Talán most már megjönnek az angyalok is – belgrádi noteszlapok

Egy átlagos nap volt Belgrádban. A hőség után a felhők enyhülést hoztak, valahol messze, Pancsován is túl már készült a nyári vihar, a járókelők egy kicsit könnyebben lélegeztek. A szél kifújta a port a Beogradska utca sarkáról, talán a 2-es villamos is a szokottnál lendületesebben kapaszkodott felfelé, a Slavijatól a Tasmajdan-park felé haladtábban. A nap, amikor Goran Hadzic-ot őrizetbe vették, látszólag éppen olyan volt, mint akármelyik másik. Egy hétköznap a sok közül. Pedig 2011. július 20-a most már biztosan bekerül a történelemkönyvekbe. Mert ez volt az a nap, amikor a „Volt Jugoszlávia területén elkövetett háborús bűnök kivizsgálására létrehozott Hágai Nemzetközi Törvényszék” által körözött utolsó, háborús bűnökkel vádolt személyt, a 161.-et (!) is elfogták, itt és most a szerb hatóságok. A város megszokott, hétköznapi életét élte tehát, egyikét azoknak a fülledt, nyári napoknak, amikor az utcák délben kiürülnek, a kávézók teraszain ráérősen üldögélnek az emberek és az Ada Ciganliján benépesül a tó a fürdőzőkkel. Milosevic, Karadzic, Mladic, Seselj őrizetbe vételét izgalom, tüntetések, utcai zavargások kísérték itt, eseményenként változó intenzitású aktivitások, nagykövetségek megtámadásától és felgyújtásától, a rendőrökkel való kemény összecsapásokig. Tegnap csend volt, egy „rendes nap”, semmi különös. Boris Tadic elnök a tegnap délelőtt megtartott sajtótájékoztatóján egy kissé fáradtnak tűnt, improvizált, és láthatóan azon igyekezett, hogy minél előbb elhagyhassa a kötelességként összehívott nemzetközi összejövetelt. A BBC újságírójának azon kérdésére, hogy ti. „miért tartott ilyen sokáig Hadzic letartóztatása”, azért még odaszúrta, hogy „ha emlékszik az Osama bin Laden esetre, az sem volt éppen rövid. … Ezek bonyolult dolgok és a részleteket kérdezzék majd meg a belügyminisztertől.” Persze a szerbiai ügyekben mindig nagyon is naprakész magyar portálok már mindent megírtak erről, azon melegében (a hvg, az index, a korábban a mára már elveszett hírszerző) és minden dimenzióban és a http://srbija.blog.hu/2011/07/20/megvan_az_utolso_szerb_haborus_bunos minden olyan részlettel szolgál, ami ez ügyben fontos, részletesebben ott, én itt most csak azon tűnődöm, hogy ez a belgrádi nap csak olyan, éppen olyan volt, mint a többi. Pedig történelmet írtak most itt, Belgrádban. Az „utolsó háborús bűnös” őrizetbe vételével a hágai bíróság kiteljesítette a mandátumát. Most már mindenki ott van, akinek a nemzetközi körözések szerint ott kell lennie – a hágai cellákban. Igazi reményünk persze az, hogy soha többet nem kell majd európai háborús bűnösök után kutatnunk! Reményünk, hogy Európában soha többet nem háborúskodunk egymással. Gyógyírra találunk-e és megnyugvás következik majd ezután? Vajon megnyugszanak-e a népek, akik egymás ellen fordultak? Vajon most kerülhet-e végre pont a lezárhatatlan történetek végére? Megtaláljuk-e a megoldásokat arra, hogy tényleg pontot, ne pontosvesszőt, felkiáltójelet, kérdőjeleket tegyünk a mondatok végére? Vajon kikerekednek-e ezek a történetek itt, a senki földjén eltöltött évek után? A látókörömbe belépő szerbek jó része benyomásaim szerint fáradt megnyugvást érez most, mert többet nem kell hallgatniuk az európai közösség kioktatásait. Ez a közösség is megnyugszik most, a maga módján. A „nemzetközi közösség” kissé megfoghatatlan általánosítása mögé rejtett egyveleg az elvárható módokon nyilatkozik meg. Sőt, láthatóan bizonyos verseny is van közöttük abban, hogy ki, mikor, ki előtt és hogyan szólal meg most. Talán először az EU történetében most Lady Ashton, Rompuy és Barroso közös nyilatkozatban deklarálja az európai közösség jóindulatát, mert ezzel elkerülni vélik azokat a félreértéseket, amelyet a Mladic letartóztatása körüli EU-kommunikáció zűrzavara okozott májusban. Az Európa Tanács főtitkára nagyon gyors, bár roppant szűkszavú, a NATO kissé nehézkesen, az