Kiállítás Kehl-ben, a Hanauer Múzeumban. Kehl egy kisváros, Baden-Würtenbergben, a Rajna partján, az Európa-híd felett ide látszik Strasbourg ezeregy éves katedrálisának pompás tornya. Az új villamosvonal vadonatúj sínpárja már készen van, már összeköti a két várost, most szerelik az elektromos vezetékeket, jövő áprilisban már villamossal jövök majd át és nem gyalog, mint ma, egy kis európai realitás. A kiállítás címe „Zwischenzeit” (időközben? Két idő között? Időszendvicsben?) és Kehl történetének egy turbulens korszakára koncentrál, német városka-történet 1944 – 1949 között. A kiállítás utolsó napján jutottunk el a múzeumba, meglepően sokan voltak ezért, mintha most még egyszerre mindenki meg akarná nézni a múltjának egy darabkáját, családi legendák forrásvidékét. Nyugdíjas hölgyek kezelték precízen a kasszát, kettős könyvelést vezettek, egyikük a sorszámozott jegyeket adta ki, másikuk pedig a jegykiadással egy időben húzott egy strigulát a gondosan megvonalazott fehér lapon. Persze mindenki ismerte a hölgyeket, helyi közönség és helyi önkéntesek találkozója egy helytörténeti kiállításon. A kiállítás beszédes volt és két nyelven volt beszédes, mert jöttek bizony szép számmal látogatók Strasbourgból is. Jó szomszédok gyakran összejárnak. Persze nem volt ez mindig ilyen jó szomszédi viszony. Éppen erről szól a kiállítás, kinyitja és a fény felé tartja a Történelem sötét lapjait.

Amikor a Napkirály, XIV. Lajos annektálta Strasbourgot, meg is bízta a nagyszerű Sebastien Pettestret Marquis de Vauban-t, hogy tervezze meg a város erődítményeit is. Vauban mester Kehl-be is tervezett egy erődítést, egy megerősített hídfőállás volt ez, Strasbourgot védte, de a Rajna német oldalán. 1871-ben, amikor Elszászt és Lotaringiát elnyelte a fiatal Német Állam, a kehl-i erőd elvesztette jelentőségét, elbontották, a városka terjeszkedni kívánt, amúgy is német föld itt is, ott is, az erős falakra nem is volt már szükség. Kehl fontos rajnai kikötővárossá terebélyesedett, kiépült az ipari kikötő, mellé munkás-lakótelepet húztak fel, egy új városrész született a növekvő számú hivatalnok-adminisztrátoroknak és mérnököknek, vasúti tisztviselőknek, így alakult ki a Rosengarten körül egy villanegyed, a Szigeten, amely ténylegesen sziget volt még akkoriban, az építés kedvéért feltöltötték a medret két oldalán, de a holtágat meghagyták, egy kis tó van most a városka közepén, e körül pedig kedves, otthonos villák. A protestáns városkában csak 1914-ben kezdték építeni a katolikus templomot (alapkövét éppen azon a napon avatták, amikor egy távoli városban, Szarejevoban eldördült egy végzetes pisztolylövés), aztán csak valamikor a 30-as években lett templom ebből, amelynek egyébként inkább helye lenne egy toszkán városkában, mint itt, a Rajna német partján.

