Vasárnap van és délután. A Hármashatár-hegyen még ott a reggeli hó. Itt, a Belvárosban már elolvadt, erősebben idesüt a Nap, kicsit talán még dühösebben, hogy belerondított ez a kistéli hidegfront a tavaszi ragyogásába. Országgyűlési választás van ma Magyarországon, a csak-magyaroknak való országban, ahol kerítéssel védünk identitást és ahol az iskolai oktatást éppen ma akarja leváltani a Kormány egy népszavazással. Ha most nézek fel a képernyőről, akkor a Szimpla kert girbe-gurba vonalaira, a szedett-vedett székekre és bice-bóca asztalaira látok és azokra az ukránokra, akik ott ülnek a sarokban. Középkorú urak, szépségükből szépkorukba áthajló hölgyek, korsó sörök. Nem tudok beszélgetni velük, fogalmam sincsen a történeteikről, éppen annyit tudok róluk, amennyit ők tudhatnak rólam egy elkapott pillantásból. Ők viszont élénken, barátságosan társalognak egymással valami fontos dologról. A Szimpla Kertben béke van, turisták áramlanak ide-oda, mellettem spanyol nyelven beszélgető társaság, átellenben hangos olaszok asztaltársasága. Szelfiznek középen, a lépcsőn két gyermek rohan le- és fel, majd fel- és leszaladnak. Élvezik. Szavak szállnak fel, mint a rebbenő szárnyú lepkék, összekeverednek a felszálló füsttel, még vannak utolsó mohikánjai a dohányosok egykoron Nagy Törzsének, mondhattuk akkor, hogy „egy törzsből vagyunk Akela”, de már ő is feladta, a sztrókja után már nem fúj, nem szív, nem is iszik, Szimplába már nem jár, nem engedi a felesége. Délután van, a választás vasárnapi délutánja, ukrán szavak vegyülnek békésen össze ezekkel a lágy spanyol hangokkal, az olaszok pergetéseivel, angol nehézkedésekkel, német mosolyokkal. Drága Szimpla Kert, te olvasztótégelye vagy a Budapestre látogató turistáknak és most már visszatértek, már csak repülőgépeiken kell a maszkot hordaniuk. A maszkot, amely két hosszú éven át takarta-rejtette el a mosolyunkat, amely elbújtatta bánatunkat és örömünket és amelytől párás szemüveggel néztük a világot, bosszankodva rossz látásunk láttán. Maszk nélkül ülök itt most én is, néha ránézek a választási hírfolyamra, örvendek, hogy a részvételi arány javulóban van. Bár még mindig ott tartunk, hogy a magyar szavazók nem igazán becsülik meg a saját hatalmukat, látszik az a részvételi hajlandóságukból és látszik az azokból a fura hírekből, amelyek szavazatok vásárlásáról szólnak. A magyar szavazók talán a demokráciájukat becsülik alá? Még mindig messze vagyunk attól, hogy megbecsüljük a történelmünket, a választójogért folytatott küzdelmeket, úri huncutság maradt még a magyar politika – és a Fidesz nagyon, de nagyon sokat tett azért, hogy így legyen, így is maradjon. A fiatal demokraták fiatalon, harmincnégy évvel ezelőtt a jelző nélküli demokráciáért szálltak ringbe és a fiatal demokraták öregedő pártja ma az illiberális jelzővel felcímkézett demokrácia (?) propagálásával él. Sic transit gloria mundi. No és most múlik pontosan. Az az európai politikai színtéren is példátlan történet, hogy egy politikai párt három alapító tagja az alapítás után huszonvalahány évvel a három legfőbb közjogi méltóság posztját betöltheti oda juttatta a pártot, hogy igaznak bizonyul a régi mondás: „egy politikai párt olyan szállodára hasonlít, amelyet az alkalmazottak kedvéért működtetnek” – és ahol a vendégek, értsd: az az isten adta nép már tényleg nem is fontos. A Fidesz kongresszusain a küldötteknek a biodíszlet-szerepének az eljátszása jut, a kongresszusokon már csak egy beszéd a fontos, az összes többi csak előjáték, bemelegítés ahhoz, hogy fogékonyabbak lehessünk az igazi és egyetlen fontos üzenet befogadására. A Fidesz, mint párt csak nevében él – lehet rá hivatkozni, ha szükséges, de valójában én már évek óta nem kaptam levelet a Fidesz politikai üzeneteivel, azokat vagy a Magyar Államkincstár, vagy a NAV feladójú borítékokban szoktam megkapni (bérmentesíti a Magyar Posta, ez is ott áll a borítékon). Amikor a Fidesz, aki politikai pártként kilépett az Európai Néppártnak nevezett, konzervatív néppártokat tömörítő európai pártcsaládból, akkor a szakító levelet a párt elnöke a magyar kormány miniszterelnökeként, miniszterelnöki levélpapíron küldte el. A Magyar Kormány soha sem volt tagja az Európai Néppártnak, mert annak nem kormányok, hanem a politikai pártok a tagjai. Ez persze a mai eseményekhez képest egy réges-régen túlhaladott ügy, mégis ide kell hozni példaként: a Fidesznek már levélpapírja sincsen. Most meg azt akarják, hogy szavazzunk rájuk. Sőt: a Párt elnöke a mai megszólalásakor azt mondta, hogy „ez egy fair választás” – na ja, ha a Magyar Államkincstár mindig kiküldi a kampány-leveleket, akkor már mindent tudunk. Vasárnap van és délután. Lassan elhanyatlik a Nap, érkezik az éjszaka, amely majd soha sem akar véget érni. Számok, százalékok, hebegések és habogások éjszakája lesz. A plakátrongálók és a bolgárok éjszakája már tegnap véget ért, kezdődik az egyszeri jelöltek éjszakája, a filctollal Hitler-bajusszal, ördögszarvakkal ékesített jelöltek éjszakája, akik lehet, hogy itt fejezik be politikai karrierjüket, mielőtt az megkezdődhetett volna – de lesznek olyanok is, akik most csöppennek bele. A „politikai nagyágyúk” nyilatkozataiért tülekednek majd az újságírók, akiknek megtaníttatott, hogy úgy fordítsák a mikrofont, hogy jól lássék a képen, ki küldte oda őket. Közben elolvadt a hó, nyilatkozatokkal havazik most. A meccs véget ér: az eredmény ott lesz a táblán. Érezni, hogy változást akar Magyarország. A TV2 újságírói (?) ezzel álltak elő, ők ilyen változást óhajtanak. Másoknak erről más elképzelései vannak. Véleményük még most az urnákban pihen.
