Belgrád felett az ég …

Azon a napon, úgy látszik, hogy ismétlés volt az égi iskolában. A derűs, reggeli órákban még éppen csak gömbölyödő, kerekedő kis felhők újra átvették Ivo Andric halhatatlan sorait, aki így kezdi „A kisasszony” c. regényét (Herceg János ford.): „Belgrád felett magas és tágas az égbolt, változékony, de mindig szép; hideg, pompás téli derűben éppúgy, mint nyári viharok idején, amikor egyetlen sötét felhővé válik, mely őrült széllel hozza a pannon síkság porával kevert esőt; tavasszal, amikor úgy tetszik, hogy nemcsak a föld, hanem az ég is tele van nyíló virágokkal; és ősszel, amikor őszi csillagok rajával terhes. Mindig szép és gazdag, mintha kárpótlást akarna nyújtani mindazért, ami ebből a különös városból hiányzik, mintha vigasztalni akarna mindazért, aminek nem kellene lennie.” A felhők nemcsak átismételték a sorokat, hanem el is játszottak a mondatokkal. Nyolc órakor, amikor elindultam, szétszaladtak, elbújtak valahová, a tágas égbolton egyetlen egy sem látszott. A Nap kihasználta a kinyílt égi színpadot, amely most csak az övé volt és beleadott apait, anyait. A legjobb kánikulai számát adta elő. A hőmérő higanyszála már tizenegykor elérte a harmincat és gyorsuló ütemben kúszott feljebb, feljebb. Egy órakor, az eckai kastély teraszán már 38 fok volt. A meleg összenyomta a levegőt, még a gondolatainkat is fel tudtuk volna akasztani arra a százas szögre, amelyet beleverhettünk volna ebbe a keményedő sűrítménye, ha nem lett volna túlságosan is nehéz még a szögbeveréshez szükséges fizikai erőfeszítés gondolata is. Pedig a gondolatok és a diskurzusok érdekesek voltak. Az új szerbiai ifjúsági törvény körül forgott a szó, aztán a résztvevők visszamentek a csoportjaikba, én meg szívességi sofőröm társaságában visszaindultam Belgrádba. Ecka a várostól alig 70 km, a bánáti táj elpilledten terült a szemhatáron, az autóút üres volt. Az eddig rejtőzködő felhőcskék most visszatértek, pajkosan kergetőztek elébb, de a szemhatár fölött már összeálltak. Baljós-szürkére cserélték hófehér ingüket. Feketén hasasodtak odafent. Az önfeledt tánc egy szempillantás alatt dulakodássá alakult át. Távoli égzengés döreje gurult elénk, az eddig kókadtan, ernyedten águkat lógató út menti fák megremegtek, felegyenesedtek, meghajoltak. Az út szélén felkavarodott a por, szürke tölcsérekben száraz levelek, letörő gallyak perdültek körtáncba. A szemhatáron most fekete fal emelkedett, amelynek repedésein villámok ütöttek réseket és ezekben a táguló résekben valósággal beleomlottak az őrülten gyorsuló kóló köréből kiszakadt felhőfoszlányok. Amikor elértük az első belgrádi házakat, láttuk, hogy odaát, túlsó parton már leszakadt az ég és, hogy esik. Erről a partról csak egyetlen híd, a Pancsevó-híd vezet át Belgrádba, amely még csendesnek mondható hétvégeken is kényelmetlen, nehezen járható. Középen egy sínpár az Észak-kelet felé tartó vonatoknak, mellettük kétszer két sáv felfelé és lefelé, kellemetlen felhajtók, az ötvenes évek töredezett betonja. Itt széles és fenséges a Duna, a híd hosszú, de azért nem annyira, hogy egy órába teljen, hogy átkeljünk rajta. Most így történt. A forgalmat az előtte tomboló nyári vihar visszanyomta, összetömörítette, beleszorultunk. A mögöttünk csapdába került városi busz sofőrje kinyitotta az ajtót és az utasok gyalog, borzongva-dideregve vágtak neki a hosszú útnak és még így gyorsabbak voltak, mint mi. Sofőröm a fejét csóválta. „Ne dobro” – tőlem csak ennyire futotta. Végül is kilencven perc alatt átjutottunk, hogy belekeveredjünk egy őrülten kavargó „forgalmi helyzetbe”, ahol az utcák, mint a nagy eső után a csatornák fuldokolva böfögték vissza az autókat, mint egy nagy bográcsban, ahol forrásban van minden alkotórész és felbukkan egy pillanatra, hogy megmutassa magát, majd elmerül, hogy helyet adjon valami másnak. Semmi ehhez fogható sem láttam ezelőtt. Mintha minden utca kiapadhatatlan forrása lenne autóknak, buszoknak, troliknak, motoroknak. Egy lámpás kereszteződés. A lámpa zöldre vált, de a ki-tudja-melyik korábbi zöld után ideszorult Passat fordul keresztbe, éppen úgy, hogy se megkerülni, se kikerülni nem lehet. Egy buszvezető mosolya, ahogy lenéz az üléséről az egy centiméterre előtte szorongó motorosra. Befékez. Egy család. Énekelnek. Apa felfelé néz, a gyermekek csivitelnek a hátsó ülésen. Letekerik az ablakot és az ének kihallatszik, bizony. Fortyogó, felhabosodó boszorkányüstben ülünk. Tíz centi előre, eredmény. Mégis, feltűnik, hogy az a híres balkáni temperamentum inkább a dudák nógatásában inkarnálódik, semmint az egymás elleni erőszakban. A gépkocsivezetők lehetőségeinek végső határán végül is senki sem türelmetlen, sőt nem is agresszív. Egy kis lépés előre, egy félmosoly, egy fékezés, lódulás vagy öt métert. Hirtelen megállás, akadály. Hosszú, végtelen hosszúságúnak tűnő perceken (órákon?) át csak így. Egy utca, ahová jó lenne befordulnunk. Lehetetlen. Keressünk egy másikat – gondolhatja a sofőröm – és engedelmesen sodródik a többiekkel. Aztán az az utca is beállt, csapda, sodródunk, tülekedünk tovább, de autóval. Olyan ez az egész, mint amikor véget érnek a koncertek a Nagyszínpadon és a Világzenén és mindenki egyszerre indul el a Sziget-körúton. Csakhogy itt a szigetelők kisebb és nagyobb, szakadtabb és elegánsabb autók, városi buszok, sőt a manőverezésükben korlátozott trolik, aztán csak-csak elérjük a Dzsordzsa Vasingtonát – és megjöttek a kötöttpályás villamosok is. Így haladunk, amikor ezen a kavargó, fortyogó, fölet, habot köpködő boszorkányüstön átvágtat a „Delegacija”. Négy fehér BMW elől, négy hátul, villogókkal, hanggal, fénnyel. Legalább tizenkét éjfekete limuzin, sőt egy mentőautó, a sor végén. Sietnek, szorítják lefelé és kifelé a tülekedőket, felelősségük és fontosságuk teljes tudatában (ti.: szarnak nyári viharra, csúcsforgalomra, stb.), mert oda kell érniük valahová, időben. Ezekben a körökben nem szokás rácsodálkozni az égre – úgy látszik, gondolom. Mi csak araszolgatunk, ők meg vágtatnak előre. Alijev azeri elnök konvoja átvágott a káoszon. Amikor vagy két óra kínlódás után végre kiszállok a Skuptsina előtt, azt látom, hogy az elnöki konvoj ott piheg és, hogy ebben az őrült forgalomban a Pionirski Park előtti tér (mintegy háromszáz méter hosszan) teljesen üres, kihalt. Még a gyalogosok is hiányoznak a képből, mert kitessékelték onnan őket a rend őrei. Előtte, felette, alatta tovább kavarog az üstben fortyogó forgalom, de itt csend van. Gyalogolhatok, kerülő utakon. Felnézek az égre és látom, hogy ez Égi Iskolamester most rendet teremtett. Kis felhők, foszlánykák álldogállnak megszeppentve a letolástól. A felhők lázadása gyorsan véget ért. A nyári vihar már valahol Szabadka felett járhat.

