Halott írókkal társalkodunk néhanap. Ez néha kellemes, néha nagyon kellemetlen. A halott írók nem gyújtanak illatos cigarettára, de soraikból mégis felcsaphat a füst. A halott író már megtalálta a jelzőket, metaforáiban élettapasztalata van, felemelt mutatóujjal idézi újra és nekem címezve, hogy ma élek, de nem előzmények nélkül. Vigyázat, „Orwell 1984 c. műve nem használati utasítás, hanem figyelmeztetés!” Arthur Koestler végtelenből kilőtt nyilai hullnak alá az égből, a becsapódó nyilak hegye felveri a port. Ki kell törölni a szemünkből. A történelmi emlékezetet lehet magánosítani és lehet államosítani. Holnap emléknap lesz Budapesten. Vajon magánosítjuk-e vagy hagyjuk, hogy aktuálisan államosítsák? Mert Budapesten bizony van akinek tetszik a „nem tetszik a rendszer” és van, akinek nem tetszik. Az „a” Rendszer, amelyben őrültek a beszédek, de amelyekben mégis van rendszer, amelyet majd később meg is magyaráznak? Hogy hol keressük a jövőnket, ha a múlt körvonalai is ilyen bizonytalanok? Hogyan keressük a jövőnket, ha még a megtörtént események tényeiben sem tudunk egyet érteni? Merre is fussunk együtt? Azok a halott írók pedig, a könyvtárakba zárt halott írók, akik ott várakozás közben egymással csevegnek dideregve, mert a könyv bizony hideg médium, a sorokba zárt gondolatok kiszabadításához a képzelet előzetes munkájára van szükségünk ahhoz, hogy felmelegítsük, hogy kiszabadítsuk a gondolatok gondos betűszedők által összerakott sorok fogságából. Dideregnek ezért a halott írók a nagy, részvétlen hidegben, mert ők már lefolytatták a vitáinkat, meg is írták, aztán szépen elfelejtettük és ezért kezdjük újra, újra. Dideregnek azok a halott írók és az olvasók felmelegítő képzeletére várnak. A képzeletet azonban nem lehet államosítani, bár egy diktatúrában még ezt is mindig és mindig megpróbálják. A képzelet legjobb edzése a cselekvés. Gyors vágták és hosszú futások, de együtt, közösen, érezve, hogy más is fut mellettünk, leheletekkel a tarkón mégis is csak jobban esik a futás, mint a puskacső hideg tekintetétével a hátunk közepén, nem? Holnap emléknap lesz Budapesten és a szövetként széthasadt magyar társadalom sokfelé beszél majd, szerteszét szór szavakat, köztük egészen bizonyosan halott írók szavait is. Biztosan szavalja majd valahol Illyés Gyula maga is, hogy „ott Te is egy szem vagy a láncban”, valaki majd felrikkant valahol a pesti utcán, hogy „aki magyar velünk tart”, talán Gérecz Attilától is idéznek, a másik Attilától most biztosan nem, mert József Attila félig háttal a Könyvtárnak üldögél most még és a paravánok mögött épül a történelmi emlékezet államosításának az emlékműve éppen, aztán valahol majd Gój Motorosok Harley Davidsonjai kanyarodnak be a sarkon, a Corvin Pláza felé mutató nyíl alatt és ők is hoznak majd halott írókat magukkal, a hátsó ülésen, az októberi langymelegben kavargó Árpád-sávos zászló alatt. Ki idéz majd résztvevőt, Örkény Istvánt? Kavarog majd ide-oda a budapesti tömeg, a polgárnők és polgárok gyertyát gyújtanak majd a Terror Házánál, a gyertyák gyengén lobogó fényében szépek lesznek a tűnődő arcok. Egy napon próbáljuk letudni a Remény és a Gyász egymásnak feszülő fogalmait, most már néhány éve. Az emléknap kánonjában már régóta egymásnak ellentmondó zajok vannak. A múlt ajtaján az a súlyos kopogtató nem hívogat mindenkit arra, hogy bedörömböljön, hanem inkább visszatérít attól, hogy belépjünk. Sok tanácstalanul tébláboló polgár lesz majd holnap a Város utcáin, amely pedig azért mégis csak az a város, ahol 56 évvel, két generációnyi idővel ezelőtt életre szóló élmény volt az, hogy együtt kiálthatunk Szabadságot szabadon lengetett magyar zászló alatt, amelynek a közepén az a bicskával és sebtiben kivágott lyuk nem az üresség, hanem éppen ellenkezőleg, a Végtelen Lehetőségek szimbóluma volt. Minden forradalom megteremti a maga szimbólumait, azaz spontán felismerések akciói szimbólumokká lesznek egy idő után és most ezek alatt a szimbólumok alatt egymásnak feszülő tömegek vonulnak fel majd a budapesti utcákon. Az emléknap aktuálpolitikai játszmák szorgos munkásainak uralma alatt. Innen oda és onnan ide. A forradalom első napján Nyugat-Európában látták a megváltás lehetőségeit a felvonulók. Azt a demokráciát óhajtották, amelyről azt tudták, hogy jobb, mint, mint ezt itt, ez a komenista-szocialistának nevezett, amelynél cinikusabb rendszert még nem találtak fel az emberek nevében az emberek ellen. 