Amikor 1918-ban a francia csapatok bevonultak Strasbourgba és Elszász és Lotaringia felett újra a piros-fehér-kék trikolór lengett, sok elszászi család kerekedett fel, hogy átkeljen a folyón. Sokan csak Kehl-ig jutottak, hogy érezzék a szülőföld kipárolgásait, hogy nézzék a katedrális tornyát, amely egy elmúlt gyermekkorra emlékeztette őket, családtörténet és politika gyakran keresztezik egymást kéretlenül. Sok elszászi család Németországban kezdett új életet. Pergett az idő a Nagy Homokórán. Kialakult az új német impérium, ebben az a jellegzetes német kisvárosi élet. A gyermekek iskolába jártak, a szülők a munkába, a pékek sütöttek, a hetivásáron a gazdák zöldséget és gyümölcsöt árultak, a Stadfest-en elsöröztek, nyáron kirándulni jártak a Fekete-erdőbe, ügyeket intéztek a Rathaus-ban, a Kaufstrassén megemelték a kalapjukat a polgármesternek, a Goldenen Schwanen-be megették a vasárnapi Schweine Braten-t és a kikötőben szorgalmasan bólogattak a daruk, vasárnapi misére hívott a harang, elsőáldoztak a kisfiúk és a kislányok csinos ruhákban, voltak családi ünnepek, belátható világ határolta a városkát. Odaát, a nagy folyó másik partján sem volt ez másképpen, az persze egy nagyobb város volt, nagyobb kínálattal, alapvetően francia gondolkodással. Aztán ezen az oldalon megjelent egy új párt, új lett az állami szimbólum, új akaratok diktáltak divatokat. Odaát erre egy költséges erődvonal, a Maginot-vonal kiépítése volt egy reakció, Kehl-ből is megfigyelhették, hogyan épülnek ki a védművek a folyó túlpartján, egy kiserőd még ma is ott szomorkodik egyedül, az Európa-híd mellett. Azt akkor még nem így hívták. Volt rajta forgalom és ez határforgalom volt, itt német egyenruhások, a túloldalon francia egyenruhások ellenőrizték az utiokmányokat és a rakományt. Az egyenruhások mikrotársadalma is egy rétege volt a városka-társadalomnak.

Aztán 1940 tavaszán új egyenruhások érkeztek Kehl-be, váratlan és kéretlen, kitelepítési határozatokat kézbesített a postás a kehl-i családoknak. Valahol Berlinben már döntöttek valamiről, amiről az itt élőknek még nem volt tudomása, csak azt tudták, hogy 48 óra alatt össze kell csomagolniuk, el kell hagyniuk az évek munkájával összerakott családi otthont, el kell költözniük. Kehl frontváros lett 1940-ben, de a Blitzkrieg sikere után a családok hamar visszaköltözhettek. Az 1918-ban ide költözött elszásziak fordított utat jártak végig. Őket pedig visszatelepítették Strasbourgba, Elszászba. A Harmadik Birodalom nem elfoglalta, hanem visszafoglalta Elszászt és Lotaringiát, e földek integráns részei lettek Németországnak, így a fiúkra is a német haditörvények vonatkoztak. Az elszászi fiúk a kehl-i fiúkkal együtt vonultak a háborúba és jutott belőlük szép számmal minden frontra, sokan közülük például a Kriegsmarine-ben kötöttek ki, sok elszászi és kehl-i fiú valahol az Atlanti-óceán partján körülzárt kikötővárosokban esett fogságba 1944-45-ben, de sokan megjárták Sztálingrádot és az olasz frontokat is. Mindez csak azért fontos, hogy elhelyezzük ezt a kis helytörténeti kiállítást egy nagyobb képben.

A kiállítás 1944. november 23-ától kezdi elmesélni a Történetet. A fiatal férfiak a háborúban, a hadiszolgálat alól felmentettek, túlkorosak, munkában nélkülözhetetlenek otthon. A front közeledett, hallani lehetett az ágyúk távoli morajlását. A Kehl-ben élők nem tudhatták, hogy a front két hídfőállássá zsugorodott, a Colmar-i „zsebben” a szövetségesek bekerítették a német csapatokat és kijutottak a folyóhoz, így a Strasbourg körüli térségben rekedt csapatokat elvágták. A város körülkerítették és De Lettre de Tasigny Második Francia Hadserege már a külvárosokat támadta. A Kehl-ben élőket senki sem figyelmeztette a közelgő pokolra. Az első lövedékek november 23-án, délelőtt csapódtak be a városka folyópartján álló házai közé, ezek ébresztették fel a városlakókat a győzelmi propaganda álmából. Szervezett evakuációról nem lehetett beszélni, a városlakók úgy menekültek, ahogyan tudtak, szekérrel, kézikocsikra pakolt holmikkal, gyalog, egy-két, a „hadsereg szükségleteire” még el nem rekvirált autóval. Kehl néhány ezer lakosa a környező települések felé vette az irányt. A kapkodó, hirtelen menekülés megrendítő emlék-tárgyai a kiállítás tárlóiban. Egy mesekönyv, egy játékmackó, egy fotóalbum a kehl-i teniszklub aktivitásairól, egy bőrönd a családi iratokkal, a születési anyakönyvi kivonat és a házasságkötés iratai. Míg Kehl-ben csomagoltak és a hirtelen összekapkodott holmikkal menedéket keresve a városkából kimenekültek az emberek, addig a helyi Gestapo kiürítette a strasbourgi börtönt. A foglyok egy részét elindították át, a hídon, amely akkor még állt, egy részüket azonban a folyó partjára irányították és a folyóba lőtték. November 23-án, 24-én és 29-én két tucatnyit foglyot végeztek ki a híd mellett. Ma egy emlékkövön ott van a nevük, születési évszámuk és az, hogy „Mort pour la France”. Kilenc embert, az Ellenállás tagjait már Kehl-ben, a másik oldalon lőttek agyon és ma Kehlben az emlékezés rózsáinak nevezett kis alkotások őrzik a francia nevüket a német oldalon.

