Az én Első Világháborúm ... és az Övék ...
2014. június 16. írta: wootsch

Az én Első Világháborúm ... és az Övék ...

Ha most nézek fel a képernyőmről, a belgrádi Vesele Domaćice pultosait látom, ahogyan a poharaikkal rendezkednek. Magam vagyok, én és ők, meg a poharak összekoccanásának a zaja. A tisztára mosott poharak sorakoznak már, a vendégek díszszemléjére várnak, kis hadsereg, még dologtalanul. Vendég most rajtam kívül e térben nincsen, odakint, a teraszon persze zajlik az élet, bár a Nyár most meditálhat valahol, mert itt nincsen.

Eszembe jutott az a nap, amikor Apám elvitt megnézni a Nagy Háborút. Az a nagy háború üvegtárlókba kiterített tárgyak formájában hevert ott a Hadtörténeti Múzeumban, a gyerek torka összeszorult, amikor Apám lenyomta a nagy ajtón a kilincset és beléptünk egy félhomályos folyosóra. A derengő homályban a falon függő kép is elmosódott volt, néztem: köves talajon egy szürke egyenruhás alak feküdt a kép közepén furcsán kicsavart végtagokkal, paroliján két csillag volt kivehető, a háttérben enyhén érzékelhető füst szállt a sziklák felett és valami alakok bóklásztak ott. "Akár a bácsikám is lehetett volna" - morogta az Apám - "ott esett el, Doberdónál, ő is tiszt volt". Egy másik képen huszárok nyargaltak valami poros úton, valami ellenség felé, kardjukon villant a fény, bajuszos szájuk kiáltásra tátva, a lovak rémült szemét jól megragadta a kép általam nem ismert festője, az egyik ló félrerántja a fejét, lovasa bal kezével markolja a zablát, jobb kezében a kardot előre nyújtja, kissé kiemelkedik a nyeregből, az ő szája is tátva és arra is emlékszem, hogy a napsütés is ott van a képen. A budapesti Hadtörténeti Múzeum folyosója olyan volt a gyermeknek, mint az általános iskoláé, de ezen a folyosón nem tablók függtek, hanem csataképek, rohamozó katonák, előreszegezett szuronyok, égbeli robbanások fehér felhője. Erről a folyosóról is nyíltak ajtók, az ajtók mögötti szobákban pedig ott voltak a tárlók, a tárlókban puskák, szuronyok, kardok, sisakok, egyenruhák. Mannlicherek, Schwarztloze géppuskák, mini-aknavetők, amelyekkel a hegyi harcok harcosai lőttek lövészárkaikból.

(Egy magyar vonatkozású kép a berlini Deutsches Museum 'Erste Weltkrieg kiállításáról ...)

Apám kézen fogott egy napon és elvitt a múzeumba, hogy megnézzük a háborút, amelyről ott megtudtam, hogy ott elesett egy távoli rokonom, akinek a számomra nem volt arca, gesztusa, térfogata. Ez a térfogat nélküli tiszt sokáig kísértette a gyermeki álmokba lejátszódott akciókat, a cs. és kir. hegyivadászok egyenruháját hordta és egy egyenruhába öltöztetett csoportot vezetett rohamra, akik lihegve, szuszogva, szuronyos puskát előre szegezve kerülgették a sziklákat. A múzeum előtt még ma is ott vannak azok az öreg ágyúk. A török idők ágyúi a Déli pályaudvarra ásítanak, a Nagy Háború ágyúi pedig a Rózsadombra irányítják a csövüket, a gyermek megmászta őket és elképzelte, hogy kicsit lejjebb tekeri a csöveket, aztán tölt, aztán irányoz, aztán ... "tűz!" és ott, a dombon a becsapódások fekete rózsái nyílnak hirtelen ... a gyermeki fantázia végtelen, aztán ez a fantázia az iskolai tudás dobozaiba kerül, a dobozok falaival lesz határos, arra tanítanak az iskolában, hogy a világ megismerhető, nem arra, hogy a világ érdekes, hogy a világ váratlan meglepetésekkel szépségeivel teli, hogy a világ új kalandokra hív minden nap, hanem arra, hogy csak legyünk kiszámíthatóak, előnyöket és hátrányokat folyton-folyvást mérlegelők ... ha azt tanítanák az iskolában, hogy az emberek nagy családjában "mindenki egyenlő méltósággal és szabadnak születik", vajon lenne-e háború? Vajon lenne-e ellenség, akire pedig feltétlenül szükség van ahhoz, hogy háborúba menjünk?

