A bulvár is vírusként terjed, akár a mémek. A bulvár is hozzászól a járványhoz. A maga módján. Mémek és viccek. „Kezet már sokat mostam, lehet majd zuhanyozni is?” Tényleg, arcot nem kell(ene) mosni, csak kezet? Tegnap Emmanuel Macron meglátogatott egy iskolát, ahol azok gyermekei vigyáznak, akik a front első vonalában „harcolnak”. Maszkban volt az elnök és az egyik diákocska megkérdezte tőle, hogy láthatja-e az arcát? Az elnök lehúzta a maszkját és megmutatta a kíváncsi kisdiáknak. A maszkját! Lehúzta! Egy osztályteremben! Este a televízióban majd egy óra hosszat ezzel foglalkoztak, hogy szabad-e, lehet-e, egy elnöknek, ilyet, tennie. A járvány-adatok monotóniáját is fel kell dobnia valamivel a bulvárnak. Tömegkultúra, a kultúra a magosban.

Újságban olvasom, hogy Franciaországban van 2.000 mozi (több, mint egy millió székkel), 2.500 koncertterem, 1.000 színház, 1.200 múzeum, 3.300 könyvesbolt, 16.000 közkönyvtár. Mindegyikük zárva van már nyolcadik hete. Egy évben kábé 3.000 fesztivált rendeznek meg Franciaországban, tavaly e fesztiváloknak összesen hét és fél millió látogatója volt. Ez évben szeptemberig a fesztiválok egészen biztosan elmaradnak. Az is lehet, hogy majd csak jövőre lehet fesztiválokat rendezni. Azt írja az újság, hogy a kulturális szektor a francia GDP 3,2%-át termeli meg, 670.000-en dolgoznak ebben a szektorban, az összes francia munkavállaló 2,5%-a. Ők most mind otthon ülnek. Hogy micsoda művészek jelenlététől foszt meg ez a helyzet minket azt felsorolni lehetetlen. Az előadóművészek szakszervezete szerint 15.452 művésznek volt szerződése valamilyen márciusi vagy áprilisban tervezett előadásra. Közülük csupán 2.024 rendelkezik olyan ígérettel, hogy folytathatja a munkáját. A bulvár dübörög, az operaházak és a Louvre zárva van.

Strasbourgban 65 ezer diák jár itt egyetemre. Az egyetem régi, tekintélyes, 35 fakultása van és én büszke öregdiákja vagyok. Tanult itt Goethe, Metternich, Juncker, Robert Schuman és Arséne Wegner. Tanított itt Louis Pasteur, Madame Curie és Albert Schweizer. Most az egyetem zárva van. Kétezer diák viszont csapdában van. Többségük külföldi diák, de azért akad olyan „vidéki” francia is köztük, aki szintén nem tudott a zárás előtt hazautazni. Diákélet szűkös élet, a legtöbb diák alkalmi munkákkal keres valami zsebpénzt, tandíjra, bérleti díjra valót. Ezek azok a tipikus diákmunkák, amelyek az országos karantén-intézkedésekkel egy időben és egyszerre, átmenetek nélkül szűntek meg. A futárkodás az errefelé egy telített szakma, a diákok előtt eleve lezárt volt, az egyetlen „iparág”, amely most is működik és nem is rosszul, mert sok étterem elvitelre, kiszállításra kínálja most a menüjét, a futárokat gyakran látni az utcán ételhordóikkal. Az éttermek, a kocsmák azonban zárva vannak, ahol a diákok kisegítő-pincérként dolgozhattak. A kisdiákok korrepetálása lehetetlen, mert senki sem látogatható csak úgy. No meg a szülők is otthon vannak, minek is fogadnának fel bárkit is gyermekfelügyelőnek, au-pairnek. A kis személyes nyelvi kurzusok, amelyeket diákok ajánlhattak, ellehetetlenültek. Takarító kívülről nem léphet be a házakba. Ez a távolság-tartás ezeket a diákokat hermetikusan elzárta a lehetőségeiktől. Az egyetemi diákközpont adományokat szervez most a városban. A strasbourgi polgárok kis csomagokkal sétálnak a Gallia Diákközpont Menzáján berendezkedett gyűjtőhelyhez, ahol azt is megnézhetik, hogy éppen mire van leginkább szükség. Most a legkeresettebb cikkek a női egészségügyi kellékek, tampont, intim-betétet vásárolunk a szupermarketben. A diákok pedig sorba állnak a Gallia előtt, a sor hosszú, mert távolságot kell tartani, a dobozok ürülnek, a hátizsákok telnek. A sor szükségképpen színes ebben a globális tanulási térben. Minden európai égtáj és minden kontinens képviselve van itt. Kevés diák engedheti meg magának azt, hogy nagyobb lakást béreljen egyedül. Van aki egy 9 négyzetméteres manzárdban, de legalább egyedül tudja megoldani (egy ilyen manzárdért is elkérnek azért havonta 175 Eurot), de van aki kollégiumi szobájában próbálkozik a túléléssel, viszont a konyha és a mosdók közösek, ott meg úgy kell megoldani a távolság-tartást. Mesterszakos, első éves, záróvizsgára készülő, jogot, közgazdaságtant hallgató, modern irodalmat tanulmányozó és leendő orvos most mind rászorult, és ott áll a jövő értelmisége sorban a konzervekért, tésztáért, tamponért.

