A kimeríthetetlen európai hőskészletből most egyről, arról, aki a londoni Trafalgar Square közepén álldogál. Ő az, Horatio Nelson, Őfelsége Ellentengernagya, a Bath-rend lovagja, a „Nílusi győző”, ahogyan Abbot úr 1797-ben megföstötte. A portré egy kissé balról ábrázolja hősünket, a jobb szeme világát a korzikai Calvi ostrománál veszítette el, a homlokában hulló hajfürt eltakarja a sebet, és ezen a képen az sem kivehető, hogy jobb karját Tenerife előtt amputálták. Súlyos sebekből gyógyulván mindig visszatért a szolgálatba. Honnan merítette ehhez az erejét? 12 éves korában csatlakozott a tengerészethez, mert „hívta a tenger”, 18 éves korában már tengerészhadnagy, első parancsnoki beosztását alig 20 évesen kapta. Éppen csak elmúlt 20, amikor kinevezték a Bidger brig kapitányának. Nem egészen egy év után már egy nagyobb hajó, a 32 ágyús első vonalbeli Hinching fregatt parancsnoki hídján találjuk. 200 ember és a hajó sorsa függ parancsnoki képességeitől. A következő évben már egy sorhajó parancsnoka (650 tengerész és 64 ágyú). Karrierje szárnyal. A háborús időkben, a tengeren. A parton kissé bátortalanul mozgott, nem volt eleme a társasági élet, de a békés otthon csendje sem, pedig 28 évesen nősült. Ahogyan lehetett, sietett vissza a hajóira. Már életében mindent feljegyeztek róla. XXI. századi média-környezetünkből szemlélve nem is értjük, hogy hogyan. Amit tett, amit mondott hírré vált azonnal, gyógyírjaként a jó hírekre szomjas brit alattvalók fülének. Vajon természetes aurája vonzotta a rajongást, vagy a róla szóló hírek teremtették meg ezt a kivételes aurát? Hajóin rend volt, legénysége és tiszttársai feltételek nélkül követték minden merész csatájában. 1801-ben Koppenhága előtt, amikor a nehézkesen forduló angol flotta – amelynek alparancsnoka volt éppen – bajba került és Parker tengernagy felhúzta a visszavonulásra hívó zászlójelet, Nelson a vak szeméhez illesztette a látcsövet és folytatta a csatát, amit győzelmesen be is fejezett. Azt mondta Fowley-nak, a zászlóshajója kapitányának: „Tudja Fowley, egyik szememre vak vagyok, jogomban áll, hogy ne lássak!” Azt is feljegyezték, hogy egyszer, amikor zászlóshajójának kapitánya, kiváló barátja Hardy valami betegség miatt ágynak esett, napokon keresztül csak spagettit evett, mert csakis Hardy vághatta fel tányérján a húst, ezt még tisztiszolgájának sem engedte meg, ez volt az egyetlen művelet, amelyet bal kezével nem tudott elvégezni. Nagy csatákat vívott meg eredeti módon és „visszahelyezte a hősiességet az őt megillető helyre” – ahogyan később egy történész megjegyezte. A „Nílusi Győzelem” már életében kiradírozhatatlanul beírta a nevét a történelemkönyvekbe. Aki közelebbről szemléli majd az életrajzát, azt bizonyára megragadja egy nagy egyéniség sodró lendületű sorsa és az a mód, ahogyan maga Nelson kezelte növekvő hírnevét, amelyből önbizalmat, de soha rátartiságot merített. Szóval mindent feljegyeztek Róla már életében és amikor Trafalgarnál leterítette a francia golyó, már tudta, hogy ezt a nagy ütközetet is megnyerte, de azzal is tisztában volt, hogy nem éli túl a sebét. Még két órát élt a Victory fedélzetén, még megcsókolta a Hardyt, aki a jó hírt hozta, hogy a csata eldőlt, az egyesített francia-spanyol flottából már csak árbocukat veszített, összetört felépítményű, hajókra nem is emlékeztető roncsok maradtak, amelyeken halottak és haldoklók százai vére folyt patakokban. Az angol flotta 449 halottat és 1241 sebesültet veszített, a franciák és a spanyolok 4408 halottat, 2545 sebesültet és 7000 ezren kerültek fogságba. A megsemmisítő erejű győzelemre diadalmenete helyett Nelson temetési menetével emlékezett Anglia. Szóval a hős életének minden momentuma feltárul előttünk, afféle nyilvános élet volt ez – a nyilvánosság mai szerkezete nélkül. A sok nagyszerű történet mellett csak egy dolgot nem jegyezhettek fel sohasem: Nelson iskolaéveit. A hős ugyanis 12 éves korában abbahagyta iskoláit. Választékosan írt – ezt levelei tanúsítják, egyéb iskolához köthető tudásáról azonban nincsen mit mondanunk. Lord Nelson ugyanis 12 éves kora után soha be sem tette a lábát iskolába, nem járt tanfolyamokra, át- és továbbképzésekre, szakosító tanfolyamokra, stb. – mondom soha. Flottáknak és rajtuk emberek ezreinek parancsolt, úgy vezetetett, hogy mély hálával emlékeztek vissza a vele töltött időre mindazok, akik a keze alatt szolgáltak, de mindezt nem az iskolapadban tanulta. Ma talán azt mondhatnánk, hogy amit tudott – és szakmájában nagyon sokat tudott -, azt informális úton, a hajók fedélzetén sajátította el. Élet és iskola. „Nem az iskolának, az életnek tanulunk” – mondja a régi mondás. Nelson talán így mondaná: nem az iskolából, az életből tanulunk, ’learning by doing’.
