Két-sebességes Európa, előhang
2019. február 15. írta: wootsch

Két-sebességes Európa, előhang

A közeli buszmegállóból 6.38-kor indult a busz a Gare Centrale-hoz. Hozzáérintettem elektromos chipkátyás bérletemet a készülékhez és a készülék elégedetten rámfüttyentett. „Bon jour” köszöntem a buszvezetőnek, „Bon jour monsieur”, válaszolta. Ez minden felszálló utasnál mindig így ismétlődik. A busz haladt, a kevés utas hallgatott, a busz ablaka előtt vonultak kétoldalt a házak. Itt is ott is már kigyúltak a reggeli készülődések fényei. A strasbourgi ablakokon általában nincsen függöny, azért felpillantva a XIX. századvégi polgárszobák stukkóira lát az ember, egy régi csillár csillogására, egy szekrény részletére, egy könyvekkel tömött könyvespolc tarkaságára. Ennyi idő alatt csak kiismeri itt magát már az ember. A Lycée Kléber megálló után majd a Clemenceau, a Travail megállók és az École Militaire, ahol egy kedves íróm, Antoine de Saint Exupéry volt tisztjelölt, aztán a Főpályaudvar. A pályaudvar ezen a korai órán is már élénk, forgalmas, zajos volt. A bázeli végállomás felé tartó vonatom 7.21-kor indult, volt még bőségesen időm arra, hogy jegyet vegyek Saint Louis-ig. Mindig van szabad automata, amelynél néhány egyszerű kattintással a jegy megvásárolható, bankkártyával kifizethető. Az egy óra és kilenc percig tartó vonatút állomásait és ritmusukat már amúgy is kívülről tudom. A reggeli vonatok mindig zsúfoltak, állomásra állomásra ürülnek ki, ez ma sem volt másként. Sélestánál a leszállók helyére még többen is benyomultak, de azért volt mindenkinek ülőhelye. Colmarnál többen szálltak le, mint fel, Mulhouse-ban a kocsi majdnem kiürült. Saint Louis-ban majd' mindenki leszállt, Baselbe csak nagyon kevesen utaznak vonattal. Észrevettem, hogy mindig eszembe jut, hogy ez a Strasbourg-Basel vasútvonal az eredeti nyomvonalát követi és ez volt a második nemzetközi (értsd: országhatárokat átlépő) vasútvonal Európában. Saint Louis kicsiny vasútállomása mellett tavaly egy méretes parkolóházat építettek és megépítették a baseli 3-as villamos megállóhelyét. Basel az Svájc, Saint Louis az Franciaország. A villamos mellől megy a repülőtérre a helyi buszjárat, három és fél perc a menetidő a Freiburg-Mulhouse-Basel Europort repülőterére. Innen minden nap megy-jön az EasyJet-nek gépe Budapestre. Az egyszerűség kedvéért csak „Basel”-nek nevezett repülőtér a három városi önkormányzat közös beruházásaként épült és éppen az országhatárokra pottyantották le, így ha az ember nem figyel, könnyen Svájcban találhatja magát Németország vagy Franciaország helyett. Egyébként Freiburgból is, Baselből is átjárnak ide a városi buszok, a baseli 3-as villamos mellett, és a Flixbus-nak is van ide járata különböző irányokból. Nagyot fordult a világ errefelé, amióta azt a majdnem első nemzetközi vasútvonalat megnyitották! A repülőtér egyébként a legkényelmesebb, stresszmentes repülőtér, amelyet csak ismerek Európában. Ehhez képest azért van itt forgalom és nem is kevés és olyan érdekes desztinációk, mint Debrecen (WizzAir) vagy Krakkó, Porto vagy Marakesh és persze London, Berlin, Párizs, de ez már tényleg nem lenne normális, ha a kijelző felolvasásával tölteném itt az időt. Volt ma reggel időm elég ehhez és csak mondom, hogy ha a 7.51-es vonattal jöttem volna, feszesebb