Innen szemlélem azt tehát, hogyan teljesít Magyarország internetes közvéleménye ezen az élethosszig tartó demokrácia-tanfolyamon, most. Csak az internetet böngészhetem, az otthoniak belső ingerküszöbét úgy látszik, hogy azért még nem érte el ez az ügy. Senki sem hívott Budapestről, senki sem írt e-mailt, hogy tudassa a személyes véleményét vagy legalább annyit, hogy mi történt. Magamban vagyok tehát ezzel az egésszel, magamban Belgrádban. Csak azt tudhatom és csakis úgy tudhatom, hogy mi történik, ahogyan azt az internetes felületeken megjelenítik. Ezek alapján az a benyomásom, hogy péntek óta mintha ez az interneten véleményt nyilvánító közvélemény a „Hová állsz?” Kompasz-gyakorlatot (http://kompasz.balzac.zpok.hu/kompasz/hova_allsz) végezné. Péntek délutántól úgy vasárnap estig a gyakorlat a lehető leghagyományosabb formájában jelent meg előttem. Kétpólusú dialógus bontakozott ki és mintha a fő kérdés az lett volna, hogy „Hibázott-e a magyar kormány akkor, amikor kiadta hazájának, Azerbajdzsánnak a Magyarországon életfogytiglani börtönbüntetését töltő ’baltás gyilkost’?” Az e kérdés körüli diskurzus éppen olyan indulatos, zavaros, a másik álláspontját ignoráló, mint ahogyan azt odahaza már megszoktuk. Hozzászokni ehhez persze nem lehet, de együtt élni ezzel úgy látszik, hogy igen. Egymás szavába vágva, egymást fikázva, egymás véleményét dobozolva, minősítve végezte itt mindenki a dolgát. Az illetékesek mélyen hallgattak, az első hivatalos közlemény majd 26 órával az események internetes eszkalációja után jelent meg. Akkorra már a miniszterelnököt pellengérre állító durva mémekkel, Örményország melletti szimpátiákat kifejezni kívánó facebook-csoportokkal, tüntetésre-hívó üzenetekkel volt teli a világhálónak ez a magyarul beszélő sarkocskája. Itt-ott felbukkant egy-egy ismeretterjesztési igénnyel fogalmazott közlemény, „kik azok az azeriek?”, „kik is azok az örmények?” cimkékkel, de az indulatok sodrása magával ragadta a többséget és el is söpörte ezeket a szándékokat. Nem számolható pontosan, de láthatóan többségbe kerültek azok, akiknek a válasza az előbbi kérdésre „Igen” volt. A „Nem” válaszok oldalán egy a többiekhez képest elenyésző kisebbség ácsorgott tanácstalanul.

Mára változott már egy kicsit a helyzet. G. Fodor Gábor (GFM blog/index.hu) ma fontosnak tartotta közzétenni az az írást, amely – ebben a szövegkörnyezetben – mégis csak az ellenvéleményt megfogalmazóknak üzen. Mára visszatértek a hivatalnokok a hosszú hétvégéről és beindult a kormányzati gépezet is. A Kompasz-gyakorlat új formátumot kezd ölteni, megjelent egy új oldal, amely véleménye már nem egyértelmű, a „Talán, lehetséges, igen/nem” vélemény körül új csoportosulás látszik ácsorogni. A gyakorlat szempontjából fontos lenne mérni azt, hogy az érvek ilyen összecsapása után vajon cserélnek-e oldalt egyes résztvevők, változik-e a véleményük mások érveinek (ha vannak ilyenek) a hatására? Vajon van-e olyan résztvevője ennek a diskurzusnak, akit meggyőztek az ellentétes véleményeket hangoztatók arról, hogy nekik van igazuk? Vagy ez az egész ügy egy teljesen más kontextusban értelmezhető? Belgrádból nézvést úgy gondolom, hogy már az eddigi vitáknak, megjegyzéseknek, indulatoknak is nagyon messzire vezető tanulságai vannak, amelyek továbbgondolását a konkrét ügy további boncolgatása segítheti.