Olvasom az újságban, hogy az Emmaüs bajban van és pénzügyi segítségre lenne szükségük. Abbé Pierre (Henri Grouès) kapucinus szerzetes 1954-ben, Franciaországban hozta létre a kirekesztetteket, szegényeket segítő Emmaüs mozgalmat, amely mára már 41 országban van jelen. Az Emmaüs Franciaországban egy nagy, ismert intézmény. A segítés egyik módja például az, hogy a mások által megunt, kidobott tárgyakat összegyűjtik, felújítják és eladják. A bevételeiket pedig visszaforgatják a segítés különböző formáiba. A bevételek a közösbe mennek. Ha az ember felkeresi az Emmaüs valamelyik telephelyét, csodát láthat. Láthatja az öntudatra ébredt, méltóságát visszanyerő embert. A nagy csarnokban különböző szakosodott osztályok vannak, itt porcelánt és üvegárút, amott elektromos cikkeket, ott bútort, a sarokban könyveket, a túloldalon ruhát, vagyis majd' mindent árulnak. A szekció vezetője, az eladó, hajléktalan, alkoholista volt, míg rá nem talált az Emmaüs, vagy ő nem fordult hozzájuk segítségért, könyörületért. Az Emmaüs fedelet, elfoglaltságot adott nekik, felébresztette őket, egy utat világított meg a számukra. Az önsegítés útja az öngyógyítás zarándoklata. Ha az ember ott kóborol ebben a csarnokban az elképesztő dolgok között, láthatja a sorsokat azért a szektorokban büszkén portékáit áruló arcán. A bútorokat ők hozták eladható állapotba, az a régi rádió azért szól olyan tisztán, mert valakinek ráállt a keze és a kéz már nem remegett az állandó delíriumos állapottól. Egyszerű igazság, hogy az ember nem illegális, az ember nem kidobott tárgy. Az Emmaüsnél jó vásárolni, nemcsak azért, mert egészen különleges tárgyakat talál az ember ott, hanem azért is, mert ezzel a kontaktussal egy kicsit a vásárló is átélheti a segítés nemességét. Az Emmaüs Pierre atya crédója szerint mindig önfenntartó kell, hogy legyen. Önkéntes adományokat elfogadnak természetesen, elég szigorú szabályokkal, de soha nem kérincsélnek adományokat. Most az olvasom az újságban, hogy az Emmaüs bajban van. Nincsenek vevők, a boltjaik zárva vannak, a készletek leürültek. Az Emmaüs adományokat kér most a hajléktalanok ellátására, alkoholbetegek gyógyítására, kitaszítottak felkarolásához. Az emberek pedig adakoznak, mert Abbé Pierre egy fogalom, egy eleven legenda, a keresztényi alázat és könyörület örök szimbóluma, akinek regényes életútja is példázat. Az Emmaüs is egy fogalom és az emberek nem szeretnék, ha csődbe menne.

Nem úgy törnek régi dolgaink, szokásaink, megszokott életkereteink, mint az ablaküveg, amelybe valaki belehajított egy nagy követ, nem olyan durva ez; inkább olyan ez, mint a viasz, ahogyan egy lobogó gyertya oldalán szelíden lefolyik, cseppenként és lassan dermed meg.