lett volna a becsekkolás. Így viszont futotta a várakozásra rendelt időből arra, hogy elolvassam a hazai híreket, különös figyelemmel egy, a tínédzserek internet-használatáról szóló kutatásról írott cikkre, vagy még arra is futotta, hogy elolvassam, hogyan köszönt el az origo.hu Tandori Dezsőtől. A kettő között végiglapozhattam a hazánk demográfiai megerősítéséről elindított kormányprogramról szóló véleményeket, Demeter ellenzéki képviselő asszonynak a Honvéd kórház ellátására szóló VIP-kártyájának az olvasatait pró és kontra. A valóság leírhatóságának ollója változatlanul nagyra nyílottan maradt odahaza, gondoltam, az index.hu és az origo, a 444. hu és 888.hu kommentjeibe belenézvén. Aztán szólítottak, aztán sorba állítottak és aztán megfigyelhettem, hogy hogyan próbálkoznak egyes utastársaim a plusz csomagok fedélzetre való felcsempészésével és hogyan álltak ellen a próbálkozásoknak a földi személyzet szigorú képviselői. Hja, egy ilyen plusz csomag azért 60 euróba fáj és a vagy fizetek most, vagy hazamegyek dilemma elé állítja az embert és ez azért igazán nem egy választás, és ez azért tényleg fájdalmas ár. Végül is az olcsó repülőjegy illúziója miatt vagyunk itt valamennyien. Az egyszerű, fapados ülésért itt csak 4,50-et számolnak fel, az előre jelzett csomagokért pedig oda-vissza 70 eurót, a jegy tényleg olcsó egyébként, 58 euróból lesz a végén valami 110 az egyik és 148 a másik irányba. Éljenek a fapados járatok! A repülőutak demokratizálása megtörtént, nem luxus ez többé és majd' mindenki számára elérhető. Így aztán ez a járatom is tele volt. A csomagtérbe még a kabátokat is nehéz volt bepréselni. Amíg a betonon ballagtunk a gépünk felé, felnéztem az égre és nagy volt ott a forgalom. Nem angyalok tartották éves közgyűlésüket, hanem kondenzcsíkok húztak a négy égtáj felé vonalakat. Úgy feküdtek egymáson a kék égen a fehér vonalak, mint egy marokkó-játék pálcikái. Ki lesz egyszer az a bátor, aki felemeli őket? Ez a járat munkásjárat, írtam valamelyik posztomban korábban. De ez csak részben igaz, mert ez a járat turista-járat is és minden évszakban. Mindíg vannak a fedélzeten hangos francia, német, svájci társaságok, akiket Budapestből a bulinegyed, a beigért „szép lányok” és az olcsó sör csábít kirándulásra. Már a felszállás előtt hangolnak a várható élményekre, ezért a fedélzeti kiszolgálás is lelassul miattuk, mert söröket küldözgetnek a 12. ülésről a 23.-ra, vagy fordítva. Jegyet egymás mellé csak ritkán tudnak vásárolni. Aztán persze mindig ott vannak a magyarok is, a fekete-erdei vendéglátó- vagy a svájci lokál- és rúdtáncos-ipar munkásai. Némelyikükről csak akkor derül ki, hogy honfitársam, ha meglátom a jegyellenőrzésnél az útlevelén a címert. Egyébként úgy vegyülnek el a sorban, hogy nem „azonosíthatom” őket. Hosszabban beszéltem ma is egy hölggyel, aki németül szólított meg a sorban (elém akart kerülni, mert problémája volt a plusz csomagjával, de bitte schön, natürlich) és én a magam töredezett németségével válaszoltam neki. Aztán megláttam az útlevelének fedlapján a címerünket. Így van ez, utaztunk hát, hazafelé. Eseménytelen repülőút volt és én egy Le Figaro Histoire magazinjában lapozgattam és a minap közölt posztomra rímelő cikket böngészgettem, amely éppen azokról a kulturális és történeti fejlődés által