, színpadra kell lépni most. Belelapozok a Belgrade Insight legutóbbi számába és onnan olvasom, hogy Željko Stanković (37) kreatív igazgató határozottan tudja, hogy kire szavaz majd és el is mondja most nekünk: "a Progresszív Pártra szavazok, mindkét listán. Ők az egyetlenek, akiknek van esélyük arra, hogy megszerezzék a szavazatok ötven százalékát és egyedül is kormányt alakíthatnak. Nem akarok őket hibáztatni a következő négy évben a koalíciós partnereik miatt. ..." Van Željko szavaiban rációból, számításból elég. Mi más is lenne ennek az előrehozott választásnak a tétje? A Progresszív Párt húzott egy lapot 19-re, álmaikban talán magyar a modell, a szomszéd kertje mindig zöldebb alapon, egy jó kis kétharmados felhatalmazással milyen messzire is juthatnának! A közvélemény-kutatások serkentették ezeket a vágyakat. 2013. januárjában a Progresszívek 36, a Demokrata Párt (a korábbi kormányzó párt, Boris Tadić és az azóta már lemondott belgrádi főpolgármester, Dragan Đilas pártja) 15,3, a szocialisták (ahonnan a miniszterelnök, Ivica Dačić érkezett a koalícióba) 11,8 %-on álltak. Azóta persze sok víz folyt le a Száván és a Dunán, egy év múltán, most januárban a Progresszívek mellett 45, a demokraták mellett 13, a szocialisták mellett pedig 11 %-os index szerepel. Matematikai valószínűségek vannak tehát egy méretes győzelem mellett, csakhogy mindezt azonnal zárójelbe is helyezi a választópolgár. Mert a hivatkozott lapban Marko Vlajćić (28 éves, PhD hallgató, munkanélküli) a következőket mondja: "nem szavazok senkire". Maja Popović (40 éves, klasszika filológus) még tódít is ezen: "Nem megyek el szavazni. Nem adhatom a szavazataimat sem a Progresszívekre, sem a Szocialistákra, mert felelősek a 90-es évek háborúiért és nem bízok bennük. Másfelől nagyot csalódtam a Demokratákban, nem tudok rájuk sem szavazni. Nem szavazhatok a Liberálisokra sem, mert ők nem egy valóságos párt, csak a vezetőjük beszél különösebb hatás nélkül. Nem szavazok egyikükre sem." Az ismerősökkel folytatott beszélgetésekben hasonló érvek kerülnek elő, mindig. A szavazópolgár bizonytalan tehát, csak igazán kevesek tudják, hogy kire is szavaznak majd. Abban a körben, ahol foroghatok, a helyiek többsége egyszerűen nem akar szavazni. Ezek a választópolgárok teljesen kiábrándultak a szerbiai politikai elitből és a számukra valójában nincsen valódi választék az adott kínálatban egy valódi választáshoz, olyanhoz, amely szükséges és elengedhetetlen változtatásokhoz vezethet el. Lehet némi igazuk, hiszen ők közelről figyelhetik az itteni politikai pártok furcsa karusszeljét, ahol vélemények és meggyőződések, szövetségkötések és azok felbontása úgy változik, mint ez a februári időjárás. A legutóbbi választások előtt Aleksandar Vučić, most a Progresszívek pártelnöke és miniszterelnök-helyettes, no meg a legnépszerűbb szerbiai politikus momentán, szóval ő a 2012-es választási kampányban még azt találta mondani, hogy "az Isten nem azért teremtett, hogy egy olyan kormány tagja legyek, amelyet a Szerbiai Szocialista Párt támogat." Aztán mit ad isten, mégis csak velük kötöttek koalíciós szerződést, amelynek az egyik ára az volt, hogy Ivica Dačić szocialista lett a miniszterelnök. A kis Slobo, ahogyan itt becézik, mint a rossz emlékezetű Milosević elnök egykori fegyverhordozóját. Ő a mostani kampányban meg azt találta mondani, hogy "Vannak fontosabb dolgok is annál, hogy