Tíz év múlva valaki biztosan megírja majd a magyar ifjúságtörténetnek a 2010-es évekről szóló fejezetét. Meg kell írnia, mert ez a dolgok természetes rendje. Biztos vagyok abban, hogy azzal a felismeréssel is foglalkoznia kell majd, hogy az ifjúságpolitika most kikerült az ifjúságtörténetből, illetve, hogy az ifjúságtörténetnek és az ifjúságpolitikának megszűntek az érintkezési felületei. Ritka pillanat ez és nagyon szokatlan. Ifjúságpolitika ugyanis nincsen ifjúságtörténet nélkül és ifjúságtörténet sincsen ifjúságpolitika nélkül. Az ifjúságtörténet összefüggéseit, folyamatait, és a fiatalok által formált történeteit figyelmen kívül hagyó ifjúságpolitika arra a lóra hasonlít, amelyet egy parlamenti bizottság tervezett meg: púpja van, mint egy tevének, lábai disznólábak, farka egy ázott mókusé. Ez a ló ugrani, vágtatni nem tud, sőt fára sem mászik. Meglovagolni legalább is körülményes. Az, amit ma tudhatunk a magyar kormányzati ifjúságpolitikáról az ezt a csuda élőlényt idézi, mert élő lény ez, csakhogy nem tudhatjuk, hogy mire is való. Ifjúságpolitikai ügyekben a NEFMI makacsul hallgat. Nyilvánosan megszólalni nem akar, vagy nem tud, tisztségviselőinek a nyilvánosság nélküli konferenciánkon való megszólalásaival nem igazán tudunk mit kezdeni. (Például azzal, ahogyan a magyar ifjúságpolitikát beárazták, legutóbb Székesfehérvárott: lsd: http://www.echosurvey.hu/_user/browser/File/hirek/T%C3%A9gl%C3%A1sy%20Krist%C3%B3f.pdfA). Parlamentnek benyújtott 2012-es költségvetés le- és kiírta a magyar ifjúságpolitika intézményeinek támogatását a főkönyvekből (például az előbb beidézett árak sem szerepelnek benne) és több, mint évtizede most fordul elő először az, hogy a költségvetési törvény jelenlegi tervezete semmilyen pénzügyi támpontot sem ad a jövendő ifjúságügyi folyamatok fenntarthatóságát illetően. Ha az állami költségvetés tervezői a magyar ifjúsági munka és magyar ifjúságpolitika intézményeinek támogatását a vakfoltjukra tették, akkor milyen más eszközökkel kívánják serkenteni a társadalomban zajló, az ifjúságtörténetben íródó folyamatokat? Számos más eszköz is rendelkezésre állna ugyanis, a pénz nem fétis, jó persze, ha van, de más módon is lehet segíteni, támogatni azokat, akik abban elkötelezettek, hogy a most fiatalok holnap felelős felnőttként lépjenek a társadalmi terekbe. De ezeknek a más eszközöknek a megmozdításához gondolatok és ötletek, akarat és cselekvőképesség, tehetség és az ifjúságtörténetbe való belelátás készségei kellenének. E szempontból azt kell most mondanunk, hogy a kormányzati körökből most, e pillanatban ilyeneket nem látunk, vagy azért mert nincsenek, vagy azért, (és persze ez is lehetséges) mert rossz nézőpontból figyelünk. A „más eszközök” megmozdítása éppen úgy a vakfoltra esik, mint az egyébként rendelkezésre álló pénzügyi feltételek célok szerinti mobilizálása. Az ifjúságpolitikai keretek és intézmények megújítása, a meglévő intézmények fenntartása szempontjából a kormányzati körökből semmire (és semmi „jóra”) sem lehet most számítani. Szabadságharcunk, amelyet a kormány a nevünkben és érdekünkben vív meg – úgy látszik innen - leköti az energiákat. Ez a következő évben is biztosan így marad majd! Fontos ezt kimondanunk, hogy ne kergessünk illúziókat. Miközben az ifjúságtörténetben nagyon jelentős folyamatok zajlanak, addig az ifjúságpolitika állami és közigazgatási kereteit megtartó folyamatokban eltűnés, felolvadás, kapaszkodók nélküli állapotok alakultak ki. Amikor legutóbb a Fidelitas képviselői levetették a nyakkendőt (tessék a színes-esetlen képekre is figyelni!) a legutóbbi, kormánypárthoz méltó keretek közötti ifjúságügyi megszólalásukkor (http://fidelitas.hu/cikk/hidat_kepezni_a_fiatalok_es_a_kormany_kozt), egy állampárti ifjúságpolitika mellett érveltek, így ezzel sem lehetünk okosabbak, mert azt megítélni nem tudjuk, hogy hol tart a Fidelitas most a Párton belüli erőviszonyok formálásának tekintetében. Egy állampárti ifjúságpolitika megvalósításának esélyei ugyanis a Párt belső erőviszonyainak átrendezésén múlnak, okos szövetségkötéseken, kiharcolt pozíciókon állnak meg, ahol ráadásul mindenkinek meg kell küzdenie saját magával is, hiszen egy-egy kapott pozíciót meg is kell tartani. A vezetés pedig – mint tudjuk – soha sem pozíció, hanem cselekvés. Ha a Fidelitas tisztelt megszólalói számolnak ezzel, még a felelősségüket is megtalálhatják egyszercsak és nem örvendeznének annyira egy-egy pirruszi, de a Párton belül aratott győzelemnek, mert annak az ifjúságtörténetre