1.

A Szovjetunió (van ki még e nevet ismeri?) már réges régen széthullott, sok nagy országra és számos kisebbre mállott szét. A „Föld egyhatodán” ma számos óriási területű ország keresi még mindig új identitását. Kis balti országok visszacsatlakoztak Európához. Vajon a nagy szovjet Birodalom széthullásával kihalt-e az az emberi faj – a homo sovieticus -, amelyet ott oly nagy hatékonysággal teremtettek? Félreértés ne essék: az a véleményem, hogy hatékonyan exportálták azokba az országokba is, amelyek szovjet megszállás alatt álltak. Ezért a homo sovieticust nemcsak Záhonytól Keletre, hanem attól Nyugatra, Északra és Délre is kereshetjük, találhatjuk. Ez a homo sovieticus például a Seremetyevoi Nemzetközi Repülőtéren is megtalálható. Tranzit utas vagyok, várnom kell a soromra, míg átmehetek az F (International) Terminálról a D (Domestic) Terminálra. Egy hosszú pulton számítógépes képernyők sorakoznak. Egy gépállásnál egy hölgy unatkozik. Amikor elé kerülök és elmondom, hogy mi járatban, a fejével int, egy szomszédos kis ajtó felé. „Majd ott megkapom a beszállókártyámat.” – adja az értésemre. Beballagok a kis irodába, ahol egy elgyötört kolléganője fogad. Elmondom, mi járatban. A számítógépes asztalról egy csomó kézzel írt papírt vesz fel, forgatja tanácstalanul. „Razgavaritye paruszki?” – kérdezi. „K szozsalenyiju, ja nye govorju poruszki” – mondom. „Would be better…” – sóhajtja. A nevemet cirill betűs átírással, nem könnyű a krikszekkel, krakkszokkal teli papirlapokon rátalálni. De néhány perc keresés után diadalmasan jelenti, hogy „here it is!” Átmehetek tehát a D (Domestic) Terminálra. Onnan indulnak a gépek Szentpétervárra, Jekatyerinburgba, Nyizsnij Novgorodba, Vlagyivosztokba és … és Jerevánba (Örményország), Bakuba (Azerbajdzsán), Kijevbe, Ogyesszába (Ukrajna) is. Ahogyan távozom a beszállókártyámmal, látom, hogy az első hölgy valami számítógépes játékot játszik önfeledten a gépén.

2.

Az Aeroflot ogyesszai járata este 11 után indul a D 32-es kijáratról. Nincsen sok utas. A padokon csak néhány álmos ember üldögél, bóbiskol. A padok között pompás fekete-sárga mezükben a Tjumen FK kölyökfutballistái kergetőznek. Egy kis gumilabda körül zajlik az önfeledt játék, nevek repkednek a levegőben, hogy Arsavin, Pavljusenko, Sevcsenko, Messi, Ronaldo, Dzerzakov. Aztán beszálláshoz szólítanak. A fiatal tanár bácsi sorba rendezi a kis sztárokat, beszállunk. Mire a kapitány bemondja, hogy „boarding completed” már alszanak is a kis fickók, alszik a jobbszélső, szendereg a baloldali középpályás, szuszog a kapus, eldőlt a középcsatár. Alszanak a kölykök, ahogyan csak azok a gyermekek tudnak aludni, akik lelkiismeretének hófehér papírjára még senki sem írt fekete tollal, alszanak a gyermekek, akiknek az Idő most még csak egy végtelen, szigetek nélküli óceán. Már jócskán fenn járunk a magosban, amikor a tanár bácsi körbejár és óvatosan betakargatja játékosainak izmosodó lábacskáit. A csapat összedőlve alszik édesdeden, brummognak a motorok az éjszakában, tanár bácsi mosolyog.

3.