Szóval november 23-án még állt a híd, menekültekkel volt tele és visszavonuló katonákkal, Strasbourgban utcai harcok voltak, a folyót megközelítő francia páncélosok nem kis elégtétellel lőttek át Kehl-be, egy Sherman páncélos közülük most ott áll a híd mellett a francia oldalon, az iskola előtt és mellette csillog az új villamosvonal sínpárja. A kiállításon sok fülhallgató, a szemtanúk vallomásaival. Ez az „oral history” a kiállítás egyik nagy értéke. A gyermek, aki akkor 10 évesként élte át a felnőttek remegéseit és félelmeit, az ma 82 éves, de az emlékezetében mindörökre megőrzi azt, amit akkor befogadott a tekintetével és átfogott a szívével. A tárgyakból és iratokból berendezett tablókba mintegy belemetszenek ezek a képernyők és a fülhallgatón meghallgatható személyes vallomások, kiegészítik, árnyalják, több dimenzióssá teszik az emlékezést. A helyiek számára ráadásul azok az arcok jelennek meg, akiket a városka életéből jól ismernek. A papírbolt tulajdonosa, akinek a családi vállalkozása valamikor az 1880-as években kezdte meg a városka életéből kihagyhatatlan működését, vagy a hentes, akinek a boltja ma is ott áll a Hauptplatz sarkán „seit 1897”.

A kiállítás kisvárosi szelídséggel, nem tolakodóan és a legkevésbé sem didaktikus szájbarágóssággal vezeti át a látogatót Kehl francia megszállás alatti történetén. Amikor a csaták véget értek és a szövetségesek előtörtek Németország belseje felé, Kehl-ben francia csapatok telepedtek meg. Később Kehl a „francia megszállási övezet” része lett. Először a francia városparancsnok, később a francia hatóságok tiltották meg a városkába való visszatérést. A városka körül szögesdrót-kerítést emeltek, a városka határába őrtornyokat emeltek, amelyet azon kevés helyi lakos, aki itt ragadt, csak úgy emlegetett, hogy „a Kreml tornyai”. A környező településekre menekült kehl-iek reménykedve várták, hogy valami változás áll be sorsukba és visszatérhetnek, de erre még sokáig várhattak.

1946-ban Kehl-t közigazgatásilag Strasbourg-hoz csatolták. A házakba francia családokat telepítettek, hiszen odaát is híján voltak a lakásoknak. A városka három iskolájába francia gyermekek jártak és ott franciául tanultak, 1946-tól német iskola nem volt Kehl-ben. Az üzletekben franciák árultak franciául francia és amerikai árút. A szögesdrót-kerítés nemcsak a várost vágta el a külvilágtól, de a városon belül is elvágott utcákat, kerteket egymástól. A franciák lakta negyedet is szögesdrót választotta el a németekétől és a szögesdrót-kerítés mellett fegyveres francia patrouille járta őrjáratát. Az utcák nevét franciásították. Így lett a Hitler strasséból Rue de Commerce, a Brünhilde strasséból Rue Fénelon, a Schillerstrasse Rue Marie-Louise, a Völkerstrasse Rue Montesqieu, a Friedhofstrasse pedig Rue Normandie.

