Legutóbb, amikor idehaza jártam éppen lomtalanítás volt a kerületben. A budapesti folklór részeként a lomtalanítás napja állapot-jelző, a Városom balkáni arcáról lehullott álarc, a kirakott tárgyak szervezett káosza. Egy olyan nap, amikor kendőzetlenül megmutatkozik a fogyasztói társadalmunk által belénk nevelt és elfogadtatott vásárló-gyűjtögető életmódunk kudarca. Persze a lomizásnak nemcsak esztétikája, de szociológiája is van, a kirakott kupacokat őrizők a strázsán, a turkáló-válogatók kasztjai, az egymással üzletelők hangoskodása, az ide-oda tologató utánfutós autókat vezető sofőrök, a rakodók lökdösődései képi tudósításai egy lesüllyedt világnak. A lomizásból láthatóan elsősorban cigány honfitársaink élnek, lomtalanításkor ők töltik meg élettel a kirakott tárgyaktól beszűkített tereket, ideiglenes halmokkal csonkolt utcákat. Ahogyan mentem akkor e városi látképet átalakító kulisszák között, egy vers jutott eszembe, mert csendes őszi fény szitált egy tört lábú kanapé horpadt ülésére, amelynek kifakult szövetét egy kétségbeesett rugó döfte át és pendülve levegőért kapkodott. Amott pedig egy fiókból valami papírok folytak ki a járdára, köztük itt is, ott is valami régi fekete-fehér fényképek, köztük egy, amelyet kettétépett valahol valamikor valaki – ami ottmaradt az már csak egy felöltő, egy eredetileg talán fehér sál, egy zsebre dugott kéz, egy csibészes mosoly. Egy lábas, sőt lábos lepattogzott piros zománccal, hullámos tepsi linzerek emlékével, kenyérpirító még a kiszóródott morzsák társaságában, felkeltvén merész városi verebek érdeklődését, akik szintén lomizták a magukét. A versben ott volt a délután, a Margit-körút, ahol a lomtalanítás zűrzavaros kulisszái között át-átdübörgött a Combino egyszer balról jobbra, majd jobbról balra, a Bem mozi előtt belassulva kanyarban. A lomizás ott írta felül a délutánt a szemem láttára, ott volt a Városom is, de ott volt ez az eddig kamrák, pincerekeszek, spájzok mélyére elrejtett  másik város, de még az is, amelyet csak este lehet látogatni, amikor felgyúlnak a fények Pesten is, Budán is, amikor ott van akkor egy másik Parlament – a Duna fekete tükre alatt ott van egy másik, de tótágast álló város, tótágas lakóival. Valahol közel volt már az aktuális este. A fény úgy szitált, ahogyan egy régi padlás padlójáról a por szállna, templomtorony árnyéka dőlt reánk, karcsú felkiáltójele a hanyatló Napnak és mi csak kerülgettük mások emlékeinek elócskult tárgyait. Egy vers jutott eszembe, mondom most, pedig rímek nélküli gondolat volt csak: a lomizás felkínálta gondolat, arra gondoltam, hogy így kellene lomizni azokkal a rossz, agyonhasznált, rosszul használt és ezért aztán gyorsan tönkrement szavakkal is, amelyek annyi keserűséget okoznak most nekünk a magyar közéletben. Kilomizni a gyűlölet, a kirekesztés, a lekicsinyelés szavait, a megbélyegzés és a becsmérlés szavait, a migránsokra önkényesen ráakasztott jelzőket és az európai együttműködés szidalmazására kiválasztott kifejezéseket, a zajos öndicséret zakatoló mondatait. Elképzeltem én ezt, ahogyan ott ülnek egy kupacok körül politikusaink, vigyázzák szavaikat, míg azok az utánfutós autók el nem viszik őket valahová. Időnként ölre mennek egy-egy mondatért, másutt meg leboltolják, hogy ki mit visz tovább. Még azt is látni véltem, ahogyan alkudozás közben egy köteg pénzt perget ujjai között egyikük-másikuk. Milyen szép is lenne a Parlamentben, a kormány tájékoztatónak nevezett stand-up komédia heti előadásain, a Pártkongresszusok langymelegében, a TV2 vagy Köztévé stúdiójában, a Hír vagy a Pesti TV-ben lomizni, lomtalanítani, ahol annyi használhatatlan gondolati kacat, ideológiai lim-lom, ósdi és divatjamúlt eszme gyűlt össze, hogy eltorlaszolják már a jár-utakat és gyakori használattól váltak alantas, emberi méltóságot romboló szavakká, amelyekbe azokat a megromlott gondolatokat öltöztetik.

Másnap reggel elmentem Városomból. Otthonról hazaindultam. Ez az életem most. A budapesti utcákat takarították már, a lomtalanítás szemetét söpörték, ahogyan a taxi a Fő utcára kikanyarodott. A meg nem írt verssel együtt a kora reggeli árnyak és fények is elmaradtak. Azt már néhány nap múlva olvastam csak, hogy a Petőfi Irodalmi Múzeum főigazgatója és sok ügy miniszteri biztosa is lomtalanítani szeretne és a lomtalanítás friss élményeivel a retinámon nem volt nehéz elképzelni azt, ahogyan a Petőfi Sándor utcában a Múzeum klasszicista épülete előtt ott állnak azokat a kopott-zöld konténerek, amelyekbe kéziratokat, könyveket dobálnak a dolgozók, „a magyar irodalom nyolcvan százalékát”, ahogyan főigazgató úr mondotta volt.

Aztán azt is látnom kellett, hogy az ellenzék is lomtalanítást ígérget. Ideje lenne a rendrakásnak, bizony.