Valamikor március elején, amikor még semmit sem tudtunk arról, hogy hamarosan új időszámítás kezdődik, tehát cov.e március, még a régi szokások szerint találkoztunk B-vel itt, Strasbourgban. Vendégségben voltunk, békében ültük körül az asztalt, valami languedoc-i bort ittunk és a grenache csipkebogyó ízével a nyelvünk hegyén beszélgettünk erről-arról. B amerikai, ízig-vérig amerikai patrióta abból a fajtából, akit Amerika tett amerikaivá, az a nagy olvasztótégely, amelyben minden hozott identitás elolvad. B szülei Indiából, Mumbaiból érkeztek az ígéret földjére sok-sok évvel ezelőtt és B a nagy ország bebarangolása közben lett amerikaivá, a hegyek fenségében és síkságok zöld végtelenjében, azoknak a nagy városoknak az útvesztőiben, azoknak az egyetemeknek a pompás kampuszán, ahol Amerikát tanulta. B egy new york-i könyvkiadó lektoraként dolgozik Manhattanben, élénk, érdeklődő, vibráló szellemű hölgy, a jó borok bensőséges barátja. No meg a jóféle magas kultúrájé. Egy amerikai intellektüel Párizsban, Franciaországban úgy általában, akár egy valami közhely a huszas-harmincas évekből. Visszatérő vendég errefelé, sok európai barátja van, Strasbourgba Párizsból érkezett, innen Firenzébe megy majd, mondta bemutatkozásképpen, aztán visszamegy a hazájába, majd jövőre jön megint, „mert Európa nélkül nem lehetek el”. Eszegettünk, iszogattunk, beszélgettünk, éltük azt a társas életet, amelyhez cov.e. hozzászoktunk, ahogyan ilyen és ehhez hasonló alkalmakkor azt megteremtettük. Szóba került az irodalom, mert megkérdeztem, hogy miféle könyveket adnak ki. Most egy Handke köteten dolgozik éppen, mondta, sőt ismeri is az írót, találkoztak személyesen nem is olyan régen, már Nobel-díjas volt, amikor. Aztán, hogy B megtudta, magyar vagyok, Márairól cseverésztünk, kiderült, hogy az Embers (A gyertyák csonkig égnek) az egyik nagy kedvence, sőt San Diegóban is járt, ismeri jól a Balboa parkot, és tudja azt is jól, hogy írónk szívesen sétált ott, ismeri az utcát is, ahonnan az örökkévalóság felé elindult. A gyertya szavunk gy-je különösen felkeltette az érdeklődését, emlékeztette őt a szláv szavak lágyságára, de az e keménységével barátkoznia kellett. Szóval ott ültünk ebben a régi típusú együttlétben, semmi feszengés a testi közelségtől, semmi zavar az érintésektől, a koccintásoktól. A társaságban valaki egyszer csak szóba hozta az amerikai elnököt. Tweetelhetett valamit Donald Trump, megint valami furcsát, ahogy szokta, valahogyan ez került elő és ahogy kiejtette a nevét valami bekerült a levegőbe, elnehezedett körülöttünk a lég, az az eddig olyan könnyed közeg, amely felszínén oly kecsesen korcsolyáztak a nevek, a helyzetek még az előbb, most ellenállóbb, valahogy kocsonyásabb lett. A kimondott név, Trump, egy kő brutális csobbanása egy tó nyugodt viztükrében, váratlan gongütés egy gótikus lovagterem csendjében. Ki-ki mondott valamit erről az amerikai elnökről, valamit, amit a hírfogyasztó értelmiségiek mondhatnak egy illetőről, aki komoly pozíciójának minden helyzetében is úgy kommunikál, mint egy örökké sértett ingatlanügynök. Itt romlott el az este. B elsírta magát, ez a komoly, olvasott, értelmes new york-i hölgy ott sírt valódi, nagy, csillogó könnyekkel zokogott. „A republikánusok soha nem bocsátották meg azt, hogy egy afro-amerikai elnök költözött a Fehér Házba, soha.” Ingatta a fejét, a könnyek patakzottak az arcán, szipogva törölgette a szemüvegét. „Most mindannyian ennek isszuk meg a levét.” B őszintén és természetesen sírt, semmi mesterkéltség sem volt ebben a helyzetben. Könnyeiben a megrendült értelmiségi tehetetlen aggodalma, egy írástudó fájdalma volt benne, átélhető, mostanában magyarként sem ismeretlen érzések. Hallgattunk egy sort, ültünk csendben, ámuló európaiak közt egy síró amerikai és nem is tudtuk, hogyan és mivel is vigasztalhatnánk B-t, hiszen magunk is kevés dolgot hozhatnánk Donald Trump védelmébe. A társaságunkban éppen ott és akkor nem akadt egyetlen fogadott vagy fogadatlan prókátora sem.

