Portugáliában, valahol Alenteju tartományban ültem valamikor a sziklákon és néztem az Atlantico fenséges hullámait. Dagály volt, ostromolta a partot az emelkedő óceán. Egy kis öbölre láttam, az öbölben kis színes hajócska, halászok tolták bárkájukat a vízre, kezdődött a munka. Asszonyok, gyermekek segítettek a férfiaknak, lábukat körülkerítette a habos víz, ideáig hallatszott a hangjuk, hogy túlkiabálják a parton megtörő hullámok ordítását. Aztán elkapta az első hullám a bárkát, emelkedett és süllyedt a hajócska. Két-három húzás az evezőn és máris eltűnt a következő hullám mögött. Három-négy méteres hullámok között haladtak a halászok, én feljebb ültem, mint a parton állók, még nekem is nehezen volt kivehető, hogy hol jár a hajó. Néha egy kis fekete pont villant elő a hullámok völgyéből, aztán az is eltűnt. Magukra maradtak a parton állók, aztán lassan, vissza-visszanézve elballagtak. Az üres parton csak egy feketébe öltözött, fejkendős asszony maradt. Magányos fekete alakjához hozzá nőtt a bánatának a fekete árnyéka, óriásra nyújtotta karcsú alakját. Egy óra hosszat néztem a halászok aprócska hajóját, hogy tűnik elő, hogy süllyed alá a hullámok között. Aztán mennem kellett tovább, de az asszony, a bánat örök felkiáltójeleként még mindig ott volt a parton és nézte a tengert. Hat hónapja már, mondta a korcsmáros, hat hónapja már, minden délután. … Sok-sok évvel később ezt az emlékművet láttam meg Matosinhosban, sok-sok mérföldnyire attól helytől, ahonnan az előbbi történetemet őrzöm.