A belgrádi Njegoševa ulica 6 alatt két nevezetesség is található. Az egyik Milan M. Jovanović graver, vagyis metsző boltja. Nem tudom, él-e, hal-e az idős úr, amikor legutóbb láttam 86 éves volt, de minden nap itt ült a boltban. Most vasárnap van és senki sem ül a boltban értelem szerint. Egy kicsit süketebben, egy kicsit nagyotlátóbban, de még dolgozott Jovanović úr és fia volt a segítségére, egy korán őszülő, apjához öregedő jó ötvenes, derékban erősődő ember. No meg az idős mester öreg macskái, akik, ha ott ült a boltban, mindig körülötte sündörögtek és időnként a két oldalról a vállára hajtották a fejüket. A másik nevezetesség a Tri Kralja café, kocsma, időt-mulattató hely, mert itt sokáig ülnek az emberek. Itt ülök most én és az utcán, talán először vonom be az utcát is egy posztban. Megtehetem, mert itt kellemes árnyékot adnak a fák, néhány lépésre innen, a Cvetni Trg-en a teraszok fele ebben a koraőszi kánikulai napsütésben fürdőzik, a képernyőt elemészti a napfény, írni ott nem tudok. A Vesele Domaćice pedig bezárt, az lett volna a ma délutáni úticél.

A terasz, ahol most ülök, éppen szemben van a Gimnáziummal, amelynek a falát Monsieur Saint-Exupéry Kis Hercegének grafittije dísziti és üzeni mindig, franciául és szerbül, hogy jól csak a szívével lát az ember. Amúgy az utcának ez a szakasza – úgy látszik – a vračari nyugdíjasok korzója, már sokadik csoportocska bandukol el mellettem, meg-megállva a kirakatok előtt. Ha valaki a teraszok életére figyel Belgrádban, az gondolná, hogy békesség és nyugalom van itt, a szétfolyó időt élén beszélgetések tartják össze, ha körülnézek, csak én ülök egyedül, minden más asztalt legalább ketten, de néhol négyen-öten ülnek körül, szimpatikus társasélet.

Van itt, e békés és nyugodt, de balkáni felszín alatt egy-két dolog, amelytől azonban nehezen szabadul az ember. Az elmúlt két napban a beszélgetések végül is mindig ugyanott lyukadtak ki, ahol már öt évvel ezelőtt is. A tanult reménytelenség állapotának öblébe kanyarodott beszédeink vitorlájával haladó hajónk. A politika itt is egyre alpáribb és az ellenzék hozzábutult a kormányzó párthoz. Akár vonhatnánk az otthoni dolgokkal is párhuzamot. Akivel csak beszéltem, mind számontartja, hogy Orbán és Vučić egy tandem, akik egymástól lesik el a politikai fortélyokat. Valóban, az nagyon is hasonló, ahogyan az értelmiséggel bánnak. Beleértve ebbe a szociológia szempontból egyáltalán nem könnyen megragadható kategóriába az egyetemi tanárokat, az akadémiai kutatókat, az újságírókat (legalább is egy részüket), a bírókat és az ügyvédeket, akik küzdenek az egyoldalú elfogultságokat árasztó jogrendszer működésével, a tervező mérnököket, akiknek olyan beruházók parancsait kell teljesítenünk, akiknek csak a profit-maximalizáláson jár az eszük és semmi más szempont nem érdekli őket. Hívjuk őket egyszerűen csak úgy, hogy a tanult és a tanulás erejében bízó állampolgárok. Konrád György csak nemrégiben ment el (nyugtassa a jó Isten, ahogyan boldogult Édesanyám mondaná ilyenkor), Szelényi Ivánnal anno ők még az értelmiségnek az osztályhatalomig vezető útjáról elmélkedtek. Mintha Szerbiában és mintha Magyarországon az értelmiségnek az útja ma a morális és tényleges pénzügyi eladósodáshoz és a közös gondolkodásból való kirekesztettséghez vezetne. Itt, Belgrádban az értelmiségiek, akikkel csak beszéltem, mind helyzetük romlásáról és a szakmai tudásuk látványos mellőzöttségéről beszéltek. Az értelmiség lenézett és mellőzött állapotban érzi magát és erre megvan az oka. Valaki az találta mondani, hogy „ezek bunkók” (értsd a kormányzó párt politikusai) és „vásárolták a diplomájukat”. Néhány kisebb botrány kerekedett is ebből, de következmények nélkül. Van nem is egy olyan minisztere ma a szerb kormánynak, aki egyetemi diplomát hamisított, ezt az egyetemek nyilvánosságra is hozták és bizonyították, de persze, hogy az illető a helyén maradt, sőt! Az egyetem rektorát büntették. Ebben az országban, ahol a népek már megmutatták, hogy hogyan tudnak megbuktatni egy rendszert, a Milosevič uralmat és itt, ahol hetekig tüntettek az emberek a kormány és Aleksander Vučić ellen, a teraszok békés és nyugodt társas-élet hangulatát árasztják most, de akivel csak beszélgetünk, mind tehetetlenül elégedetlen az országa állapotával. Nem szeretik azt, amit ma politikának hívnak, korrupciós láncokról, nepotizmusról, ottomán kormányzati stílusról káromkodnak és hazájukat Észak-Koreához hasonlítják. Az egykor remek és plurális szerbiai sajtó hozzázüllött ehhez a helyzethez és táplálja a rendszerré szerveződött Vučić-uralmat. Jellemző anekdota a városi folklórban, hogy a Crvena Zvezda Bajnokok Ligája meccse előtt Vucic felhívta a Zvezda elnökét, hogy játszassa Aleksa Vukanović-ot, aki így pályára is lépett. Mit ad isten, gólt is szerzett és ezzel a góllal a belgrádi Vörös Csillag be is jutott a BL csoportkörébe. Másnap azzal volt tele a sajtó itt, hogy Vucic elnök el is mondta, ő még a játékost is felhívta és azt mondta neki, hogy elintéztem, hogy játszhass, most lőjj is egy gólt és mit ad a szerbek istene … Így megy ez errefelé.

