Változatlanul hiszek abban, hogy a Mobilitás Országos Ifjúsági Szolgálat története a magyar ifjúsági munkával dolgozók közös története. Valaki majd egyszer nyilván nekilát, hogy rekonstruálja ezt a történetet, mert neki kell látnia, hiszen e történet megfejtése nélkül a magyar ifjúsági munka és a magyar ifjúságpolitika története nem lesz értelmezhető. Most korszak-határhoz értünk. Ritka pillanat, hogy ez a korszak-váltás ilyen élesen, ilyen egyértelműen mutatkozik meg. Két nagyon konkrét esemény jelölte ezt a határt. Az egyik az az Emberi Erőforrások Minisztériumában megtartott sajtótájékoztató volt, amelyen a „Szövetségi kapitány”, az „Edző” és a „Gyúró” elmondták, hogy megalakult az Ifjúsági Szakmai Egyeztető Fórum (lsd. itt: http://www.kormany.hu/hu/emberi-eroforrasok-miniszteriuma/sportert-elelos-allamtitkarsag/hirek/ifjusagi-szakmai-egyezteto-forum), a másik pedig az, amikor Soltész államtitkár bejelentette, hogy „lesz táncos-zenés párválasztó, a kormány szervezésében” (lsd. itt: http://www.kormany.hu/hu/emberi-eroforrasok-miniszteriuma/hirek/tancos-parvalaszto). Egyetlen egy olyan hírt sem találtam, amely megemlítette volna, hogy míg ez urak ilyen szépeket mondogattak, aközben véglegesen felszámoltatott a magyar ifjúsági munka intézményrendszere, addig működő irodáit becsukták, addigi működését meghatározó munkatársait elbocsátották, addig keletkezett dokumentumait bezúzták. Nyilvánvaló, hogy az efféle hírek nem érik el a magyar média ingerküszöbét és az majd egy megírandó dolgozat tárgya kell, hogy legyen, hogy valóban, miért is nem? A Mobilitás „elbocsátott légiója” munkajogi kötöttségek miatt nincsen abban a helyzetben, hogy nyilvánosan és nyíltabban adjon hangot azoknak az érzéseknek, amelyeket ügyszeretetük táplál. Ez érthető. Nem olyan időket élünk, amikor kockára tehetnék megélhetésük egyetlen megmaradt forrását, a felmondási idejükre kifizetett járandóságukat. Itt és most azért csak rögzítsük annak a majdani dolgozatnak a számára, hogy azzal, hogy hogyan alakult a Mobilitás személyzet-politikája és, hogy valójában kiket is vesztett el most a magyar ifjúsági munka, azzal mindenképpen foglalkozni kell. Annak a dolgozatnak azonban vannak egyéb tárgyai is.