Kezdjük a legnyilvánvalóbbal. Azt a vitát, hogy mi is egy diktatúra és egy európai értékeken alapuló demokrácia (avagy az európai társadalomfejlődés eszméiből kihajtott uralkodó értelmezése) között a különbség, azt minden európai társadalomban mindig le kell folytatni. Ez a vita egyébiránt folytatólagos a legtöbb európai országban. Magyarországon mintha egy kissé kikerülnénk e vitának a lényegi kérdéseit. Ennek az egyik oka véleményem szerint az, hogy a politikának a pártpolitikai értelmezései váltak uralkodóvá és elhalványodott az a jelentése, amely a polisz polgárainak közéleti aktivitásaiból hajtott ki és amelyet a magyar „közélet” kifejezés szépen és tömören összefoglal. Nekünk még mindig csak az „állampolgár” szavunk írja le ezt a kulcsfontosságú viszonyt, amelyet a francia pld. „citoyen”-nek mond (vagy az angol ’citizen’-ként említ). A mi politikusaink szívesen élnek közélet helyett pártéletet, amely gondolkodásukra hat és sokszor béklyójában tartja őket. Ezért mifelénk szívesen emlegetik az „erős államot” a pártpolitikusok (amelyet persze ők uralhatnak) és sokkal kevesebbet beszélnek a „civil társadalomról”, a legkevésbé sem az ennek a civil társadalomnak a funkcióiról az összetartó társadalom kiépítésében és fenntartásában, és a legkevésbé sem olyanról, amely képes és alkalmas arra, hogy védje a gyengébbeket az erősebbekkel szemben, hogy kifejezhesse a társadalom sokféleségét és, hogy szolgáltatásaival reflektálhasson a társadalmi integráció és dezintegráció problémáira (amelyet a pártpolitikusok soha sem uralhatnak). Mi, magyarok szeretjük úgy beállítani a dolgokat, hogy az Állam azért van, hogy mindezekre a problémákra maga reagáljon és lehetőleg nélkülünk. Aztán, a „nap végén” mindig visszatérünk ahhoz a kérdéshez, hogy „akkor hol is van a pénzünk?”

Mivel én egy olyan városban élek, ahol ennek a Alijev azeri elnöknek a jelenléte nagyon is kézzel fogható (korábban már említettem, hogy itt áll a Tašmajdan-parkban a kedves papájának a szobra, amelyet az azeri nép finanszírozott és amelyet a fiú személyesen avatott), célszerűnek látszik, hogy a fentiek tükrében szenteljünk egy kis figyelmet az ügyben érintett feleknek is. A poszt-szovjet térség „irányított demokráciáinak” problémái már sokszor felkeltették a demokrácia alapértékeire kényes elemzők figyelmét. A magyar pártpolitikai palettán a Jobbik az a pártalakulat, amely teljes politikai súlyával kiáll a „török-azeri testvéreink” mellett. Jellemző és jellegzetes. Azeri viszonyok között ilyen ellenzéki párt biztosan nem működhetne. Az azeri „irányított demokrácia” cenzurális viszonyai mellett még a kurucinfo is elhallgatathatna. Az, hogy a Jobbik a maga, a magyar állampolgárok jelentős csoportjait folyton folyvást kirekesztő nézeteivel és cselekedeteivel úgy jelenhet meg a magyar politikai térben, mint a „magyar érdekek radikális, megalkuvás nélküli képviselője” az éppen a diktatúra és a nem-demokrácia versus demokrácia kérdéseiről le nem folytatott vitáink (helyesebben elkezdett és befejezetlen vitáink) egyenes következménye, még helyesebben: hogy ezt a vitát a pártpolitikusok kisajátították maguknak. A Jobbiknak az a göbbelsi alapvetésre épülő pártfilozófiája, hogy ti. „az, hogy ki a magyar, azt én mondom meg” komoly teret nyert mára Magyarországon és ma már szinte senki sem jegyzi meg, hogy azért itten magyar állampolgárokról beszélünk, ha „cigányozunk” vagy „zsidózunk”. Én azt gondolom, hogy a magyar állampolgárok megkülönböztetése és kirekesztése, megbélyegzése az mindig és mindenkor a Nemzet ellen való cselekedet. Hogyan védhet magyar kisebbségeket az, aki a saját kisebbségeit csak megvetni képes?