Apám ritka budapesti látogatásain egyikén elvitt a múzeumba, hogy megmutassa a Nagy Háborút. Aztán visszament az Ő élőhelyére, a kincses Kolozsvárra, én pedig az én élőhelyemen, csak itten, Budapesten cseperedtem, néha még vissza-visszatértem az öreg ágyúkhoz, a múzeum kongó folyosóira, ahol sokáig nem változott az állandó kiállítás, amelynek fókuszába ez a Nagy Háború állt a maga tárgyaival, és a Szent István csatahajó modelljével, amely a gyermek csodálatának állandó tárgya lett. Kiskamaszkoromban, mire már megengedtetett, hogy egyedül mászkáljak abban a Nagyvárosban, magamtól is sokszor felkerestem ezt a helyet, mert volt valami rejtélyes vonzása annak a modellnek, amit egyébként nem tudok megmagyarázni. Csak éppen az elmúlt évben, amikor áthajóztunk a Škarda és a Premuda szigetek közötti átjárón egyszer csak kimutatott horvát kapitányunk a tengerre és azt mondta, hogy "ott süllyedt el a Szent István" - és mi pipacsokat bíztunk a hullámokra és elénekeltük a Himnuszt, tisztelet a tengerészeknek.

A kiskamaszkor és a felnőttkor közötti széles mezőn a Nagy Háború nem volt része az életemnek. Remarque "Nyugaton a helyzet változatlan" (In Westen nichts Neues) regénye persze nagyon fontos volt, miként az abból készült filmek is, főleg Lewis Milestone-nak az 1930-ban készített változata, amelyet egy berlini 'Zwotauseneins'-ban vásároltam valamikor. De a regény az ifjúságpolitikai vonatkozásai miatt vált nagyon fontossá akkor, amikor a Barátság lépett egyet az Értékek Lajtorjáján feljebb egy kicsit ... a "három bajtárs" ... Valahogyan nem vettem észre, hogy ez a generációk által sokféleképpen feldolgozott Nagy Háború nemcsak a múzeumok ilyen-olyan tárlóiban létezik, hanem a különféle emlékezetek nehezen megragadható szövedékeibe is szervesen beépült, abba a szövedékbe, amelyet a családon belüli beszélgetések és az iskolai tanulmányok egyaránt táplálnak, abba a szövedékbe, amellyel élünk, de amelyről nem vallunk, mert nem is tudjuk, hogy micsoda forrásai vannak egy közös emlékezetnek már. Ez a Közös Emlékezet formálta ki Európa formáit, színeit, tudatait. Ha egy Interkulturális Pillantást vetnénk erre a közös emlékezetre, észre kellene majd vennünk azt, hogy itt és éppen itt van az egyik gyökere a "Nyugat" és a "Kelet" különbözőségeinek és azonosságainak. Az, hogy hogyan dolgozzuk fel a múltunkat, hogy hogyan tiszteljük és, hogy hogyan felejtjük el azokat, akik e múlt tevékeny és dolgos alakítói, formálói, élői voltak, azt sokat elárul arról, hogy hogyan tiszteljük meg az élőket.

Ha Verdun-ben járnak, feltétlenül keressék fel a csatatereket. Ne a városi múzeumot - bár az is érdekes, mert az a "Béke Múzeuma" és annak a gondolatnak a múzeumi megörökítője, amely végül az Európa Tanácsot létrehozta -, hanem menjenek ki valamelyik busszal a csataterekre. Keressék meg a Fort Doumont-t és üljenek le egy kőre és nézzenek szét a tájon. Hogy láthassák, a napokig tartó pergőtüzek mind a mai napig látható nyomokat hagytak a tájon. Virágzó fákat és burjánzó bokrokat láthatnak a tojásdobozként hajladozó dombokon - kilencvennyolc évvel ama tüzérségi tűz után is látható, hogy az ember hogyan rendezte át ezt a tájat a maga ágyúival. Vajon gondolnak-e majd akkor arra, hogy a Francia 'gloire' és a párizsi Diadalív alatt mindig lobogó tűz táplálja mind a mai napig a francia belpolitika hektikus rángásait? Ha látják a majd minden magyar falu főterén megtalálható "hősi emlékművet", vajon gondolnak-e arra, hogy az emlékművön sorakozó nevek - emberi hiányzások - nemcsak demográfiai, hanem mindmáig ható tudati következményekkel is jártak? Az osztrák-magyar hadsereg besorozott állományának 15%-át vesztette el ebben a Nagy Háborúban. Magyarországon nem a Nagy Háborúnak, hanem az Utóéletének a történetét írják már egy jó ideje. Csakhogy a Nagy Háború nélkül a mi "Trianon-történeteink" nem értelmezhetőek, illetve csakis nagyobb összefüggésekből kiragadott és ezért önző, én- / nemzet-centrikus történetként értelmezhetőek, figyelmen kívül hagyva ama Interkulturális Nézőpontot. Amikor manapság, a Nagy Háború kitörésének 100. évfordulóján Magyarországon arról beszélnek, hogy mi történt a Kis-Trianon Palotában és nem arról, hogy mi történt 1914. júniusában és júliusában, majd azt követően, akkor egyszerűen figyelmen kívül hagyják / hagyjuk azt, hogy Franciaországban, Nagy-Britanniában, a kontinensünk nyugati felén ennek a Közös Emlékezetnek a feldolgozása egészen egyszerűen másként történt meg. Hogy mást nem is említsek: készült-e magyar film erről a Nagy Háborúról? Mert angolszász, francia, olasz, szerb, román ... stb filmek egész sokasága legyártatott ... sőt az egészen közeli időpontokban készült (péládul Spielberg War Horses). Maradjunk abba, hogy olyan magyar film, amely más nemzeti filmgyártásokban generációk számára is megérinthetővé tette a Nagy Háborút, az soha sem készült. Miért csodálkozunk azon, hogy az ezzel kapcsolatos mai ismereteink és érzelmeink kimunkálatlanok, formálatlanok és ezért sérülékenyek. Ezért feledkezünk meg arról, hogy a Szerbiába benyomuló osztrák-magyar hadseregben szolgáló magyar bakák akasztottak civileket itt, és arról sem, hogy ezt az itteniek dokumentálták. Ezért nem tudjuk azt, hogy míg a "nyugati világ" a kis szerb hadseregnek a "vele" szemben 3:1-hez fölényben lévő osztrák-magyar hadsereg felett aratott első győzelmét az "antant első győzelmeként" tartja számon, addig mi azt hisszük, hogy a Szerbiába való benyomulásunk diadalmenet volt. A Nagy Háború első hónapjában az e miatti vereség feletti dühök miatt az ártatlan civilek ellen elkövetett atrocitásaink például jelentős szerepet játszottak későbbi büntetéseikben, sőt az egyik értelmezési gyökere annak, amit a titói brigádok a magyarok ellen 1944/45-ben elkövettek ...Innen, Belgrádból nézvést ez az egész történet kap egy különös árnyalatot tehát. A Dunáról a Nagy Háború sziget figyeli a Beton Hala tűsarkokon imbolygó közönségét ma is.

