A Rodosz zsúfolt utcáin hömpölygő turistaforgatag zajától és a turistazuhatagot gátakként felfogó és terelgető üzletektől és éttermektől alig 13 mérföldre, a Kisázsiát és a szigetet elválasztó Rodoszi-átjáró túloldalán egy egészen más világ van. Más az üzlet filozófiája is, mondhatnám, hogy más a kultúrája. A török partok szárazföldről megközelíthető öbleiben számos kisvállalkozás virágzik. A kikötőhelyek leírását tartalmazó tengerészeti kalauz értelemszerűen a navigációhoz elengedhetetlenül szükséges adatokat sorolja fel és csak nagyon érintőlegesen foglalkozik a hely történetével. A kalauz alapján választottuk ki aznapi öblünket, a Bozukkale-öblöt. Erről a kalauz megjegyzi, hogy „négy étterem található az öbölben” és ezek mindegyike kényelmes kikötőhelyet kínál. Tudni kell, hogy ezeken a helyeken az a szokás, hogy ha kiköt az ember, az étteremben étkezik, de ez egyúttal lehetővé teszi azt, hogy a hajózáshoz szükséges szolgáltatásokat megkaphassuk. A kikötőért, a túrahajósok számára nagyon fontos édesvízi zuhanyért, mosdó-használatért nem kell külön fizetni úgy, mint a marinákban, a vacsora árában minden benne foglaltatik. A konyha házias, családias, olcsó. A napi kínálatot az öbölben megtelepült halászok szerencséje alakítja ki. Délutánra azért mindig kiderül, hogy mit ehetünk aznap. A török Kisázsiához tartozó hosszú partok öbleiben nagyon sok ilyen hely van. Némelyikük már bekerült a hivatalos, hajós-turisták számára készített útikalauzokba is, némelyikükre csak véletlenül bukkannak rá a hajósok, vagy a hírük szájról szájra terjed a kikötőkben, mert a hajósok fecsegő népek, a hullámok taraján töltött hosszú napok után szívesen merülnek el a beszélgetések hullámaiban is.

A Bozukkale-öböl megközelítéséhez elsőrangú tájékozódási pontot kínálnak az öböl bejáratának nyugati dobján terpeszkedő, a hellenisztikus korból származó erődítmény romjai. (Az öböl neve egyébiránt éppen ezt örökíti meg: bozukkale voltaképpen „romos erőd”.) Az átjáró vize mélykék, türkiz fodrozódásokkal, kristálytiszta, tíz-tizenkét méteres mélyre lelátni a fedélzetről, homokos a talaja, horgonyvetéshez is ideális, sziklás kiemelkedések, tengeri fűvel borított tisztások felett fürge halrajok cikáznak. A patkó alakú öbölben az első étterem az Ali Baba, mindjárt az erőd alatt. Kiépített stég, tágas, szellős terasz, az asztalokon terítő, valaki egy éppen méretes halat tisztít a stég végében. Három hajó is áll már ott, kikötve. Mi tovább haladunk, célunk a Sailor’s House. Már látjuk is a motorcsónakot és a benne zászlójeleket adó fiatalembert, aki a kikötőhelyükhöz invitál. „Mouring, mouring”- kiabálja és lengeti a zászlót. Amikor hajónk felé fordítja az orrát, máris a stéghez vágtat és amikor a stéghez érünk ő maga adja fel a fedélzetünkre a mouringot. Aztán visszakormányoz a stéghez, kiugrik és segít lekötni a farköteleket is. A hajó már megnyugszik, lecsillapodik a remegése, jólesően és lustán hintáztatja magát az öböl aprócska hullámain. Most már alaposabban körülnézhetünk. A házilagos kivitelezésű, t-alakú stég mellett már öt másik hajó van. Még azért lenne hely többnek is. Szóba elegyedünk emberünkkel, akit Buraknak hívnak és – ujjain számolja ki – tizennyolc éves. Tovább már nem folytathatjuk a barátkozást, mert egy újabb hajó bukkan fel az öböl bejáratánál. Burak a csónakjába ugrik és teljes sebességgel vágtat elé. Hiába, az üzlet előbbre való az idegenekkel való barátkozásnál. Vezetés közben már integet a nagyméretű török zászlójával, megközelíti a kormányállást, felszól, de azon a hajón úgy látszik, hogy más terveket forgatnak a fejükbe, mert már vissza is kanyarodik felénk. Pedig szép hajó ez a most érkezett francia, legalább 60 láb hosszú marconi vitorlás sloop, ezen bizony legalább nyolc ember a potenciális vendég. De ők inkább horgonyt vetnek az öböl közepén. Burak visszaér és szomorú, csóválja a fejét, mormog valamit. Kiköti a csónakot és elsiet a Sailor’s House felé a stégen. De még oda sem ér, valaki rákiált a partról és máris rohan vissza a csónakjához. Megfordulunk és látjuk, hogy egy ezen a környéken nagyon gyakori gulet közeledik most, két árbocos, török hajó, Burak máris közelít, a hajó már az öböl közepén jár, látjuk, hogy élénk tárgyalásba merül a kormányossal. A hajó lassít, de nem fordul felénk, Burak még próbálkozik, de a gulet végül is az öböl legmélyén található Loryma Restaurant felé fordul. „No, kevesebben leszünk a vacsorán” – gondoljuk. Burak ismét kiköt és fejét leszegve elsompolyog valahová. Az öböl vizén szikrázik a késő délutáni nap, a környező hegyek csúcsain az éles fény most kissé alulról emeli ki az itt-ott megkapaszkodó, öreg, girbe-gurba olajfák szürke törzsét. A domináns színek a víz és a tenger összekacsintó kékje, a sziklák vöröses-szürkéje, itt-ott a szívós, tüskés bokrok zöldje, egy-egy fa ritkás lombkoronájának mélyzöldje. Kövek mindenütt. Az öböl – menedék. Ősi, kizökkenthetetlen nyugalom árad a tájból, amely befogadja az érkezőt. Most könnyű elképzelni, hogy ha odakint a haragos meltemi kavarja fel hullámokat, idebent akkor is nyugalom van, a hajók és hajósok biztonságban várhatják a viharok elültét.