rögzült kódokról szólt, amelyek a 'gilets jaunes' mozgalom eddigi akcióiban ott vannak, és a történetük a XIV. században kezdődik ... Annyira érdekes volt a dolog, hogy szinte észre sem vettem, hogy landoltunk és a menetrend szerint időben. Aztán várnunk kellett 23 percet arra, hogy megérkezzenek a lépcsők és, hogy le tudjunk menni rajtuk. Gondoltam, hogy ennyi idő alatt a csomagjaink már ott forognak ahol a helyük van, de nem így történt, még vagy 20 perc várakozás után már meg is érkeztek a csomagok. A csomagokra várakozás a mi Liszt Ferencről elnevezett repülőterünkön nem egy öröm, mert a hely szűk és levegőtlen és ezért kényelmetlen. Főleg akkor, ha egyszerre nyolc különböző desztinációból érkező gép utasait kell a négy forgó-morgó gumiszalagnak kiszolgálnia. (Bezzeg a baseli repülőtéren egy kicsit más helyzet, és ráadásul az eddigi tapasztalataim szerint a leggyorsabb a kiszolgálás is itt.) Arról már nem is akarok semmit sem mondani, hogy az időjárás-függő, hogy mennyire örül az ember annak, hogy végre hazaérkezett és még sok száz métert gyalogolhat azért, hogy fedél legyen végre a feje felett. Szerencsémre ma se hó, sem eső nem esett, így tempósan és ütemesen, a kerítéseket kerülgetve csak beértem a csomagváróba. Bőröndömmel a kezemben átvágtam a várakozók között, három úr is leszólított közben, hogy „taxi, taxi”, még ráadásul figyegett is rajtuk valami hamisított CityTaxi és FőTaxi kitűző, de ez engem személyesen már évek óta annyira bosszant, hogy minél előbb igyekszem túljutni rajtuk és megyek a Főtaxi standjához. Persze a kis ördög, csak szóvá szoktam tenni az aktuális főtaxis sorfőnek, hogy „hát, hogy van ez, ennyi évtized után”. Ez egy kiváló beszélgetést indító, sokszor ezzel az ürüggyel végig tudjuk beszélni az egész utat és én ezeket a beszélgetéseket mindig élvezem, mert ezekkel érkezem haza. Így volt ez most is. Ez a nap rendhagyó volt, mert fontos emberem kórházban van most, és én úgy döntöttem, hogy minél előbb meg kell látogatnom. Éppen csak ledobtam a cuccaimat és máris elindultam, hogy meglátogassam betegemet egy újpesti kórházban. Egy külvárosi kórházban („kórház a város szélén”, mintha ennek lenne szabad, hogy jelentősége legyen a betegek ellátása szempontjából) töltöttem a délutánt. Nem folytatnám a történetet, nehogy Nagy Feró (ex-Beatrice) nyakon vágjon, hiszen most hazaérkeztem és megtehetné, ha akarja.

 

Ha most nézek fel a képernyőmről, akkor először is egy nagy képernyőt látok, sportközvetítés megy azon, most éppen hölgyek kosárlabdáznak az M4 Sport csatornán, de míg írogattam itten, addig már rá-rápillanthattam a Diósgyőr focicsapatainak a történeteire és az első osztályban edzőjük Rodriguez, és én ezt most megtanultam! A sportközvetítést rendre reklámok szakítják meg és ebből meg azt tanultam, hogy (idézem) „Magyarország jobban teljesít! Még soha nem dolgoztak ennyien Magyarországon ...” a Sopron Basket feliratot viselő sárga-zöld trikós hölgyek egyike kosarat dob, a Tippmix felirat a képernyőn van, a Sherlock Bárban pedig Krusovice barna sört is csapolnak, kérek egyet és így teszek pontot a poszt végére. Megérkeztem, itthon vagyok.

A bejegyzés trackback címe:

https://wootschp.blog.hu/api/trackback/id/tr2714628980

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
süti beállítások módosítása