Daliborkának rossz napja van ma, tudja ezt már most az egész Kralja Milutina utca, de jut a hisztiből a Krunskának is egy kicsit. Daliborkának éppen a sarkon támadt rossz kedve ma reggel. "Ne mogu! Neeeee mogu Majko!" - kiabálja Daliborka, de kis, rózsaszín bőröndjét nem ereszti el közben sem. Ez a bőrönd tett ismerőssé minket. Egy útvonalon járunk. Én a pékhez megyek reggelente, Daliborka pedig az iskolába. Míg más pöttöm lánykák és legényként vállát nagy hátitáskák húzzák, addig Daliborka egy kis kerekest terelget büszkén, a bőröndöcske rózsaszínű és rajta zöld csillagocskák vannak. Láttam, szeptemberben, ahogyan Daliborka először cibálta át a kátyúkon bőröndjét, de büszkén, öntudatosan és határozott léptekkel ment a mama mellett, iskolába járni jó volt. A mama, Jelena, egy igazi belgrádi szépség (az egy másik történet, hogy honnan is tudom a nevét). Magas, karcsú alakját még csak jobban kiemeli a tűsarok, amelyen kopog, enyhén, de természetesen duzzadó ajkait fuvolázó alt hang hagyja el, ha beszélgetnek Daliborkával, így tudtam meg a kis hölgy nevét is. A szép mama és a csigafürtös, szőke hajú kislány körül valahogyan mindig mosolyra húzódnak a szájak, mintha egy picit megnyílna a szürke ég is, ha ők mennek az utcán, van valami derűs derengés ott, még télen is. Daliborka komolyan húzkodja a bőröndjét és közben csacsog, nagy, kék szemekkel fel-felnéz, a szép mama türelmesen válaszol, kopognak a tűsarkak, így mennek reggelente az iskolába. Daliborkának általában jó napjai vannak, ilyenkor sokat gagyog és ragyog. Sokszor kísértem én is őket mosolyogva, akaratlanul is hallgatva ezt a női csacsogást. Aztán a sarkon elválnak az útjaink. Daliborka letér, az iskola felé, én meg továbbmegyek a kedvenc pékünkhöz, a Svetozar Markovićára. "Daliborka", ha eszembe jut, mindig el kell, hogy mosolyodjak. Vannak nevek, amelyek talán egy életre eljegyzik boldogsággal vagy boldogtalansággal a viselőjét. Vajon milyen női sorsot jelöl ki az Neked, hogy Daliborka? Mert ebben a névben régi mesék vannak benne, királyfiak és hercegkisasszonyok, hűséges és beszédes paripák, sötét erdőben mérget kotyvasztó boszorkányok és a mélyfekete égen csak távolodó telihold. Szerelmes dalok vannak ebben a névben, amelyeket messziről hoz a tenger felől fújó langyos szél és az elment kedves utáni várakozás van ebben a névben, amikor az már kihajózott és már nem lehet vitorlájának fehérjét megkülönböztetni attól a kis, távoli felhőcskétől. ... Daliborkának rossz napja volt ma reggel. Némi rutinnal átláttam én a szitán: ma nem smakkolt az iskola. Láttam ám én azt az iskolakaput, ahogy egy lusta oroszlán, úgy hever ottan, kitátja a száját és csak nyeli el a sok kis leánykát, fickót reggelente. Annak az oroszlánnak a torka sötétre nyílik, aztán folyosók nyílnak ottan és azon kell egyformára festett ajtók felé menniük a kis embereknek, majd az ajtók mögött termek nyílnak és a termekben egyforma kis asztalok és székek, abban kell üldögélniük egész nap és a nap végére már nincsen Daliborka sem, Jelena sem, Radmila vagy Ivana sem, Dragan vagy Jovan sem, csak egyforma tanulók vannak, a tanár nebulói. "Ne mogu Majko!" - kiabálta Daliborka ma reggel a Kralja Milutina és a Krunska sarkán. De fogta a kis, rózsaszínű bőröndjét erősen, még nem dőlt el az anyai és a gyermeki akarat összecsapása, amikor én továbbmentem a pékhez. Amikor néhány perc múlva már visszafele tartottam, már nem voltak ott, a sarkon. Daliborkát is benyelte az a nagy oroszlán-torok bizonyára. Mert ez az élet rendje: a mesék a hétköznapok rőzsetüzén égnek el, hogy mire felnövünk, el is felejtsük a csodákat és a csodálkozásokat.

(A képen nincsen a posztban szereplő személy ... A kép címe: Szemlélődés)