Az egyik hajós-szomszéd elegyedik szóba velünk és világosítja meg elménket. A Bozukkale-öböl sokáig lakott volt, mondja. Egyike azoknak az fentebb említett görög kolóniáknak (görög neve: Apoltheka). Loryma az a későbbi, latin neve, később megtudom a Wikipédiától, hogy három püspököt is adott ez a város a korai keresztény egyháznak. A szomszéd szerint ebben az egykoron virágzó városban úgy 25-30 ezer ember élt. A hellén erődöt még a bizánciak is erősítgették valamikor a Krisztus utáni 2. vagy 3. évszázadban, talán, a szomszéd csak abban biztos, hogy ott, a mögött a domb mögött egy temetőt tártak fel, ha kíváncsi vagyok csak sétáljak arra, megláthatom. Azt, hogy miért és hogyan tűnt el ez a város, azt a szomszéd nem tudja.

Amikor felkapaszkodom a dombtetőre, kitárul előttem az egész öböl. Most ismerek csak rá a térképen már látott patkó alakú formájára és arra, hogy milyen tökéletes alkotása ez a természetnek. Az öböl bejárata a patkó éléről nyílik a tenger felé, így az öböl legmélyén, ott, ahol most a Loryma található most, egyszerű tökéletesen szél- és hullámverés védett kikötőhely kínálkozik, amely nagyon fontos lehetett egy olyan korban, amikor a tengerészeket csak az imádság és a kegyes Poszeidon jóakarata védett meg az időjárás szeszélyeitől. A szétszórt kövek között időnként felbukkan olyan is, amelynek emberkéz alakíthatta ki formáját, de egyébiránt szinte semmi sem felismerhető az egykoron itt élők alkotásaiból. Az öböl északnyugati beszögellésében a régi városfal maradványai azonosíthatóak. Az egykori temetőre csak egy kifordított emlékkő, megsüppedt, sír alakú mélyedés, az egykori ásatási területet körülkerítő szögesdrót-kerítés maradványa emlékeztet. Egy egykor virágzó város épületei és lakói majd nyom nélkül tűntek el innen. 

