Bezöldültünk. Franciaország zóna-térképe ma egységesen zöld, a tegnapelőtti vörös, a tegnapi narancs átváltozott. A zöld a remény színe. Színtartományban valahol a meleg és a hideg színek között. A zöld a langyos tavaszi szélben hullámzó mező színe vagy a levelekkel feleselgető erdő színe. Tegnap egy erdőben – azok a zöldek, a zöld ötven árnyalata! - nagyot kirándultunk. Az elmúlt napokban, amelyek olyan gyorsan maradnak el most mögöttünk, mint egy száguldó TGV ablaka előtt a villanypóznák, figyeltük a szomszédokat. A spanyol kollégáink már régen élvezhetik a tengerpartjukat, az olasz sorstársaink kiülhetnek a teraszaikra, a német bajban-társaink már alig hordják maszkjukat. Odahaza, a Bambi teraszán ürülnek söröskorsók. Zárt határok ide, szigorú hatósági jelenlét oda, ez a kovid mégis csak valami furcsa testvériségbe összekapcsolt bennünket és ennek a kapcsolatnak mértékegysége a távolságtartás, a maszk (nálatok?). Egy olyan multikulturális társadalomban, mint a francia még ennél is jobban átélhető az emberiség közös sorsa, az az egyetemesebb, amely ott felül van és nem függ nemzettől és nemzetiségtől, nem módosítja egyház és nem zavarja össze pártpolitika. Mindenki maszkot visel, de felette ázsiai, kaukázusi, afrikai, arab tekintettel, vagy fiatalosan csillogó, öregesen homályosodó, gyermekesen eget tükröző pillantásokkal. A tekintetünk a kommunikáció egy másodlagossá degradált formája, most újra tanuljuk a bizalmat a tekintetekből. Az elszászi gazdán, akitől epret vásárolunk a piacon éppen úgy maszk van, mint rajtam. Álcám azonban átlátható, mert azonnal felismer, ahogyan én is ráismerek a mozdulataiból. „Wie geht's Ihnen!”, rikkantja, amikor meglát. Szívesebben vált németre velem, mint franciára, tudja régóta, hogy nem vagyok ide való. A piac a távolságtartás miatt szellősebb, tágasabb, az aszfaltra felfestett jelek akkor is ottmaradnak, ha a standokat záráskor elbontják, a vásárlási hangulat visszatérőben és ruhaturkálóról érdemes lenne egy fotót készíteni, hogy hogyan írja felül az önfeledt turkálás a távolságtartás hatósági ajánlatait, mert bizony, láthatjuk, hogy a tárgyak kézről kézre járnak és a vállak bizony összeérnek. Az erkélyen ülök és látom, hogy hajolnak meg a gyümölcsök súlyától a cseresznyefa ágai. A kemény karantén-időszakban az a szarka-pár volt az egyetlen látogatónk hetekig, akik most éppen ezen a fán ücsörögnek, most csendesen, máskor valami családi perpatvaruktól volt hangos az udvar. Felettünk reggel megindult a fecskék örökmozgó karusszele és a gólyák méltósággal köröznek az ég mélyülő kékjén, ahol egyetlen egy kondenzcsík sem zavarja még ezt a selymes simaságot. Nagy léptekkel közeleg a Nyár, a Természet nem vonult karanténban, kéne egy kis eső, mint az egyszeri viccben. „Szabadság János bácsi”, köszönt a kis faluban a párttitkár valamikor valahol az ötvenes években. „A' kéne, meg egy kis eső”, válaszolta János bácsi. Ez kéne most is, Szabadság és egy kis eső, mert a földek nedvességért sóhajtoznak. A határok ugyanis még mindig zárva vannak, június 15-én nyitnak ki a legújabb hírek szerint. A strasbourgi villamos ugyan már átmegy a Beatus Rhenanus hídon, de ez még csak próbajárat. Az is igaz, hogy egyre több indokkal lehet átmenni a túloldalra, például „javítási célokkal”, amely kerékcserét, garázslátogatást éppen úgy magában foglalhat, mint orvos-látogatást, egy lassú átszivárgás már meg is kezdődött, átkelő gyalogosokat is látni már. Az a már megismert és belakott európai Szabadság azonban még nem tért vissza, az eső sem esik, a hiányok üregeinek már kemény kérge van ennyi idő után és nem is lesz olyan egyszerű áttörni őket, ha majd szabad és lehet. A Francia Államtanács elnöke adott egy interjút a minap és elmondta, hogy a „rendkívüli állapotok” bevezetése óta 155 beadvánnyal kellett foglalkoznunk, amelyek a szabadságok korlátozásával kapcsolatosak. Az Államtanács végig monitorozza a kormány intézkedéseit és megteszi a maga megjegyzéseit és ajánlásait, amelyet a kormány nem hagyhat figyelmen kívül. Jó tudni ezt, ez is egy kis nedvesség a Szabadságok kiszáradó szántójára, ahol ott vannak a magok, a társadalom földjében. Magok, amelyeket évszázadok előtt vetettek el, magok, amelyek pedig most vetettünk el, ebben a maszkokkal, bezártsággal, korlátozásokkal közössé tett időben. Ott vannak a Közös Sors tapasztalatai, amelyekből egy új szolidaritás színes virágai hajthatnak ki és ott vannak az önzés és a befelé fordulás magvai is, amelyekből egy új Kirekesztés, egy új Önzés, egy új Önérdekűség csalánjai és bogáncsai nőhetnek ki. Szabadságunk a gyomlálás szabadsága lesz most.