Valahogyan csak kikeveredtünk a helyzetből, a bor, a vacsora is segített. Aztán másnap B elutazott, vagy két hét múlva karanténba zártak minket, a confinement új helyzeteihez való alkalmazkodás, a cov.u. brutális hír-zuhogása el is mosta egy kicsit ezt a jelenetet. Aztán eljött a november, az amerikai elnökválasztás ideje és ezekben a napokban eszembe jutott megint, újra láttam B könnyező tekintetét, hallottam panaszos, el-elcsukló hangját. Innen úgy látszott az elmúlt hónapokban, hogy Amerika bajban van és nemcsak B könnyei hullanak ott. Hetekig néztük, hogyan kavarognak a tömegek az utcákon a Black Lives Matters feliratú táblák alatt, hogy hogyan kiabálják, „nem kapok levegőt”, láttuk azt is, hogy hogyan fuldokolnak a könnygázfelhők alatt. Néztük a meglincselt szobrokat és a felindult tömeget, ahogyan ezt a talmi győzelmet ünnepli és elgondolkodhattunk azon, hogy ott van ez a nagy ország, egy sűrítménye a világ anyagi és szellemi vagyonának, az elmúlt évtizedekben alig akad olyan Nobel-díjas természettudós, aki nem valamelyik amerikai egyetemen nőtt volna fel és most mégis ott vergődik ennek a járványnak a nehéz szorításában. Elgondolkodhattunk azon, hogy az az Amerika, amely a maga elmondása szerint oly hatékonyan harcolt évtizedekig a kommunisták ellen, az hogyan termelte ki a magukat baloldalinak nevező azokat a radikális csoportokat, amelyek szobrokat ledöntők elszántságával változtatnák meg a világot. Nem tagadható, hogy az is okozott némi meglepetést, hogy a két nagy amerikai politikai pártnak csak ennyire futotta most, tudniillik arra, hogy az Amerikai Egyesült Államok választópolgárainak ezt a választást kínálták fel a huszonegyedik század első negyedének vége felé: választhattak egy 78 éves és egy 74 éves jelölt között. Azt meg végig is nézhettük, hogy hogyan kampányoltak ezek a jelöltek a korona-vírus idején, ráadásul úgy, hogy az elnöklő elnökjelölt közben még kórházba is került. E sok furcsaság közben az még furábban alakult, ahogyan a magyar kormány tagjai és a kormány feje, az aktuális kormány szekerét toló perc-emberkék és bér-zsurnaliszták megsiratták és máig siratják Trump elnök választási vereségét. Szomorúan konstatálhattuk, a magyar politikai életben is akadnak olyan szereplők, akik úgy gondolnak Donald Trumpra, mint vállalható politikai példaképre. Emlékezünk még a képre, amikor Trump megválasztása után Németh Szilárd, az uralkodó párt alelnöke „Make America great again” feliratú sapkában ünnepelt valahol Csepelen, de azóta eltelt négy év, Trump alatt nem lett jobb a világ sem ott a Nagy Víz túloldalán, sem úgy általában másutt sem, sőt, mintha ez a fura úr, aki az USA elnöke megtisztelő címét viselhette négy hosszú éven át, a maga furcsa megnyilvánulásaival, az öndicséretével, mások folytatólagos sértegetésével még hozzá is járult volna ahhoz, hogy nem érezhessük jól magunkat. Itt játszódott le minden, a szemünk előtt, láthatta, aki akarta, hogy ez az ember az elnöki feladatok felelősségéhez felnőni nem tudott. Az amerikai választók többségének döntése után megszületett eredmény láttán most mégis elsiratják a budai Várban, a Fidesz belső köreiben, a lakáj-sajtóban – és ez több, mint furcsa, ez a mi kormányunk és pártunk politikai bizonyítványa. Erre futja most tőlük.  

B, az amerikai elsírta magát, amikor szóba hoztuk Donald Trumpot. Most, a választási vereség után akad republikánus hívő is, akinek kicsordultak a könnyei nyilván. Hol, mikor és hogyan látunk majd síró amerikait vagy az amerikai politika miatt zokogó európai vagy ázsiai embert a következő időszakban, nem tudjuk még. Figyelünk, nézelődünk.