OESCE egy kicsit bővebben, de mind az elvárható leckét mondják fel. (Avatottabbak majd megnézhetik azt is, hogy melyik nemzetközi szervezet mit és mikor közölt – és elgondolkodhat azon, hogy a globalizációs nyomás olyan erős, hogy elképesztő versenyt kényszerít ezekre a szervezetekre is.) Igen, azt érezzük, belefáradtunk már ebbe a balkáni virtcsaftba, kibogozhatatlan történetekbe, amelyeknek mindig volt és van egy újabb verziója is és amelyek konklúziója sokszor kísértetiesen azzal végződik, hogy „úgy kezdődött, hogy visszalőttek” és ezt sokszor nagyon nehéz feldolgozni, nekünk, akik kívül állunk ezen. De azt is keservesen nehéz megérteni, hogy egy olyan történet szemlélői vagyunk, amelybe mindenki belekeveredett, kivétel nélkül mindenki, talán még azok is, akiket most itt szemlélgetünk a Krunska ulicán haladván, az AloAlo teraszán, a Vesele Domacice jégveremre hűtött szobáiban, a Terazijén vagy a Karadordje parkban. No meg a nehézkes és a legkevésbé elegáns belgrádi villamoson. Távoli társam a blogban most balkáni körútra indult és közli, hogy mit is látott, mit is érzett, mit is tapasztalt ebben az európai régióban (lsd.: http://mandiner.blog.hu/2011/07/16/nyolc_nap_nyolc_orszag_a_balkanon) /…/ Európának ezen szegletében a Háború emléke és egy kegyetlen, elhúzódó háború minden következménye kísért még ma is és nagyon is érthetően, még egy darabig kísérteni fog. A háború ellenőrizhetetlen és tervezhetetlen események sorozata, amelyek az érzelmek és az érzékek minden skáláján vad dallamokat játszanak. Ha innen nézzük ezt a kérdést, akkor annak a Clausewitznek biztosan nem volt igaza abban, hogy a „háború a politika folytatása más eszközökkel”, mert itt, a Balkánon, ez a háború csak nem akar politikákra reflektálni. Off-politics. Politika volt-e az, amit Milosevic mondott, képviselt? A mondatai, amelyeket hívei elé dobott, hogy a tömeg lázasan kiabálva, zászlókat lengetve mások vérét követelte? Politikus volt-e Hadzic, a raktáros, aki egyszer csak egyenruhát öltött és a szabadcsapatokat járta, hogy fenntartsa bennük a gyilkolás ösztöneit? Mindenesetre a történte emberi magatartások mélységesen mély rétegeit kavarták fel úgy, hogy senki sem ismerhetett már önmagára. Vajon mit írt volna Clausewitz Varsó, Sztálingrád, Szarajevó, Srebenica és Vukovár után? A politológiai kategóriákkal nacionalizmusnak, etno-centrikus megközelítésnek nevezett érzések olyan események gyújtópontjává értek itten össze, amelyet a sokat látott Európa sem gondolt soha a maga forradalmi és háborús tapasztalatai birtokában sem. Meglepetések és rögtönzések sorozata, amelybe sokan, nagyon sokan belehaltak, belerokkantak. Hadzic az egyik vezére volt az egy ilyen érzések és motivációk kigyúrta helyzetnek, amelyből rárontottak a szerémségi városokra és falvakra, amelyekből kiölték volna a nem-szerbeket, horvátokat, bosnyákokat, magyarokat, ha a nemzetközi-európai körök nem lépnek közbe. Ezért gondolom, hogy most Belgrád közepén, még angyalok nélkül állunk itten. Mert azok a bölcs, bennünket hallgató Angyalok, ha voltak is itt valaha, már régen tovaszálltak, mert elegük lett abból, hogy befejezhetetlen szövegeket hallgassanak a könyvtárakban és, hogy keserű gondolatokat dekódoljanak kínlódva a jelentések megfejtésein, és amelyek előbb vagy utóbb úgyis érthetetlen, tehetetlen mormogásba fulladtak. „Az, hogy mi történik az országomban, ahhoz más országoknak semmi köze sincsen.” – így szól a „Hová állsz?” Kompasz-gyakorlat egyik állítása. Hadzic már Hágában van. Most itt van a lecke. A béke és a megbékélés kapui a Lehetőségekre nyílnak. Az állítás igaz tartalmával el kell bíbelődnie mindenkinek és válaszokat kell adnia. Mert mi, "európaiak" beavatkoztunk és így mi is részese lettünk egy történetnek, a kérdés nekünk is szól. Az is, hogy bátorítjuk-e az angyalokat arra, hogy visszatérjenek. Damiel-angyal sohasem volt Belgrádban korábban, ebben egészen biztos vagyok. De most? Eljönnek-e az angyalok?