nincsen hatása. Mert mit is látunk az ifjúságtörténetben? Először is a munkapiacról kikerült nemzedéket. Már nem áll meg az, hogy az iskola a majdani munkapiaci szerepekre készíti fel a diákokat. Az iskola már nem tudja bevadászni a munkapiaci folyamatokat, mert azok egészen más és az iskolától lényegében teljesen független nyomások alatt zajlanak. A kockázat-társadalom megérkezett Magyarországra is, egyébként az ifjúságtörténet elmondja nekünk, hogy már jó ideje itt van, de a nagy rendszerek tervezői ezt valamilyen oknál fogva úgy látszik, hogy nem vették észre. (Csak zárójelben: ha észrevették volna, akkor a pld. NEFMI a köz- és felsőoktatás viszonyait átrendező törvények megalkotásakor biztosan kihasználta volna azt az adottságot és lehetőséget, hogy szociális és kulturális, ne adj isten’ ifjúságpolitikai nézőpontokat is beépít és alkalmaz az oktatási törvények tervezetében – de nem ezt történt, „ágazati törvényeket” alkottak és ez kiküszöbölhetetlen hiba és ráadásul az adott minisztériumi szerkezetből nem ez következik!). Az ifjúságtörténet elmondja nekünk, hogy a fiatalok biztonságot de/és ugyanakkor rugalmasságot „várnak el” a környezetüktől. No meg annak az elfogadását, hogy ők most és éppen most éppen úgy, mint elődeik, kipróbálják a határokat. Csakhogy a nemzetállamok határai felolvadtak a schengeni egyezményben, az új Európa ma már olyan realitás, és egy olyan adottság, amelynek az előnyeiből ezek a fiatalok természetesen részesednek és ezekből az előnyökből már ki sem tagadhatók mások által. Éteri magasságokba emelni kívánt léghajónkban Európa nem egy ballaszt, amelyet kihajítanunk, éppen ellenkezőleg, ez egy hajtóerő. Tetszik, nem tetszik, Európa felhajtóerőnk. Miért nem tanítunk Európát és miért nem magyarul? Az ifjúságtörténet azt mondja, hogy most egyre több fiatalt hajt annak az eszmekörnek a vonzáskörébe a „világ bizonytalansága”, amely eszmekör egyenesen tagadja azt, hogy Európa felhajtóerő volna. A fiatalok ma a korábbi időszakokban tapasztaltatnál könnyedebben és gyorsabban csatlakoznak szélsőséges, extrém és az európai társadalmak alapértékeit kikezdő, sőt azokkal szemben fellépő mozgalmakhoz, politikákhoz. Mert értelmes cselekvésekre vágynak és azt hiszik, hogy ezek a mozgalmak, pártocskák adják meg a számukra a cselekvés lehetőségeit. De valóban így van ez? Az ifjúságtörténet azt mondja, hogy a mai fiatalok nagyon otthonosan mozognak a tényleges és a virtuális Európában, ama valódi, de az interneten is létező Világban, munkát, emberi kapcsolatokat és élet-lehetőségeket más országokban otthonosan keresnek és nagyon természetesen találnak is. Ebből az adott állapotból őket visszakényszeríteni egy másik, ezt negligáló állapotban alapvető tévedés, sőt, társadalmi következményeit tekintve alapvető hiba. A magyar iskolarendszernek Európa és az európai értékek szolgálatában kellene állnia, mert a XXI. században az, hogy magyar, csakis innen nyerheti el jelentésteli tartalmait és nem a múltbéli érdemekből. Nem arra kellene-e felkészülni, hogy a világ nyitott és bejárható azzal szemben, hogy a felfedezések horizontját valamiféle piros-fehér-zöld kerítéssel szűkítjük le, amely kerítésen csak egy nagyon keskeny nyílást hagyunk átkukucskálásra? A XXI. század nagy kihívása éppen ez, a nemzeti és a globális, a személyes és a személytelen. Értékeink megtartása új értékek befogadása mellett. A Közösség kap itt új értelmet. A közösség –építése, -fenntartása, -megvalósítása az az eminens feladata az ifjúsági munkának. Mert a Világot, Európát, a Hazát a Közösségben – és nem az iskolában – tanuljuk meg. Az ifjúságtörténet az mondja nekünk, hogy a mai fiatalok éhesek és szomjasak a közösségekre. Az emberi közösségek nem születnek csak úgy, maguktól. Bennük ott van a közösséget építő és megtartó ember. Az ifjúságtörténet azt mondja nekünk, hogy erre az emberre a közösségnek szüksége van. Az ifjúságsegítő vagy ifjúsági munkás ilyen közösséget építő ember. Azt várja el az ifjúságpolitikától, hogy segítse, támogassa őt abban, hogy a közössége kiteljesedhessék, hogy az majd csak egyszer a saját útjára léphessen. Az ifjúságtörténet szükségleteket ír le, nagy erővel, beavatkozási területeket kínál fel, kormányzati cselekvéseket feltételez. A magyar ifjúságpolitika most, 2011. őszén levált az ifjúságtörténetről és attól függetlenül látszik mozogni. De ifjúságpolitika nincsen ifjúságtörténet nélkül és ifjúságtörténet sincsen – egy modern európai államban – ifjúságpolitika nélkül. Akkor most mi van?