választásokat tartsunk most ..." - biztató kampány-kezdet a részükről, nem? Látható, hogy a választások igazi éle éppen ellene irányul. Közben Tadić odahagyta a demokratákat és valamiféle kis pártok közötti szövetség összetákolásával tölti az idejét, Koštunica nem kér senkiből, talán már belőle sem kérnek a többiek, Európa-ellenes retorikával, Koszovót nem adjuk hevülettel vág neki ennek a kampánynak a pártja, a radikálisok (a Dveri) most mintha kicsit csendesebbek lennének ... Mondom még egyszer, felületes rápillantással azt állapíthatjuk meg, hogy a városban minden a szokásos belgrádi üzemmódban, a falakon nyoma sincsen a kampánynak egyelőre. A politikai elit karusszelje zárt körben mozog, ugyanazokkal a szereplőkkel járja köreit. Közben persze itt van az európai csatlakozás, itt van a gazdasági helyzet, a nehezedő szociális viszonyok, munkanélküliek növekvő száma, nyugdíjasok szétfoszló élet-lehetőségei, túlélőképességet próbára tevő helyzetek. A folyton folyvást fecsegő felszín alatt a sötét mélységek. Aztán tovább lapozok az újságban és megakad a szemem egy érdekes cikken. Egy angol nyelvű helyi hetilapban legalább is szokatlan, hogy ilyen típusú kommentárra akad az ember. "Az érvénytelen szavazat Szerbia egyetlen reménye" mondja a cikkben Miloš Ćirić, vendégszerző itt, egyébként az igen érdekes http://pescanik.net portál szerkesztője (érdekességek angolul is!) Megérdemli, hogy néhány megállapítást idézek a cikkéből. Ha vannak áthallások benne az innen északra tájolható, és az itteninél sokkal élénkebb választási kampányban csetlő-botló választópolgárok felé, az nyilván csak a véletlen műve ... Nos, Ćirić úrnak így szalad a klaviatúrája: "... mindannyian tudtuk, hogy előrehozott választások lesznek. Melyik olyan párt a világon az, amely ne szólítana választásokra, amikor a vezetője oly sikeresen állítja magáról, hogy a nemzet megmentője és akinek olyan magas tetszés indexe van? Aleksandar Vučić számára elérkezett a pillanat, hogy az elkövetkező évekre bebiztosítsa a helyét a politikai életben. Jövendőbeli pozíciója nem lesz a régi, valószínűleg majd ő vezeti a kormányt a következő két cikluson keresztül és mindannyian tudjuk, hogy ezt mit is jelent - az országban minden politikai és gazdasági folyamat totális ellenőrzését ... Ismerősen hangzik? Boris Tadićnak, a Szerb Köztársaság egykori elnökének és a Demokrata Párt egykori vezetőjének is volt ilyen pillanata 2004-ben, majd 2008-ban - úgy tűnt, hogy örök pillanat. ... bár nem lévén háborús helyzetben, amelyet egyébiránt Szerbia egy része fontos célnak tartott egykoron, ez a helyzet sem elegendő ahhoz, hogy normális, civilizált életet élhessünk. Az emberek nemcsak háborúban halhatnak meg, hanem a szegénység és az embertelen életkörülmények okozta depresszió következtében is ... Amikor a legutóbbi választásokon szavaztunk, egy kicsiny, de hangos csoport megértette, hogy a Demokraták vagy a Progresszívek közötti választás semmilyen döntő változáshoz nem vezet. Úgy döntöttünk, hogy részt veszünk a szavazáson, de nem adjuk a voksunkat senkinek sem, érvénytelenül szavazunk ... " - itt tartott a poszt, amikor megnyílt a web-böngészőm és csúnya képeket dobott elém, a szomszédos Boszniából. A szarajevói utcákon olcsón kiképzett, kis fizetésű rendőrök vertek rosszul öltözött, feldühödött embereket azokon a képeken. Egy szegény országban zavarogtak az utcákra tódulók, tereket