Az öbölbe a szárazföld felől út nem vezet és soha sem vezetett. Csak a tengerről közelíthető meg, így minden, amire a városlakóknak egykor szükségük volt, mindig csakis a tengerről érkezhetett. Így van ez most is. Míg nézelődtem odafentről, megfigyelhettem, ahogyan megérkezik a motoros valahonnan és ahogyan Burak és a felnőttek kirakják a dinnyét, a zöldségeket, a krumpliszsákokat, az uborkákat, no meg az Efes sörökkel telik rekeszeket. Az időjárásnak mindig kitett vékonyka utánpótlás-útvonalon táplálják ezeket a vállalkozásokat. Ha ez a útvonal a viharosra fordult idő miatt nem működne, a vállalkozás nem tudná kielégíteni a ide vetődő hajósok igényeit és szükségleteit. Ezen az útvonalon érkezik az aggregátorokat és a csónakmotorokat működtető üzemanyag is. Ezek nélkül szintén a szolgáltatások szintén nem működhetnének. A Nap és a szél ingyen van – tartják a hajósok – „csak a vitorla kerül pénzbe”. Nos, az a felhőtlen kisázsiai ég mindig forrón tartja a zuhanyozóban a vizet, de a motoros pumpa bizony lefetyeli a dízelt. Vajon milyen a cash-flow-ja ennek az üzletnek? – tűnődöm. Amikor megkérdezzük a tulajt, hogy kaphatnánk-e áramot, nagyon készségesnek mutatkozik, csak hozzáteszi, „csak vacsoraidőben nem adhatok, az aggregátoraim nem bírják, vizet azonban egyáltalán nem adhatok”. Mert azt is hozzá kell tennem mindehhez, hogy az öbölben most már víz nincsen. Még felismerhető egy régi folyómeder szabálytalanul kanyargó alakja az egyik partra futó völgyben, jól kirajzolódnak a mederben egykoron virágzó szigetecskék is, de a víz eltűnt valahol a kövek és a vöröses homok labirintusában. Az ókori kutak mélyéből nem a víz csillapító hűvöse, hanem a hőséget elnyelő kövek hője árad ki. Működő kutat az öbölben nem láttam. A Bozukkale-öbölbe a vizet is hajókkal hozzák, fizetség fejébe, természetesen. Valami keveset az őszi és téli időszak esőzései is hoznak a konyhára, házilagosan fabrikált vízfelfogó medencék veszik körül az éttermet. Ezek között a körülmények között négy kisvállalkozás is kapaszkodik ebbe a köves-sziklás talajba, mint a bogáncsok.

Egyszerű emberek ezek a vállalkozók, nem végeztek felsőfokú vállalkozóképzőt, a mi emberünk például halász, mindent tud az Égei-tenger halairól, de most ennek a vállalkozásnak a feje (előkelőbben azt mondanánk, hogy executive director, nemde?), hetedik éve. Már nem halászik, az a Sailor’s House mellett ácsolt ideiglenes kalibába behúzódó halász-család feladata. Az Ali Baba és a Loryma halászai is ott tanyáznak a „saját” éttermük mellett. Egész családok, papa, mama és a gyermekek. A mi Burakunk is a halászok idősebb gyermeke, egyébiránt. A „főnök” intézi a beszerzéseket, irányítja a konyhai személyzetet, este ő a fizetőpincér, nappal pedig a hajósok ügyes-bajos gondjait intézi, sőt, ha akarják, egy kis csónakos túrára is elviszi őket az öbölbe, igaz, arra már nem futotta, hogy többet tudjon a helyről, ahol kisvállalkozása virágzik. Nem túl bonyolult, hamar átlátjuk a vállalkozás-szervezetet. Két asszony főz, egyikük – a fiatalabb – hetedik hónapos terhes, ő a „főnök” felesége. A másik asszony a mamája. Ő az, aki reggel hatkor abban a parti kemencében a kenyérlepény megsütésével kezdi a napot, öt török líráért árulja is, a hajón elköltött reggelikhez ez igazán méltányos. Aztán megfőzi a teát, amely a török kávéval együtt mindig ingyen áll a betérők rendelkezésére. „A ház ajándéka” – mondják, ha fizetni akarnál. Az étterem egy nagy, hulladékfákból összefabrikált, napvédette, nyitott terasz, kényelmes és praktikus és meglepően tiszta. A tengerre való kilátás minden székből garantált. A hullámok fecsegése-locsogása állandó kísérőzaja az itteni életnek. A mama minden nap mossa a terítőket és a szalvétákat, ott száradnak az étterem melletti kalyiba előtt, amiben a ’team’ esténként lepihen és ahol a személyzet agyonmosott rövidgatyái, alsóit és kopott pólói is lengedeznek a forró szélben. Azt is észrevettem, hogy nem elég, hogy megfőz, de ő az, aki el is mosogat. Fogalmam sincsen, hogy mikor pihenhet, de az is lehet, hogy pihenés fogalma itt egészen más, mint a mifelénk. Egyébiránt az étterem egyetlen falát díszítő szép szőnyegeket is ő készíti. „Ha van ideje” – mondja a főnök. Két középkorú úr tartozik még a személyzethez, no meg Burak és egy másik kamaszfiú. Az egyik úr besegít a konyhán és megfigyeléseim szerint ő a „gépész”, ráérő idejében motort bütykölt, az aggregátorokkal vacakolt, benzint töltögetett. A másik úr volt a halász, csodálatos villás bajuszú férfiú, ő leginkább a hajóival foglalatoskodott, időnként „elugrott valahová” és dobozokkal, árúval tért vissza, máskor a napi zsákmányt hozta, őt jobbára a vízen láttuk tenni-venni.

