Strasbourg sok templomában sok a harang. Egyik harang sem dologtalan. Az itteni harangozásnak a liturgikus renden kívüli megszólalási ritmusára még mindig nem jöttem rá. A harangok őrizői az emlékezetnek. A Saint Maurice templom harangja egy szorgalmas tenor, minden negyed órában bondul egyet. Fél óránként kettőt, egész órakor hatot. Ez a harang éjjel is dolgozik. Így azt is gondolhatnánk, hogy hangja a megállíthatatlanul múló időre figyelmeztet. Az Église Saint-Pierre de Jeune harangjai ennél ritkábban gonganak, de akkor hosszabban, elnyújtottabban, messzebbre elhangzóan. Ez a harangok kórusában a bariton. Az ezer éves Katedrális nagyharangja a basszus, ünnepkor szólal meg, méltóságos, telt hangja megrezdíti a körülötte csoportosuló kis házak ódon ablakainak üvegét. A főtemplom harangjátéka azonban turisták lépteihez kísérőzene is, delente sokan ácsorognak a téren és tekintetüket felfelé vonzza a harangokat befogadó, felszökkenő, karcsú torony. Néznek a turisták a levegőbe, mintha tekintetükkel akarnák elkapni az illékony hangokat. A Saint Nicolas kisharangja szoprán, minden órában kivág egy kis trillát, de csakis akkor. Ünnepkor a Strasbourg feletti ég megtelik a harangok egymásra feleselő hangjával, kondulásával, zúgásával. A harangok kórusa mindig rázendít énekére és ez így van itt évszázadok óta. A madarak ekkor felemelkednek a háztetőkről, az ereszekről, felrebbennek a fák ágairól, a harangzúgással együtt szárnyalnak ott fent, rajostul, csapatostul, párosával róják a köreiket, míg befejeződik a harang-koncert. Strasbourg gólyái csak köröznek odafent, magányosan, méltósággal, mint akiket hidegen hagynak ezek a hangok, mint akiknek fontosabb dolguk is van ilyenkor, költés idején, mint a hangok táguló térfogatának érzékelése. Strasbourg multikulturális társadalmának egébe a harangok e játéka oly természetességgel olvad bele, hogy az itt élők tudomást sem vesznek már erről. Strasbourg harangöntői messze földön híresek voltak mesterségbeli tudásukról évszázadokig. A harang sokáig a város keresett export-cikke volt. Később hasonló tekintélyt szereztek az öntőmesterek az ágyúöntő képességeikkel is. Az itt öntött ágyúkat cipelte magával Napóleon hadserege át a Berezinán, amikor Moszkva ellen vonult a Grand Armée. Ha kellett akkor harangot, ha kellett akkor ágyút önteni: a strasbourgi manufaktúrákban ez nem okozott gondot generációkon át, csak akkor hasadt el a mesterség szövete, amikor az ágyúk öntésére nagyobb lett a kereslet és amikor a korábbi generációk által remekelt harangból is ágyút kellett önteni. A strasbourgi városi múzeumban az egykor híres strasbourgi harangok és az ágyúk most már együtt várják a látogatók kíváncsi pillantásait. Ágyút már nem készítenek Strasbourgban, már jó ideje senki sem foglalkozik itt ágyúkészítéssel, az itt készült ágyúk a múzeumban vannak. Harangot azonban még ma is készítenek. Elszász sok kis falvának, városkának templomában strasbourgi harangok végzik a harsány munkájukat. A harangok tehát teszik a dolgukat Strasbourg városában. Hangjuk oly természetességgel vegyül el a város feletti légben, hogy senki sem kapja fel a fejét hangjaikra. E hangok alatt sietnek a dolgukra a strasbourgi polgárok, csivitelnek a játszótérre tartó óvodások, zsinatol a teraszok nemzetközi közönsége. Az óvodások a játszótérre mennek most a harangok kórusának hangkupolája alatt és a kicsiny, színes csoportjuk jókedvűen zsinatolja végig az aprócska lábacskáiknak kalandos utat. A csoportban az ismert világ minden kontinense képviselt: szőke fiúcskák és leánykák ibolyakék szemekkel, ázsiai fiúcska barna tekintete, ébenfekete leányka göndör-fekete hajkoronával, tejeskávé-színű arab lánykák …, de franciául csacsognak a lurkók, a levegő körülöttük csupa szurok Á, hó Í, zöld Ű, barna Ö … három óvónéni kíséri őket, rájuk-rájuk néznek, néha odaszólnak, hogy „mais Pierre, Nadine, Ibrahim …, Volodia, prendrez la main de Zuleika ...”, és kis rosszcsont válaszol: "Oui, Madame, bien sur ..." és mennek az óvodások, a francia óvodások a francia játszótérre, a francia óvónénik kísérik őket, a harangok kórusa szól felettük, a rue Geiler öreg házainak ablakain halvány mosolyt villant a napfény és az óvodások láttán mosolyognak a járókelők, mert van a gyermekhangoknak eme, a harangok hangjával versengő csivitelésében valami mosolyt fakasztó – a harangok kórusának ismétlődő koncertje megváltoztathatatlan hagyomány és ez találkozik ebben a jelenetben egy társadalmi ténnyel. E jelenet minden eleme oly természetes, hogy most mi mind, akik szemlélődünk itt, mosolygunk e jelenet láttán és hallatán.