A belgrádi ’Silicon Valley’-ben (Strahinjiċa Bana ulica) az a mondás járja a hölgyek körében, hogy „aki tíz centiméternél rövidebb tűsarkat hord, az gyáva’. E mondásra emlékezve akkor az ogyesszai kormányhivatalban csupa vakmerő, sőt megalkuvás és megingás nélkül bátor hölgy dolgozik. Jelentős tűsarkak kopognak a posztszocialista épület hosszú folyosóin. A hölgyek dresszkódja decensen elegáns, a tűsarkak kiemelik karcsúságukat és büszkén nőies tartást adnak nekik. Mellettük a főnökeik – csupa férfi – sápadt, színtelen, rosszul megkötött nyakkendőket viselő, kisnövésű fontoskodóknak tűnnek. Semmitmondó, protokolláris szövegek elmondása után ki is menekülnek a teremből, otthagyják a delegációt a sudár hölgyeknek, akik úgy viszik körbe a hivatali kávét, mintha egy divatbemutató közönségének kínálnák.

4.

Októberben választások lesznek Ukrajnában. Javában tart a választási kampány. Kis sátrakban unatkoznak a pártok aktivistáik mindenütt az utcán, Ogyesszában. A Puskinszkaja bulvaron zajlik a forgalom, az öreg platánok árnyékában mozog a tömeg még csak pillantásra sem méltatják a pártbrossúrák őrzöit. De az egyik erkélyen egy méretes plakátba kap bele a tenger felől fújó szél: ’Ja goloszuju za Kivalova!’ („Én Kivalovra szavazok!”). Mellette egy kopottas nadrág szárait fújja fel az a szél. A tolmács megjegyzi: „Na, itt is jártak a táskás emberek.”

5.

Az ukrán ifjúságpolitikát monitorozó szakértő delegációnk egy "gyermek- és ifjúsági” kórházat látogat. A bejáratnál feltűnő tábla fogad: „Obmen valuti” (Pénzváltás), egy euro 10.30 Hrivnya, hirdeti a tábla. A pénzváltó a kórházi recepciós pult helyét foglalja el, előtte hosszú sor. A sorban álló emberek gyűrött borítékokat szorongatnak izzadó a kezükben. Odakint meleg van, idebent forróság, hiszen klíma nincsen. Úgy látszik, hogy itt az orvosok a hálapénzt csak euróban fogadják. A kórház kopott, a liftbe egy átlagos termetű felnőtt is nehezen préselheti be magát. Inkább gyalog megyünk fel a 7. emeletre. A folyosókon összepréselődött tömeg várja az aktuális vizsgálatokat. Mindenki izzadt, dohos szagok szabadulnak ki mindenünnen. A kórház 11 emeletes. Az ötödik emelettől víz már nincsen a csapokban, a mosdókban vízzel teli vödröket helyeztek el a szükséges öblítéshez. Egy kerekesszékes kisfiút cipelnek a rokonok felfelé, a hatodikra, mert ott van a röntgen. A család szuszogva, izzadva préseli át a terhét a szűk átjárókon. A falakon a lehullásra váró vakolat tűnődik egy kicsit. A kisfiú mosolyog, ritmustalan ringatózás, de hosszú utazás ez a számára. Nagy szemüvegében tágra nyílt nagy szemek és bennük visszatükröződik az ablaküveg avantgarde festményre hajazó mocska. A papa kabátjának a zsebéből egy gyűrött boríték sarka villan elő.

6.

Ogyessza egyik jelentős nevezetessége a ’Patyomkin-lépcső’. Az eredeti lépcsőt az olasz Francesco Bosso tervezte még 1825-ben. Híressé Szergej Mihajlovics Ejzenstein tette az éppen száz évvel később készített „Patyomkin páncélos” c. halhatatlan filmjében. Brian de Palma majd a „Megvesztegethetetlenek” c. maffia-mozijában halhatatlan emléket állít ennek a filmnek. A lépcső arra szolgál, hogy a korzóról a tengerhez vezesse a tekintetet, a lépteket. Ha most áll meg az ember a lépcső tetején, Duc Richelieu szobra előtt, akkor azt látja, hogy a lépcső a tenger felé, de nem a tengerhez fut. A kilátást egy posztszocialista monumentum rekkenti el: az utasszállítók terminálja. Hogy ez ne legyen elég, az előtt, a tenger felőli oldalon egy méretes szállodaépület akadályozza a tengeri panoráma élvezetét. Amikor bemetszéseket végzünk a természetes hajtásokon. Amikor a szervest a szervetlennel keverjük. Amikor a homo sovieticus működött, ahogyan ma, most működik.