A parton a hajósok lusta népség. Az efféle turisták élvezik, hogy partot értek végre, fürdenek az öböl kristálytiszta vizében és édesvízben zuhanyozhatnak utána, napoznak a stégen vagy elüldögélnek egy könyv mellett a teraszon. A tea vagy a kávé kérés nélkül is érkezik, a jéghideg colát, a sört vagy bort rendelni kell, emlékeznek a fogyasztásra, majd este, vacsoránál fizetsz. Este nyolckor vacsora. A hely specialitása az, hogy egy hosszú asztalra kirakják azt, amilyük van. Egyszerű rendszer és gyorsan átlátható, balról jobbra az első három tányér 15, a második három tányér 20, a baloldali kínálat pedig 30 lírába kerül majd. Ezt úgy kell érteni, hogy van csirke-saslik, csirke bécsiszelet és dörner kebab 15-ért (saláta körettel), aztán polip vagy rákocskák, a legdrágábbak a halak, nagyobb és kisebb jószágok, a napi fogásból. Az előételek („mezze”) kínálata egyenesen fenséges, és annyit vesz belőle az ember, amennyit csak akar. Friss saláták, pompás humuszok, töltött paprikák, finom érzékelt párolt padlizsán sajttal, méregerős chili, sült csirke, hűs tzatziki, krumplisaláták … a mennyiségtől függetlenül ez mindig 15 líra. Mivel aktuálisan egy euró az úgy két török lírát kóstál, könnyen kiszámítható, hogy itt, az isten háta mögött egy kiadós vacsorát úgy maximum 50 lírából (25 euro körül) megúszhat az ember. Egy ilyen méretű és minőségű vacsoráért Rodosz régi városában kb. 75 eurot számolnak fel fejenként. … A városban egy üveg közepes minőségű borért 30-40 eurót is elkérnek. A Sailor’s House „házibora”, az Agora palackonként 35 lírát kóstál és ihatóbb, mint a görög éttermi borok többsége … Mindehhez a desszert – ha aznap érkezett szállítmány – friss dinnye, egyéb gyümölcsök. Ha nem érkezett, a mama összeüt valami baklavát, de ezért fizetni nem kell. A főnök átöltözik a vacsorához, van neki egy fehér inge és egy hosszú nadrágja, és kiderül az is, hogy nem jár mindig mezítláb. Burakon is fehér ing feszül, igaz, hónaljban lyukas, de ez szerintem senkit sem zavar most. A hangulat kellemes, a kiszolgálás gyors, személyes és természetes. Ül a hajós elégedetten a Sailors’ House teraszán, feljönnek a csillagok, az öböl felett a Cassiopea csillagkép W-je szikrázik, odalátni a hajókra. Az asztal alatt hónapja született kismacskák sírdogálnak anyjuk után. Az öbölben mennyei béke van.

Észre sem vesszük, hogy elszállt az idő. A személyzet elégedett mosollyal nyugtázza elégedettségünket. Amikor fizetésre kerül a sor, a „főnök” bejelenti, hogy most 15% kedvezményt ad nekünk, mert az ő éttermét és nem a másikat választottuk. „Hogy megy az üzlet?” – kérdezzük emiatti zavarunkban kissé bugyután. „Sok a foglalásom” – mondja – „két nap múlva véget ér a ramadán és kezdődik a Bajram, tele leszünk, nem is tudom, hogy hogyan helyezek el majd ennyi hajót. Ez így megy majd október végéig. Még november első hetére is van foglalásom, már most.” – teszi hozzá büszkén. Aztán elsiet a dolgára. A felajánlott borravalót egyébiránt nem fogadta el.

Reggel egy motorcsónak zaja ébreszt. Felmegyek a fedélzetre, a Nap már régen feljött, nyájasan mosolyog le reánk, az öböl vize most a kék minden árnyalatával tündököl. A hullámocskák tarajának tükröződései fényes fehér vonalakat mozgatnak ritmusosan a hajók oldalán. Burak siet a dolgára valahová. Vele ellentétesen egy másik motoros mozog, közeledik a stégünkhöz. Kilenc óra van, megjött a fagylaltos. A szomszédos Serҁe Limaniból (Veréb-öbölből) jön a fagyit áruló ember, csak 7 mérföld az egész ide, egy másik hét mérföld vissza, itt kezdi a napot a Bozukkale Limaniban, körbejárja a hajókat és árul mindenféle fagylaltot, amelyet hidegen tart a motorral összefabrikált hűtőszekrény a csónakjában. Egy Magnum 10 lírát kóstál, egy vanilía-csoki kombináció egy ötösbe kerül. A kínált portékát színes plakát hirdeti a csónak oldalán, csak rá kell bökni a kiválasztottra és az ember már nyújtja is. A hajókra árulja emberünk a fagyit, így a reggelinket hideg fagylalttal egészítjük ki. A stégen fagylaltot nyalnak a sok nemzetiségük hajósok, egymásra mosolyognak, bólogatnak, hogy „micsoda kiszolgálás ez itten kérem”, így kifutás előtt.

Kisvállalkozások virágzása a kisázsiai öblökben.