(Magyar katona-sírok a belgrádi Novo Groblje temetőben ...)

Amikor Apám kézen fogott, hogy megmutassa a Nagy Háborúban elesett távoli rokon körvonalait, még semmit sem tudtam és nem is olvastam-láttam sokat. Aztán úgy hozta az élet, hogy itt-ott belebotlottam ennek a Nagy Háborúnak a különböző olvasataiba. Jártam Verdunben, láttam a bécsi Heeresgeschichte Múzeum kollekcióját, megfigyelhettem a cs. és kir. hegyivadászok múzeumának képeit Insbruckban, megfogdoshatom a belgrádi Kalemegdan hadtörténi múzeuma előtt az esőben ázó első világháborús lövegek csövén a rozsdát. Olvashattam Hašek halhatatlan hősének, Infanteriszt Švejknek a kalandjait. Láttam már a kolozsvári Házsongárdi temető honvéd-sírjait és a belgrádi Novo Grobljében a Magyar Hős feliratú keresztet, a török Gallipoli angol emlékműveit és mindig, de mindig megállok egy pillanatra a kis európai városok és falvak megható emlékművei előtt, amelyeken mindig nevek sorakoznak, hosszú listák, születési évszámok és kísértetiesen egymáshoz hasonló halálozási évszámok és mindenütt, de mindenütt Európában a belgiumi Ostende-től a magyar Lengyeltótin át a lengyel Gdanskig.

Aztán úgy hozta az élet, hogy tegnap a berlini Deutsches Historisches Museumban megnéztem az Erste Weltkrieg kiállítást, újra elmerültem ebben a kavargó történetben, egy rendezett rendbe szedett elmesélésben és rá kellett jönnöm arra, hogy a magyar bajok egyik gyökere éppen itt keresendő: abban, hogy az első világháború az a számunkra "csak" Trianon, de nem az ahhoz vezető út, nem soknyelvű hadseregbe besorozott bakák és nem tartalékos tisztjeik története. A máig megőrzött irodalmunk erről inkább a hátországi, semmint a front-irodalom. Zalka Máté "Doberdója" még csak nem is ajánlott irodalom ma az iskolákba. No meg, hogy még egyszer mondjam, máig nincsen magyar filmünk a Szabács környékén vívott ütközetekről, Przemyzśl-ről, a Doberdó vagy Isonzó mellett vívott csatákról. A berlini kiállítás megnézésre illő. Nem didaktikus, mert többrétegű, úgy tart tükröt a látogató elé, hogy kellő teret és helyet hagy a tűnődésekre. Ha arra járnak, nézzék meg.

Aztán, hogy el ne felejtsem, mostantól alig tíz napra és száz évvel ezelőtt az a Gavrilo Princip meghúzza a ravaszt Szarajevóban - 100 éve kitört egy később Világháborúnak nevezett eseménysorozat, amelyet a berlini kiállítás az "Illúziók és elvesztésük" láncra fűz fel - és mi itt állunk, száz év után, mert mást nem tehetünk, és azon tűnődünk, hogy hogy mi kell még ahhoz nekünk, magyaroknak, hogy tényleg feldolgozzuk a saját történelmünk történetekben megbúvó rejtelmeit? No meg azért, hogy tanuljunk is abból a feldolgozási folyamatból. Ne felejtsük, hogy negyvennyolc óra múlva Müllerné azzal ébresztgeti majd Švejket, a derék katonát, hogy "Ébredjen Švejk úr, megölték a Ferdinándot ..."

(Gavrilo Princip megváltozott képe a róla elnevezett belgrádi utcában 2014. májusában ...)

A bejegyzés trackback címe:

https://wootschp.blog.hu/api/trackback/id/tr816306743

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
süti beállítások módosítása