Nem hagyható figyelmen kívül, hogy a Mobilitás egy intézményi modellként jött létre és ebben a modellben a kezdet kezdetétől európai trendeket követett. 1995-ben, amikor a Budapesti Európai Ifjúsági Központ megnyitotta a kapuit sokszínű, fontos eseményeinek európai közönsége előtt, akkor született meg a Mobilitás is. Beszédes névadással – ne feledkezzünk meg arról sem, hogy ki „adta” ezt a nevet, de arról sem, hogy miért! Az akkori Művelődési és Oktatási Minisztérium Ifjúsági Főosztályát ledarálta az akkori szocialista kormány. A kormány körül legyeskedők az érdekköreiken kívül eső kezdeményezéseket gyanakvással figyelők buzgalmával kettőzték meg az állami struktúrát, kedveltjeiket hozták helyzetbe, de a Mobilitást nem tudták eltörölni. Az 1998-ban megalakult Orbán-kormány hivatali ideje alatt alakult ki a magyar ifjúsági munka intézményi támogatását ellátni hivatott intézményként a Mobilitás. Ha majd intézménytörténetként közelítenénk a Mobilitás történetéhez, kérem, hogy ne feledkezzünk meg arról, hogy mi volt ennek a hátterében. Az a 90-es években már egészen világos volt, hogy a magyar társadalom olyan mértékben pluralizálódik, hogy nem tarthatóak fent a támogatások régi reflexei. A 90-es évek átmeneti éveiben minden megváltozott, de sok beidegződés, megszokás, káros attitűd fennmaradt. Ezek között az is, hogy ott, „fent”, a hatalom csúcsain kellene dönteni a helyi támogatásokról. Az Országgyűlésben maguk az országgyűlési képviselők osztogatták a helyi egyesületnek a támogatásokat a maguk által létrehozott bizottságban, az állami-kormányzati intézményrendszerben zavaros módon és valahol a minisztériumi dolgozószobákban döntöttek helyi kezdeményezésekről: éppen úgy, mint a magunk mögött hagyott korszakban, szilárdan állt és előjogként őrizte pénzosztó befolyását keretező hatalmi piramis, amely fordítva áll, csúcsa sokak életébe nyúlik, a talpa van felül, de ott kevesek ülnek és sokak életét befolyásoló dolgokról döntöttek. Ezt a „támogatási rendszert” körülvette a bizalmatlanság avas levegője. Ott fent, de a széles talpakon ráadásul ez az eredendően információhiányból táplálkozó légkört ki sem lehetett szellőztetni, hiszen minél távolabb vannak a döntéshozók a tényleges, reális folyamatoktól, annál nehezebb valódi képet alkotni azokról. Ezt a piramist meg kellett fordítani, a feje tetejéről a talpára kellett állítani. Képzeljük el ezt egy geometriai ábrában ábrázolva! Mi történik a piramissal megfordítása közben? Különböző mértani alakzatokat, pld. rombusz, négyzet vesz fel „fordítás” közben. Próbáljuk ezt döntéshozatali folyamatokkal is ábrázolni! Az újonnan alakult Ifjúsági és Sportminisztérium 1999/2 miniszteri rendelete az egyik jogi eszköze volt a mértani műveletnek. Egy új támogatási modell megteremtése felé tett lépés. A Mobilitás-történet íróinak a figyelmébe ajánlom azt is, hogy ehhez a művelethez arra is szükség volt, hogy minél több szereplő vehessen részt „benne”. Az, hogy a helyi kezdeményezések támogatásáról az érintettekhez minél közelebb szülessenek a döntések és, hogy ezek a döntések a valóság- és folyamatismeret mellett tartalmazhassák a befoglaló társadalmi környezet szempontjait is, ahhoz olyan testületekre volt szükség, amelyek a szempontoknak erre az egyidejű belátására képesek. Így alakultak meg a Regionális Ifjúsági Tanácsok. A kelet-közép-európai térségben először Magyarországon először itt kezdtük meg az Európa Tanács által ajánlott „co-management” eszméjének intézményesítését. Azzal, hogy a jogszabály a Regionális Ifjúsági Szolgáltató Iroda vezetőjét nevezte meg a testület titkáraként lehetővé vált az is, hogy a politikai és szakmai kapcsolatok új dimenzióba kerüljenek. Lehetővé vált a közvetlen információkra alapuló döntéshozatal, amelyben jobb eséllyel lehet kiszűrni az értéktelen és fenntarthatatlan pályázatokat. A Regionális Irodák felállításával ráadásul lehetővé vált az, hogy a támogatások világa kiléphessen az „adjál pénzt és akkor megcsinálom, ha nem adsz pénzt, akkor pedig nem csinálok semmit sem” képletből. A Regionális Irodák feladata alapvetően az volt, hogy a pénzbeni támogatások mellett kiépítsék a kezdeményezéseket segítő, bátorító egyéb támogatások rendszerét. Azt, hogy ezt melyik régióban, milyen minőségben sikerült kiépíteni, arról azok a szakmai dokumentumok tanúskodnak, amelyet ez a rendszer az elmúlt években összehordott. 1999-ben az volt az eredeti terv, hogy először regionális alapon szerveződik meg az ifjúsági kezdeményezéseket bátorító-támogató és összefogó rendszer, amely gyűjti, rendszerezi és értékeli a tapasztalatokat és majd azok feldolgozása teszi lehetővé azt, hogy a rendszer tovább épüljön, vagyis, hogy ezen a bázison alakuljon ki a magyar ifjúságpolitika új, a tényleges ifjúsági és társadalmi szükségletekre válaszolni képes rendszere. Elmondani egyszerűbb, de végül is csak arról volt szó, hogy nem tényeket mellőző ráolvasással, ne hirtelen ötletektől vezérelt és a legkevésbé sem aktuális politikai nagyotmondások, pártpolitikai konjunktúrák rögtönzései döntsenek arról, hogy mit is kellene tennünk. Az ilyen munkának természetesen megvan a maga időszükséglete. A Mobilitás jogi értelemben 2000-re, szakmai munkáját tekintve 2001-re kiteljesedett. Már a 2001-es pályázatoknál megfigyelhető volt, hogy az egyes régiók eltérő pályázati kiírásokkal dolgoztak, mert az „élet nedvei átütöttek az intézményi szöveten”. Egy olyan Magyarországon, ahol az élet lehetőségei és minőségei szempontjából olyan jellemzően nagy területi különbségek vannak, ez szerintem természetes. Éppen ez volt annak az indoka is, hogy az ifjúsági és az ifjúságért, valamint a fiatalokkal együtt való kezdeményezéseket segítő-támogató rendszer regionális alapon épült ki. Regionálisan? Ilyen közigazgatási megoldást a magyar állam- és közigazgatási rendszer nem ismert korábban! 1999-re már egészen világos volt, hogy hamarosan Magyarország is csatlakozik az Európai Unióhoz. A csatlakozási tárgyalások megkezdéséről szóló dokumentumok aláírása után megnyíltak az elő-csatlakozási alapok, Magyarország is részesedhetett az EU akkor még Youth 2000 Programjának támogatásaiból. Ehhez fel kellett állítani az ún. Magyar Nemzeti Irodát is, amely Mobilitás Iroda lett és ezzel teljesülhetett az a feltétel is, hogy az európai felfogásokat, módszereket, megoldásokat és támogatásokat egy intézményrendszer közvetítse, hasznosíthassa. Változatlan meggyőződésem az, hogy hazai és az európai támogatásokat és a támogatási filozófiákat, támogatási célokat nem szabad egymástól elválasztani. Az ifjúsági munka mindenkori legfontosabb célja változatlanul az, hogy a maga eszközeivel segítse az európai polgár társadalmi színterekre való kilépését, amely hatékonysága mindig közösségi aktivitások minőségén múlik. A 2000-es évek elejére a Mobilitás már készen állt ezekre a nagy feladatokra. Benne volt az a lehetőség is, hogy készen álljon arra, hogy az ifjúsági szempontok nagyon erőteljesen megjelenjenek a Regionális Fejlesztési Tanácsok munkájába. …

