Ma éppen kedd van Budapesten. Délután 3 óra 15 perckor a Nap rézsút besütötte a Terézváros Kelet-Nyugat tájolási utcáit. A 76-os trolibusz hátsó peronján utaztam az Andrássy út irányába és visszafelé néztem: ott zötykölődött el mellettem a budapesti eklektika.A trolibusz most a Baross téren áthaladó közúti híd mellől indul és a megállóval átellenben az egykori Szabadság Szálloda 80-as években bronzban modernizált homlokzata néz le a trolira várakozókra. A Nap a szálloda felmagasodó épülete mögött volt már, gyorsan bukott lefelé valahol odaát, a budai hegyek girbe-gurbái mögött és talán emiatt is, talán más miatt is, de a megállóban már szürkület volt. Ebben a szürkületben a várakozás tétovaságával és időtlenségével együtt is bizonytalanul mozogtunk. Raszta-fiú továbbtekert valamiféle zenét, a Kínai Hölgy pufferkabátján húzta össze cipzárat, Nyugdíjas néni (kötött sapkában) CBA-s műanyag-zacskót zörgetett és fújtatott, sóhajtozott. Kisiskolás hátitáskája és mellette Anyuka, ahogyan fogja a leánygyermek kezét. A Megkopott Úr, akinek kezei a zsebben és akinek kabátja könyökben kirojtosodott. A Cigis, aki az utolsót szívja meg a cigarettájából, a megállót jelző tábla túloldalán, ahol a járdán régi csikkek unatkoznak láthatóan régóta. Így álltunk ott. Tétován, időtlenül, míg csak be nem szuszogott a 76-os troli. Még a régimódi, a csuklós, a csuklónál csikorogva forduló, a vezetőnél panoráma ablakos, az első dupla ülésről városnéző, a Jászai Mari tér felé igyekvő. Az a régi Ikarus-licencben gyártott. A megállóban persze mindenki tudta azt, hogy alattunk egy pompás, huszonegyedeik századbeli metró fehér szerelvényei tekerednek a Sehová, de itt, a térbe befutó Rákóczi út torkolata felett átívelő közúti híd mellett ennek nem volt jelentősége. Átzizegtünk (felfigyeltek-e már erre a hangra, a troli zizegésére?) a Rottenbiller utcán, amelyet egyszer, valamikor és régen egy Strasnoff Ignác nevű szélhámos eladott a városnak, elhaladtunk a Talentum Alapítványnak a most kissé megroggyant székháza mellett, amely nem is olyan régen egy szépen megálmodott, roma fiatalokat felzárkóztató programot foglalt keretbe és átsuhantunk egy modern lakóépület mellett, amelyet – megint csak nem oly régen -, de egy bankár-féle álmodott meg afféle korszellemhez igazodó élőhelyként. Aztán a troli befordult a Wesselényi utcába, és ahogyan visszanéztem a hátsó peronról, láttam, ahogyan az a bizonyos, a budai hegyek girbéi és gurbái (stb.) mögött lebukó nap utolsó sugarai végigvilágítják az utcának ezt a szakaszát. Jól látható volt, hogy az utca távoli végén egy platán idővel dacoló, méltóságos koronája magasodik fel valahol a Városligetben és ennek a fának a lombkoronáján még megannyi barnuló levél, amelyek csak úgy ragyognak a lombkorona tetején, de lent, mintha éles késsel vágtak volna el egy festményt, éles fekete-szürke árnyvonal látható, oda ez a nyugatról beeső délután fény már nem jut el a napnak ebben a szakaszában és ráadásul ott vannak a budai hegyek girbéi és gurbái (stb.). Ez a kép: a városligeti platán távoli koronáján eltűnődő délutáni fényesség és a Wesselényi utca építészeti korszakként egységesnek mondható épületsora egy erős XIX. századi üzenetként még ott volt a retinámom, amikor a troli éles fordulattal az Izabella utcára kanyarodott rá és mindjárt a Magyar Színház épületére láttam, amely a hatvanas éveket idézte. A Hevesi Sándorról elnevezett terecske háromszögében a színház homlokzata uralkodó elemként kísért a troliból kinézve, kísért egészen a Király utca sarkáig, ahol a gyorsan lebukó téli nap már sötétségbe is borította. Az Andrássy út sarkán szálltam le a troliról. Raszta-fiú még továbbtekert valami zenét eszközén és a velem ellentétes irány felé távozott a képből. A Kínai