Innen rátérve az „ügyünkre”, azért jegyezzük meg, hogy az azeri-magyar-örmény meccsen a Jobbik honlapján azt említik meg, hogy az azeri „műfordító” azért ráérő idejében számos magyar irodalmi alkotást fordított le a börtönben (sic!), így aztán akár megértőbben is közelíthetnénk ahhoz a bűncselekményhez, amelyet egyébként elkövetett. Már, hogy tudniillik egy NATO által szervezett tanfolyamon egy NATO-tagállam területén, belopózott katona-társa szobájában és míg az aludt, egy baltával és egy késsel brutálisan megölte. Megölte, mert örménynek született. Itt, ezen a ponton válnak a befejezetlen diskurzusaink fájdalmasan hiányossá. Az ügy más dimenzióba való emelésével – ez egyébiránt ennek a „diskurzusnak” egy nagyon is fájó jellegzetessége – másfele lökjük el, kikerüljük azt, hogy arról beszéljünk, amely ennek az ügynek a lényege.

Ez az a lényegi pont, mint arra ráutalni bátorkodtam az imént, hogy vajon mit is tehet egy demokratikus elveket valló Állam és Társadalom egy nem-demokratikus elveken felépülő és diktatórikus állammal és társadalommal? Az Alijev-klán birodalmát biztosan nem kell bemutatni a magyar kormánynak. Bőséges irodalma van annak, hogy ez az azeri állam hogyan veszi semmibe a jogállamiságot, az emberi jogokat, polgárainak hosszútávú érdekeit és hogyan vezérli a profitmaximálás elve, amelyből az elit valahogyan mindig jól jár, miközben pedig a jóléttől leszakadók száma nő.

Amikor Azerbajdzsánban megrendezték a Eurovision Dalfesztivált az idén, egy új csarnokot építettek az esemény befogadására, „méltó helyet” (úgy egy milliárd euróért), hiszen az is a diktatúrák sajátossága, hogy szeretnek értelmetlen dolgokra közpénzt pazarolni. Az új csarnokhoz a helyet az ott álló lakóépületek lerombolásával biztosították. A lakókat (egyes források szerint úgy tízezer embert) éjjel, rendőri segédlettel kizsuppolták a házaikból. Jött a rendőrség és a buldózerek együtt. Gyorsan végeztek, reggelre romhalmaz volt ott, ahol néhány órája még emberek laktak. Arról nem szól a fáma, hogy hová is telepítették át őket, de biztosak lehetünk abban, hogy nem kérdezték meg erről a véleményüket. (Csak egy példa: http://www.dailymail.co.uk/home/moslive/article-2141940/Eurovision-Song-Contest-2012-The-voices-protest-wont-hear-Azerbaijan.html). Ez tehát egy „klasszikus” diktatórikus ügyintézés volt, híre ment a világba. Ebből tehát következhet az is, hogy az ügyünk szempontjából releváns nemzetközi egyezményt (A fogvatartottak kiadatásáról szóló ET Egyezmény, 1983) sem fogják kellő (európai) érzékenységgel kezelni. Ez is a diktatúrák differentia specifikája egyébiránt. (Ti.: szívesen mondogatják azt, hogy „az, ami az én országomban történik, ahhoz más országoknak semmi köze sincsen”). (Azt csak egy másik zárójelben jegyzem meg, hogy Magyarországon volt olyan ’komment’, amely az eset kapcsán így fogalmazott: „Látható jólét van Azerbajdzsánban – miért szőrözöl ezekkel az emberi jogi hülyeségekkel! Az emberek jobban élnek és csak ez számít.”)