1956 spontán követelései valahol mégis csak arra irányultak, hogy Magyarország polgárai egy nyugatias demokrácia értékei által áthatott társadalomban élhessenek. Gondolom, hogy a Békemenet felvonulói is tisztában vannak ezzel. Így viszik majd a „Vesszen az Európai Unió”, „Abcug Angela Merkel”, vagy „Le az IMF-el” vagy esetleg a „Tagok legyünk vagy szabadok” szellemesnek szánt, de valójában a kívülről irányított, tehetetlen emberek végtelen szomorúságát árasztó transzparenseiket. Bizonyára mélyen meggyőződve arról, hogy ők most – a forradalom emléknapján – tényleg az ország függetlenségéért állnak ki, azzal a bátorsággal és azzal a közösség-élménnyel, ahogyan 56 évvel ezelőtt azok a karcos fekete-fehér híradó-felvételeken vonuló elődök kiálltak. Most néztem meg az index.hu-n újra ezeket a már nagyon jól ismert felvételeket és látom azoknak az elődöknek az arcán és a megörökített gesztusaikban, hogy micsoda átélt élmény volt a számukra ez az együttes kiállás. Hogy ott vannak immár örökre nekünk ezek az ezen a napon a lehetőségekre kinyíló arcok, a közösen skandált jelszavak, az együttes kiállás semmivel sem pótolható öröme és ezek együtteseként mindennek az ereje. Ma már jól tudjuk, hogy az a Rendszer ebbe beleremegett és eltartott néhány napig, míg erőt gyűjthetett ahhoz, hogy visszavághasson. Azt is tudjuk ma már, elég erőt gyűjtött ahhoz, hogy a visszavágás félelmetesen alapos legyen. De annak az 56 évvel ezelőtti napnak az erejét még így sem tudta megsemmisíteni – „mert ilyen nagy dolog a szabadság”. Éppen egy krisztusi emberöltő időtartamáig próbálkozott még a nap emlékezetének a kiírtásával is az a rendszer, de még úgy sem sikerült, hogy az élet minden apró eseményét szoros ellenőrzés alá vonta, és alapvetően éppen azért, mert ezt a közös élményt akarta elvenni a résztvevőktől. Nekem ez a nap ennek az erőnek, az összeadott emberi erőnek a manifesztációja. Úgy látom, hogy ez most megint összecsúszik aktuálisnak szánt, valójában csak konjunkturális, rövid szavatosságú üzenetekkel és már megint csak itt hagyja majd a tanácstalanságainkat velünk. „Ha egy hatalom eltávolodik a népétől, akkor ennek a növekvő távolságnak az áthidalásához mindig, újra és újra új hidakat kell verni és az egyik ilyen híd a hangos kiáltás.” – mondja egy halott író valahol. Vajon ki és mit kiált itt majd hangosan az aktuális hatalomnak annak „a népnek a nevében”, amelyből az aktuális hatalom hatalmát nyerte? Holnap az 1956-os forradalom 56. évfordulója lesz Budapesten. Európában. Vajon azok az európai polgárnők és polgárok, aki ide-oda vonulnak majd aktualizált üzeneteik plakátjai alatt, tényleg őrzik-e lelkük mélyén azoknak az elődöknek a képét, akik ezen a napon azokkal a lyukas nemzetszín zászlókkal a Bem-szoborhoz mentek? Látják-e, tényleg látják a közösség erejétől erősített gesztusaikat, a kinyíló tekintetükben a közös kiállás erejét? Vajon tudják-e, hogy annak a napnak az ereje az olyan, hogy még itt, Belgrádban is beleborzongunk, szerbekkel közösen libabőrözünk ebben, és Párizsban, Koppenhágában, ma már Kolozsvárott és a kicsiny Árkoson (Sepsiszentgyörgy mellett) is megemlékezünk róla?

Minden új generáció kérdésekkel érkezik a történelem színpadára. Egy emléknap arra is jó alkalom, hogy segítsük őket a válaszok megtalálásában. Vajon holnap Budapesten … ebben senki sem felelős ...?