Hölgy, a Nyugdíjas néni, a Kisiskolás Anyukával és a Megkopott Férfi tovább utaztak a Jászai Mari irányába („legalább ketten közülük biztosan a Westend City Center-be mennek” – gondoltam magamban). Az Izabella utcán az üzletek felirata suhant el a 76-os troli hátsó ablakából nézvést, „Kanadai ajtók”, „Kínai ruhák”, valami ilyesmi. Egy pincekocsma cégére – a terézvárosi pincék zegzugos történetei! Az Andrássy útra – majdnem pontosan kelet-nyugati tájolás – egy kis napfény beüzent még ezért az az angyal, a Hősök terén még oda-aranylott a távolból. Niké felemelte a Koronát, talán nemcsak nekem, hanem az arra járók figyelmébe ajánlva ezt a váratlan decemberi fény-színjátékot. Az ég kék volt. A Szondi utca alján összesűrűsödtek az árnyékok: fekete aszfaltra léptem. Hebehurgyán parkoló autókat kerülgetve értem a Bajza utca sarkára, ahol rápillantottam az Orosz Nagykövetség épületére, amely előtt éppen fénymásoló papírokat rakodtak. 'Canon' olvastam le a papírok sárga dobozáról. Az Országos Fordításhitelesítőnél (OFFI) volt dolgom, az oroszok kereskedelmi kirendeltségének nagyszerű szecessziós épülete volt a baloldalon és odaát kezdődött a Cseresznyéskert eklektikus vonulata. Éreztem az „kert” másik oldalán a Munkácsy utca hívását, de nem térültem el. A fogadótérben azok a régi ajtók fogadtak, amelyeken azonban már alumínium a kilincs és amikor átvettem végre a dokumentumokat, amelyekért ide jöttem, már azt is észrevettem, hogy ebben az épületben belül minden egyes tárgyon, lett légyen az kilincs, vagy asztal, szék, egyéb apróságok, kemény nyomott hagytak a korszakok. Az épület kívülről, „homlokzatilag” harmonikusan illeszkedik ebbe a budapesti, terézvárosi utca-tájba, de belülről … intézmény-történeti eklektika, valami, amin nyomot hagytak az intézmény költségvetési szempontból fényesebb és árnyékosabb korszakai. … Átvettem a lefordított dokumentumaimat, kiléptem a magától nyíló varázskapun. Apo Bajza utca már sötétbe fordult (észak-dél tájolású). Az Orosz Nagykövetség előtt már befejezték pakolást. A fénymásoló papírokra az aktuális KGB ír majd néhány sort, még ezt is gondoltam magamban. A kisföldalatti megállójából nem látszott ide a Terror Háza, de ez a budapesti eklektika. Az egykor volt Martonyi-Kajtár Ügyvédi Iroda pompás épülete előtti megálló lépcsőin lesietve egy udvarias, mélykék egyenruhában bújtatott ork fogadott, aki türelmesen megvárta, amíg jegyemet érvényesítem az automatában. Aztán besietett a kisföldalatti és én utaztam és a Deák téren kiszálltam. A Városháza téren felállított bódék egyikében sült kolbászt ettem mustárral, kenyérrel, mert ez a hagyomány ilyenkor.
Láttam már, hogy a karácsonyi családi töredezettségmentesítési eljárások megkezdődtek a városomban.
Azt kívántam, hogy ez a budapesti eklektika csak tartsa meg városomat és lakóit jó kedvben és bőségben. A sült kolbász elfogyasztása után a Városháza térről egyenesen a Puskin felé vettem az irányt és most, ha felnézek a laptop képernyőjéről, akkor a Puskin késő délutáni, hosszabb estébe hajló közönségére látok rá. A kétszer két barátnőre, akik teát fogyasztanak és a három hölgy társaságában üldögélő és lehetetlenül kockás inget viselő férfiúra látok rá, akik valami „vállalati ügyet” beszélgetnek ki mostan magukból. Arra gondoltam, hogy nem akarok most mém-gyárakat látogatni, hírcsárdákban búsongani, aktuális populista politikai üzenetek eklektikáit tanulmányozni. Nem akarok bele gondolni abba, hogy miről is szól ez az újabb agyrémület a „kötelező drogtesztekről” és abba sem merülnék el, hogy erre milyen reakciók érkeztek, érkeznek. Budapest eklektikája az Élet eklektikája nekünk.
Kevés olyan város van Európában, amely ily pontossággal foglalná össze az Eklektika lényegét városlétében, mint Budapest.