Nos tehát: egy demokrácia versus nem-demokrácia konfliktusában vajon hová is állunk? „A magyar embereknek az az érdeke, hogy csökkenjen az adóság”. Vajon ez a kormányzó pártok által vallott politikai krédó elégséges ok-e arra, hogy a Magyar Kormány feje Azerbajdzsánba látogasson? Vajon miért nem érintik az ügy kapcsán kirobbant viták ezt a kérdést? Miért így siklunk át a „keleti nyitás” politikájának morális csapdái felett, ahogy? Miért nem kérdezi azt a közvélemény, hogy a „keleti nyitás” politikájából következő látogatások vajon kiváltották-e az európai országokkal való eminens partnerkapcsolatainkat? Vajon mikor kezdődnek meg a „magas szintű” magyar-német, magyar-holland, magyar-svéd tárgyalások? Találkozik-e Miniszterelnök úr súllyal és befolyással rendelkező európai partnerországokban szolgáló kollégákkal? Esetleg nemcsak az Európai Néppárt alelnökeként, hanem a Magyar Kormány Miniszterelnökeként is?

Tanulmányozzuk-e azokat a példákat, ahogyan más európai demokráciák kereskednek ezekkel a szovjet utódállamokkal (beleértve azt a necces német példát is, hogy Herrn Schröder a kancellári székből az orosz Gazprom igazgatótanácsában landolt.) Tudunk-e arról, hogy az ottani közvélemény micsoda megvetése kíséri az ilyen lépéseket? Végül a legfájdalmasabb kérdés az, hogy vajon egyeztettünk-e erről a lépésről az európai partnereinkkel? Mert, ha nem, az azt jelentené, hogy még mindig a szélső padsor legvégén üldögélünk az európai osztályban, biztosan azért, mert ott akarunk üldögélni. Demokrácia versus nem-demokrácia. Szép kérdés ez, folytatólagos beszélgetéseket igénylő kérdés. Elegendő mondanivaló gyűlt össze az azeri-magyar-örmény ügynek a kapcsán azt hiszem.

Annyit még illendő megjegyeznem, hogy Örményországgal sem egyszerű a helyzet. Deákné és az ő vászna. Ez a kicsiny, mindig fenyegetett ország egy majd ötvenezres hadsereget tart el és ez mindig gyanús (3,8 millió lakos) – politikai rendszere ezeknek a bizonytalan kaukázusi országoknak a tipikus bizonytalanságainak a jegyeit viseli magán. Választási csalások? Igen. Ellenzékiek elnémítása? Hát persze. Megkérdőjelezhetetlen igazságok kihirdetése a „nép nevében”? Nos, mindig. Nagy bátorság kell tehát ahhoz is, hogy az örmény rezsimet támogassuk. A politikai élet fő toposza itt is az a sok múltban elszenvedett sérelem, népirtás, a keresztényi beágyazódottság egy muszlim világba, ahogyan kiadta ezt a más hatalmak által meghatározott, mindenkori status quo. Ismerős toposzok – ismeretlen megoldásokkal. Beszélgetésekre ingerlő szövegkörnyezet. Csupa érdekesség, izgalom. 

Vajon él-e a magyar internetes közvélemény ezzel az alkalommal? Ezt figyelem majd most innen, Belgrádból, ahol éppen elbizonytalanodik a Nap. Lemenni készül, lassan átfordul egy másik féltekére, hogy most ausztrálok szemetükrébe világítson be.

Ui.:

Személyes. Úgy hozta az élet, hogy szombattól egy olyan nemzetközi teamben dolgozom majd egy hétig, ahol egyik kedves ismerősöm örmény, Jerevánból. Beszélgetéseink tanulságairól – most megígérem – majd időben beszámolok.