1949-ig tartott ez az állapot. Akkor az ún. washingtoni egyezményben Németország, pontosabban Baden-Würtenberg tartomány visszakapta a rendelkezés jogát Kehl-re. Megkezdődött a korábban idetelepített francia családok visszaköltöztetése. Ez sem volt egy egyszerű ügy. A háborús felújítás nagy munkájával elfoglalt Franciaországban, de különösen Elszászban, Strasbourgban az ehhez szükséges feltételek nem álltak még rendelkezésre. A tárlóban egy francia család panasz-levele arról, hogy az ígéretekkel ellentétben még mindig nem tudják, hogy hol fognak lakni Strasbourgban. A szögesdrót-kerítés együtt mozgott a visszatelepítéssel. Ha egy francia család kiköltözött a házból a szögesdrót is odébb vonult és ez így ment házról-házra, utcáról utcára. Az egyezmény végrehajtása döcögve haladt. Mivel az elszásziak franciából németté majd újra franciává lettek az aktuális politika akaratából, így volt olyan család, amely megérte, hogy 1918-ban betelepülő (vagy betelepített) menekült és német állampolgár lett, 1945-ben francia állampolgár Kehl-ben, aztán 1949-ben újra strasbourgi betelepülő és francia állampolgár lett itt, miközben életük nem állt meg egy pillanatra sem és kognitív családi térképükön a kehl-i utcák vonala rögzült már erősen.

Egy tárlóban egy levelezőlap, amelyet az Obenauer család nyomtatott, hogy tudassa ismerőseivel, hogy 6 és fél után visszaköltözhettek a saját házukba. Egy másik tárlóban a kehl-i francia közösség németül fogalmazott levele, amelyben helyzetük rendezését kérik. Élet-sorsok felfakadása, amelyeket a Tájon átvonuló Történelem sebzett meg. Mikronézetben ama bizonyos Történelem, mint történt ez lengyel, magyar, erdélyi és román tájakon is. Szinte a bukovinai székelyekére rímelő sorsok, akiket áttelepítettek a Vajdaságba, hogy aztán onnan is tovább kell, hogy állhassanak.

Magyarként bolyongva a kehl-i Hanauer Museum helytörténeti kiállításán ez jutott eszembe és ezt most el kellett mondanom. A kiállítást ne keressék most már Kehl-be, a Friedhofstrasse 5. sz. alatt, a városi elöljáróság egykori épületébe, ahol a helytörténeti múzeum található, mert tegnap bezárt. Helyette csak ballagjanak végig a Rajna partján, de mindkét oldalon, keljenek át a hidakon, amelyek most már végre összekötnek és nem elválasztanak minket. Gondolkozzanak el azon, hogy miközben az Európa-hídon, ahol a kamionok átdübörögnek, még mindig ott állnak a rendőrök, néha a katonák, hogy ellenőrizzenek, mert a terror-támadások miatt még mindig rendkívüli állapotok vannak érvényben itt, de közben a gyaloghídon akadálytalanul és ellenőrzés nélkül áramlik át a nép, ki biciklivel, ki gyalog. A franciák bevásárolni járnak Kehl-be, a német kereskedők jól megtanulták a nyelvet, jelentem, a németek kulturális-kulináris örömökért járnak át Strasbourgba, a kehl-i Rosengarten körüli villákat részben franciák vásárolták meg, mert a villák fenntartása errefelé sokkal olcsóbb, és sokan innen járnak dolgozni Strasbourgba. Az Élet hömpölyög itt a maga természetes medrében, mint ez a nagy folyó, a Rajna, amelynek a partjai oly sok történetet őriznek, hogy ez egy csekély poszt keretei között már el sem mondható.

Aztán felnézek a képernyőről, ránézek a kehl-i Down Town Café közönségére. Három francia alkoholista hörpöl a szomszédos asztalnál, a képernyőn a Bundesliga2 Braunschweig-München 1860 meccs játékosai sárgában-sötétkékben, odakint hideg van és a villamosvonalon fabrikálnak a munkások. 2017. áprilisában – ígérik – villamossal kelünk át Strasbourgból Kehl-be. Aztán majd, ha a villamos átkel ezen az új és a számára épített hídon, majd csak meglátjuk, hogy mi is lesz ebből. Innen most az is jobban látszik, hogy honnan hová értünk, hogy miből mi lett.