Az, hogy ténylegesen mi is történt a Mobilitással, mint intézménnyel és a Mobilitásban, mint szakmai műhelyben, az higgadt, a megközelítéseikben objektív mércét alkalmazó további dolgozatok tárgya kell, hogy legyen. A konjunktúrális, aktuális pártpolitika mindig is megpróbált beavatkozni a Mobilitás szakmai életébe. Minden ilyen beavatkozás rontotta egy kiegyensúlyozottan működő, sokoldalú és a fiatalok emberi közösségeit segítő rendszer jó működésének esélyeit. Amíg megtehették, a Mobilitás munkatársai tették mégis a dolgukat. A politikai természetű beavatkozások módosították, de alapjaiban nem változtatták meg a feladatok irányait és arányait. Durva és szelíd nyomások érték ezt az intézményt 2004-2006 között például, mégis megmaradt és sokakat segített abban, hogy a magyar ifjúsági munka európai színtű ifjúsági munka-teljesítményekkel gazdagodjék. Az nyilván egy másik dolgozat tárgya lehet, hogy milyen módon és milyen eszközökkel próbált nyomást gyakorolni a Medgyessy- vagy a Gyurcsány-kormány a természetes szakmai folyamatokra, amelyek kifutásához időre van szükség és, aki ezt nem látja be, az nem érdemli meg a „politikus” jelzőt.

Mert olyan ez, mint egy szép angol kert, ahol bár hagyjuk, hogy virágozzék száz virág, mégis egy jó kertész gondosságával figyeljük, hogy hol kell gyomot irtani, metszeni, valami új virágot ültetni, hogy támogassa a már meglévőket a szirmainak a fényével, csillogásával. A jó kertésznek van esztétikája, de tisztában van azzal is, hogy e mögött bizony kemény biológia és fizikai tények találhatóak, ásni kell és gyomokat kell kihúzkodni a földből ahhoz, hogy jól láthatóvá váljanak egy virágkehely értékei. … Most kinézek az ablakon, nézem a cseresznyefa virágzását az ablak előtt, látom, hogy valami szél cibálja az ágakat és kavarognak a hófehér szirmok, tavaszi havazás, de a virágok jó termést ígérnek majd, mert mindennek ideje van, mindenhez kell, hogy idő és tér legyen, mert e nélkül semmi sem működik.