foglalók, kormányépületek és levéltár égett, könnygáztól fuldokoltak a sajtófotósok. Vučić találkozott Milorad Dodikkal és Mladen Bosić-al, a boszniai Szerb Köztársaság reprezentásaival, csillapítandó a kedélyeket. Banja Lukán - Tuzlához képest - viszonylagos csend volt - "etnikai színezetet" nem kapott a dolog, másféle árnyalatok uralták a képeket. ... Aztán Szkopjéből közvetített hasonló képeket a helyi tv: "a korrupt elit ellen, a változásokért, jobb életért" zavarogtak ott az emberek. Vučić minderre azt találta mondani, hogy "Nem hiszem, hogy nálunk hasonló dolgok megtörténhetnek. Szerbia politikailag stabil, annak ellenére, hogy sok problémánk van ..." Mire a rendőrök egyik szakszervezetének a vezetője (!) azt találta mondani, hogy: "Teljesen logikus, hogy hasonló események bekövetkezhetnek Szerbiában is, ahol sok a munkanélküli, reményvesztett ember, azok a dolgozók, akik nem vagy csak nagy késéssel kapják meg a fizetésüket. Korrupció van minden szinten és politikai pártok által manipulált polgárok." - mondta a "felelős beosztásban szolgáló" rendőrtiszt és csendesen csordogált a kampány, működtek a rutinok, lassan kikerültek a plakátok az utcákra, a helyi közszolgálati tv-ben megkezdődött a jelöltek felvonulása. ...

Hány nap is telt el a szarajevói képek világhálón történt szétfutása óta? Tűnődöm. Hat-hét nap, talán? Már senki sem beszél Boszniáról, Makedonijáról, a szegény és reményvesztett balkáni emberekről, akik kimennek az utcára, mert elegük van azokból az életkeretekből, amelyeket egyébként szépen gazdagodó politikai elitjük oly szűkösen jelölt ki a számukra és akiket a túlsúlyos egyenruhájukban nehézkesen mozgó, rosszul fizetett rendőrök vernek, ha nyilvánosan hangot adnak elégedetlenségüknek. A Balkán megint eltűnt a világképernyőkről, azokon most Kijev van, a Majdan tér van, vér van és tűz van, alattomos lövések vannak, halottak és sebesültek vannak és ukrán káosz, amelyben a külvilág háborús leltár, az áldozatok száma szerint méricskél, hogy mi ez, polgárháború vagy mi egyéb? Európáról beszélünk, európai országokról beszélünk és most hosszú időre eldől az, hogy Európa mire is képes. Európa az nem az intézmények szövevényes labirintusa, nem a bürokraták hosszú folyosókon végigsiető lépteinek kopogása. Európa az nem az Európai Unió és az nem Európa Tanács (amelynek egyébként az itt szóba hozott országok mindegyike azonos rangú tag), hanem velük együtt a mi összességünk, európai polgároké. Minden közös értékünkért megszenvedtünk. Jogunkat az előző generációk kiharcolták arra, hogy képviselni is, megélni is tudjuk őket. De ez még nem ok arra, hogy ebbe az állapotba belekényelmesedjünk. Vegyük észre azt, hogy a szerbiai választások is egy európai ügy, és az is, ami Boszniában és az is, ami makedón Szkopjében történik, az is, ami most elborítja Ukrajnát. "Európába, de mindahányan" - van-e ennél aktuálisabb üzenet most azoknak, akiket vernek, akik barikádok két oldalán véreznek el ... egy olyan Európában, amely fenn képes tartani a szociális békét, egyensúlyt tehetősek és elesettek társadalmaiban, és amely nem engedi, hogy a korrupció méretes csövein szívják el ennek a forrásait, ráadásul mindenféle populista hivatkozásokkal, amelyeket kiszolgál és közvetít a hivatalos sajtó, egy olyan helyen élünk Európában, ahol megbecsülik a részvételt és védik a demokrácia minőségét. Ó, Európa több, mint gondolnád ...