A politikai kirakat telistele van hangzatos cimkékkel, jelszavakkal. „Szerbia már régen nem független ország” - mondta egy diplomata, akivel tegnap beszélgettem. „Kínai és orosz szálakon rángatott marionett-bábú”, némi katari touch-al, mert onnan is érkezik a pénz és homályos hátterű offshore cégek beruháznak itt egészen különös dolgokra. Belgrád büszkesége ma a WaterFront projekt. Tényleg gigantikus építészeti terület, hatalmas épületek emelkednek ki a sáros földből a Száva partján a Brankov-híd és Most Gazela között. Itt épül meg majd „a Balkán legnagyobb bevásárló-központja” is. Az itteni népek szerint – akik még mindig dínárban költik a pénzüket, de euróban kalkulálnak -, egy lakás ára ebben a komplexumban 5-6 ezer euró négyzetméterenkét. Ki veheti meg ezeket a lakásokat ezen az áron? Ahogyan elnézem a teraszom közönségét, innen senki sem. Ez a projekt kiiktatta a régi vasútállomást, most nem is tudom, hogy járnak-e egyáltalán vonatok Szerbiában Belgrádból. Budapestre egészen biztosan nem utazhatnék innen a boldog emlékezetű Avala Eurocity-nek nevezett vonattal, amelyhez annyi különleges élmény fűz, mert most az nem jár a városaim között. A kínai elvtársak építik a kínai fogyasztói kommunizmus vívmányait Európa szívébe bejuttató vonalat most, ha azzal elkészülnek és hozzáragasztják a magyar szakaszt is, akkor talán újra beindul a személyesebb vonatforgalom. Ennek belátható határideje most még nincsen. Egyszer, valamikor, talán. Valami pénzek azonban bejönnek az országba és lesznek belőlük például ezek az épületek, amelyek már most uralják a városi tájat, miközben mögöttük csupaszodik, szegényedik, romosodik a régi város. Az elmúlt öt év alatt egyetlen egy, tényleg építészeti értéket képviselő régi épületet sem sikerült megóvni az enyészettől. Vračar éppen olyan most is, mint volt, amikor itt laktam és még az a kátyú is, a Molerova és a Njegoševa sarkán, még az is ott maradt, ahol ott volt, és amit én is szégyenkezve kerülgettem éveken át, mert esős időben kifejezett veszélyes volt belelépni.