Igen, a Mobilitásnak is időre volt szüksége ahhoz, hogy rátaláljon a legfontosabb feladataira. Ezt az időt most már véglegesen elvették „tőle”. Ma már egészen biztosan látható, hogy több, mint két esztendő azzal telt el, hogy az új kormány új képviselői lehetetlenné tegyék a Mobilitás működését. Úgy tűnik, hogy a lehetetlenné tételhez két évre volt szükség. Ennek nyilván ez az időszükséglete. Aztán az elmúlt év novemberében úgy tett a kormány, mintha meg akarná oldani ezt a maga által előállított helyzetet. Új helyet talált a Mobilitásnak a KIM keretei között, miközben persze ezzel a döntéssel el is vágta az európai és a hazai támogatások összekapcsolhatóságának lehetőségeit (lsd.: 305/2012. (X.29.) Korm.r.). Ma már láthatjuk, hogy ez a „rendezést” célzó” intézkedés milyen mélyen cinikus. Úgy tűnik, hogy a Közigazgatási Hivatalba történő átvételnek csak annyi volt a valódi indoka, hogy bonyolítsák le az alig hogy átvett munkatársak kirúgásának a hivatalos és szükséges műveleteit. A Regionális Ifjúsági Irodákat végleges felszámolták, a munkatársakat elbocsátották, „munkájukra nem tartottak igényt” – de az Általuk hordozott tudásra és tapasztalatra sem, egyedül álló és kivételes irattáraikat bezúzták, tereikre lakatot zártak. Mintha egy kertész egy orosz gyártmányú fűnyíróval ment volna át a kerten! Az elbocsátások műveletei néhány nap alatt lezajlottak, mert ennek pedig ennyi az időszükséglete. Az erre fordított időben senkinek sem kellett mérlegelnie a Mobilitás 13 évét.

Ezzel a lépéssel az Orbán-kormány felszámolta a magyar ifjúsági intézményrendszernek azt a modelljét, amelyet az Orbán-kormány teremtett 1999-ben. Maradt a széttartó állami irányítás, a kormány által a sajtóban a morális pánik-keltés, a legalább három egymással összhangban nem lévő hatalmi központban zajló rögtönzések a világa. Projektek, amelyeket „majd az EU finanszíroz”, de amelyek éle alapvetően persze az EU ellen irányul. Marad az Új Nemzedék Központ veszprémi legénysége, akik majd ellen-Balaton Sound Fesztiválokban írják le az ifjúsági munkát (jó esetben – ebben nem is hiszek – megkérdezik talán, hogy „mi a rák az az ifjúsági munka?” …). Marad az 1991-es év, mert oda mentünk vissza és ott most megállunk 2013-ban. Az Edző, a Gyúró, a Szövetségi kapitány és persze a Tánc- és illemtantanár által dizájnolt társasjátékon a magyar ifjúsági munka most – önhibáján kívül, érdemei el nem ismerése mellett - kétszer kimarad a dobásból. Mindjárt elköltenek majd gyorsan 3 milliárd forintot, annyit, amelyről a fentebb vázolt rendszer 2000. óta sohasem álmodhatott. Biztosak vagyunk már abban, hogy lesz majd elég cserkész-vezető és Fidelitas-rokon, talán némelyik éppen Veszprém vagy Székesfehérvár városából, hogy elkölthessen ennyi pénzt, érdeklődéssel várjuk az eredményeket, a szakmai anyagokat, a költést megelőző hatástanulmányokat, a költés értékeléseit, stb. … mert eddig azt hittük, hogy a Kormány valójában kormányoz és nem sérteget.

Most azt gondolom, hogy a Mobilitás felszámolásának a módja és módszere az sértés és nem kormányzás. Azt gondolom, hogy a kialakulások folyamataiban meglévő ignorálásával és a Mobilitás helyzete rendezésének most már végleges elmaradásával a magyar ifjúsági munkát jelentős veszteség érte. Ennek a veszteségnek a bemutatása lesz majd ama a dolgozatnak most már az igazi tárgya … és kár ezért, most különösen nagy kár, 2013-ban.

Zárószó

Még két nap, a „mikroprojekt a magyar ifjúsági munkáért” korábbi bejegyzésem (http://wootschp.blog.hu/2013/02/11/fonalak_egy_labirintusban_bolyongashoz_a_prologus_utan) szavatossága lejár. Februári ajánlatom addig érvényes. Aztán majd meglátjuk. Konstatálom most, hogy ez a nyilvános levél is csak belehullott a semmi kútjába (arra a felhívásra szinte senki sem reagált…). Ha nem, hát nem. Van ilyen. Lehet, hogy nem választottam jó módszert. … De ez nem ment fel senki mást sem annak a felelőssége alól, hogy szembenézhessünk azzal, hogy mit végeztünk ideáig, hogy mit pusztítottak itt el és, hogy ennek alapján arról is beszélgessünk, hogy mit is kellene itt csinálni.

A „Mobilitás elbocsátott légiójának” csakis cseresznyefa-virágzás-metaforával üzenhetek. Biztos vagyok abban, hogy az Általuk elvetett mag megfogant. Ők tudják azt a legjobban, hogy hol és hogyan. Kertjükben jó kertészek voltak és egy szép kert mindig valamennyiünk üdvét szolgálja. Kívánom Nekik, hogy gyönyörködhessenek az elvetett magokból kihajtott virágok színeiben.