Másnap megtudom, hogy a sürgősségnek nagy oka volt. Felavatták Alijev azeri elnök édesapjának, Genaji Alijevnek a szobrát a Tasmajdan parkban. Ez az Alijev is jó kis diktátor volt, Isten nyugossza’, mégis ebben a bezárt Szerbiában mindenki számít, aki olyasmiket tud odamondogatni, „hogy az elszakított területek egyoldalúan kikiáltott függetlensége elfogadhatatlan …” A parkot az azeri adófizetők (?) pénzén újították fel Belgrádban és most ragyog – birtokba is vették gyorsan a szerbiai adófizetők, kíváncsi pillantásokat vetve arra az alakra, aki soha sem állt itt azelőtt, de most bizony itt van, talpig bronzban, három-öt méterre magasodik a bámulók feje fölé.

A Nagy Káosz mára a múltté. Ha most nézek fel a laptop képernyőjéről, akkor az AloAlo Caffé pultját látom. A  Heineken sörök békésen pihennek a hűtőben, mert itt az emberek inkább a helyi Lav-ot isszák. Az én Chardonney-m Kovacevic és kitűnő. Pincérem ma a Hölgy, akinek még mindig nem tudom a nevét. A felhők pedig odafent, ma ismételnek megint. Égi játékok – mintha vigasztalnának azért, aminek nem kellene lennie.