A balkáni élet habosodik persze és a helyek megőrizték a belgrádi bájukat, hangulatukat, a társas-élet befogadásához szükséges pompás kellékeiket. A belgrádi pincérek még mindig minőségi munkát végeznek és megvan a vendégkörük is. A belgrádi beszélgetések soha sem érnek véget, estébe hajlanak a délutáni szavak, de a beszélgetéseknek nincsen fennforgató és fenntartható kimenetük. A romos házak belsejében pompásan felújított lakásokat találni, de ez a minőség nem csap ki az utcára. A 14-es villamos vonalán még mindig azok az elhasznált villamosok járnak, amit Basel városától kapott Belgrád ajándékba a rendszerváltásakor. Még háborús romokra is ráláthat az ember 2019-ben, ha felkeresi a helyszíneket. Az RTS stúdiója vagy a Honvédelmi Minisztérium egykor lebombázott épülete még mindig megtekinthető, bár az Usče-torony mellett most épül az ikerpárja, ami szintén egy fura dolog, hiszen éppen ez a torony volt az egyik emblematikus képe Belgád bombázásának. Mindegy is. Montenegrótól Észak-Macedóniáig, a reménytelen Koszovótól a szomorúan megoldhatatlan Bosznia-Hercegovináig a Nyugat-Balkánnak nevezett térség országai küzdenek a közös múltjukkal és az erőszakosan elkülönített, de végül is nagyon is hasonlóan berendezkedő jelenükkel. Tehetetlen politikai társadalom hosszabbítja meg újra és újra a saját uralmát, amely kiterjed dolgokra és leginkább persze különféle zsebekbe vándorló pénzre, de az emberek társadalma ettől érinthetetlenül éli a maga lehetséges életét. A teraszok életét nem tudja a politika magához láncolni. Legalább is két világ ez. A teraszok Belgrádja kellemes és emberi. A politikai színtér Belgrádban alattomosan mérgező, álságosan önző, kiszolgáltatott proletárok színtjére lebutított. Az értelmiségiek nem akarnak hozzábutulni ehhez. Klapka, vagyis csapda ez, balkáni módra. Hogy mi lesz itt erre megoldás, most még meg nem mondható. A gondolkodó embereknek reménye Európa és az Európai Unió. Az európai minőséget keresik ebben és nekünk, akik bévül vagyunk, igazán az a felelősségünk, hogy ezt a minőséget a magunk eszközeivel és erejével fenntartsuk. Úgye Magyarország? Komšija (szomszéd), például.

No, hogy ezt én leírtam ide ezen a teraszon, hozzá kell tennem még valamit, ami tovább árnyalhatja ezt a képet. Egészen konkrét tudomásom van arról, hogy éppen most, hogy írom ezeket a mondatokat, ért véget egy nemzetközi konferencia Belgrádban. Az Európai Női Hálózat a Szexuális Erőszak Ellen rendezvénye (European Women's Network Against Sexual Violence). Ezen a konferencián sok, szívbe markoló, lelkeket terhelő előadás közben elhangzott néhány adat és én, a megfigyelő ezzel nem is igazán tudok mit kezdeni. De elmondom most itt. Huszonhat évvel ezelőtt, a balkáni háborúban 22-26 ezer nő volt szexuális erőszak áldozata. Megerőszakolták őket, vérgőzös férfiak megfosztották őket a védekezés lehetőségétől, kéretlen és nem beleegyezésen alapuló szexuális aktust folytattak velük erőszakosan, kinek kinek melyik kategória hogyan tetszik valami emberi aktusnak a leírására, amelyre valójában nincsenek is szavaink. A huszonkétezer ismert és arcot, nevet, emberi térfogatot viselő eset és a huszonhatezer becsléseken alapuló adatban egyedi és nehéz emberi sorsok vannak. 35, mondom még egyszer harmincöt esetben született az elkövetőket sújtó bírósági ítélet. A többi esetben a bűnelkövetők megúszták, beleértve azokat a szerb katonákat, akik Tuzlában pincébe zárt lányokkal és asszonyokkal erőszakoskodtak rendszeresen, minden nap visszatérően, csoportosan és azokat a kéksisakos és békenfentartásra odaküldött katonákat, akik éppen úgy szabad prédának tekintették a nőket a háborús zónában, mint azok, aki féken tartására őket odaküldték. Ezekből az erőszakos közösülésekből nem egy esetben gyermekek is születettek, mert az anyák úgy döntöttek, hogy a gyermek nem tehet semmiről. Ezek a gyermekek most már fiatal felnőttek, itt a Balkánon az úgynevezett politika nagy ívben tesz erre a történetre és semmit, értsd egyszerűen semmit sem „csinál” ezzel a helyzettel. De ott vannak az anyák, a megaláztatást elszenvedő asszonyok, a traumatizált lányok és néhány elszánt és mindent értük tenni akaró egyesület, aki arcot, teret, megszólalási lehetőséget ad nekik és harcol az emlékezés és a bűnelkövetők büntetésének jogaiért. Ma ért véget Belgrádban az Incest Trauma Centar (http://www.incesttraumacentar.org.rs) egyesület nemzetközi konferenciája is.

Nemcsak a Nap hanyatlik most alá valahol a Száva felett, de már itt is esteledik a Három Királyról elnevezett belgrádi kocsmában. Ha erre járnak, vessenek egy pillantást a pincére is, mert ott folytatódik a Tri Kralja története és egyébként is, ott van a mosdó. Ez a megragadó, könnyedén bevonó, nehezen eleresztő történet, ez a Belgrád éli a megszokott és szeretni való életét, ami olyan szimpatikus az ide érkező bulituristáknak, és amely olyan ellentmondásos az itt élőknek.