A Miraflores Hotel előtt kiszélesedik az út. A vörös por vékony rétege felkavarodik, amikor eldöcög egy tarka busz. Patkók csattogása hallatszik. Egy szomorú csacsi vontatja a kis gumikerekes kocsit, banánfürtök, görögdinnye, narancs rázkódik rajta a lyukas tető rezeg. A szálloda előtt az ember lassít, látja, hogy nézem, megrázom a fejem. A kis csacsi nekilódul. Köztünk rács van, a kapu mindig zárva, éjjel és nappal zárva van, csengetni kell, a szolgálatos kinéz ilyenkor az irodából, átnéz az egyébiránt szépen megnyírt pázsit felett, ha látja, hogy vendég csengetett, ő is nyom egy gombot. Rácsok mögött élünk itt. A bizalmatlanság televényéből kihajtó félelem láthatatlan rácsai vesznek körül bennünket. Nincsenek kapaszkodóink a bizalom megteremtéséhez. Nincsenek tájékozódási pontok az utcai kószálásokhoz. Ha valakire ránézünk, elkapja a tekintetét. Ha megyünk, mindenütt vizsla pillantások tűszúrásait érezzük a hátunkban. Ha kolduló gyermek kerül elénk, mi kapjuk el a tekintetünket. Talán 50, talán hatvan lépésre a hoteltől, jobbra egy utcai sátortelep koszos ponyváit lengeti a forró tavaszi szél. Sok százan élnek itt, az utcán. Ott az út elkanyarodik a Terminál, a városi buszpályaudvar előtt, az egyik oldalon a sátorozó őslakosok, a másik oldalon a buszállomás rozzant épülete. Előtte taxik sorakoznak. A telep körül gyermekek nyüzsögnek. Egy csöpp legényke, kinőtt, meghatározhatatlan színű trikócskában, a trikó felcsúszik az állandó éhségtől gömbölyű pocakocskáján, kis fütyije is koszos. Maszatos arcocskáját törli és totyog az út szélén. Tízéves formájú legénykék egy kilyukadt labdát rugdosnak egymás felé, mellettük lánykák csoportosulnak. Cipő egyikükön sincsen. A felnőttek tompa, tunya mozdulatlanságban ülnek innen-onnan összeszedett, törött székeken.
A mélyszegénység fárasztó, kimerítő állapot, ha a gyermekek nem zsinatolnának körülöttük, olyanok lennének, mint az Örök Szegénységre kattintott fekete-fehér szociofotó egy ősrégi album utolsó lapjáról. A nagyobb gyermekek, mezítlábas kiskamaszok a környéken őgyelegnek, be-benéznek a hotel rácsos kerítésén, időnként mondanak valamit a nyelvükön, nem guaraník, talán kechuák vagy arashik, nem tudom. Kéregetésük monoton, nem tolakodó, tovább őgyelegnek, ha az ember elnéz felettük. A szállodai alkalmazott időnként rájuk szól, de hangja nem is csattan, nem is fenyeget. A buszok menetrendjük szerint térülnek-fordulnak. A Terminál elég forgalmas. Innen mennek a buszok Asunciónba is, 5 és fél órányira innen van egy másik világ, talán. A távolsági buszok egyébként tiszták, kényelmesek, pontosak. A két világ közönyösen él egymás mellett. A helyi járatok is megállnak itt. Ha balra fordulunk ki a hotelből egy régóta bezárt üzlethelyiség előtt haladhatunk el, ahol valamikor elektronikus kütyüket javíthattak, amelyről az éppen csak hogy átlátható kirakatban felejtett, betört képernyőjű televízió tanúskodik. Az út túloldalán valami autójavító műhely, körülötte szétdobált, használt autógumik. A sarkon van egy étterem, az ajtaja mindig zárva van. Enni szeretnénk, előkerül egy ember és kinyitja az ajtót. Kiderül, hogy nyitva vannak, amikor belépünk, bezárja mögöttünk az ajtót aztán az asztalhoz kísér. Csak mi vagyunk a helységben, igazán van választék, az ablak mögött foglalunk helyet. Onnan nézzük, ahogy a kiskölykök őgyelegnek az utcasarkon, nézik az eldöcögő autókat. Itt 10 autóból kilenc ablakát kívülről átláthatatlan fólia borít, soha nem tudni, hogy is ül ezekben az autókban. Nem arról van szó, hogy Mercedesek vagy Audik döcögnének az úton, kis autó vagy nagy, használt vagy vadonatúj, szinte mindegyikük átláthatatlan-üveges. Két legényke az út szélén ül, megfigyeljük az asztalunktól, hogy egyikük lassan feláll, az oszlopnál vizel, aztán visszaül a járdaszegélyre. Csak turkálgatjuk az ételt, aztán fizetünk és megtesszük azt az ötven lépést megint a hotelig. Sétánk véget is ért. Sötétedés után senki sem gyalogol az utcán. Ha menni akarunk valahová, hívjunk taxit, vagy értünk jönnek autóval – így szólt a helyiek jó tanácsa. A második napon megmakacsoljuk magunkat. Három hölgy, egy úr, elsétálunk, hogy megnézzük a város közepén lévő tavat. Délután van, 6 óra körül, megyünk az utcán, nyakamban lóg a kamerám. Egy helyi ember rám szól, hogy tegyem el. „Gracías” – mondom és elpakolok. A tavat nem találjuk. Ott, ahol lennie kellene csak egy sással, vízinövényekkel, fákkal benőtt zöldellő területet látunk. Vizet nem találunk. Este autóval elvisznek vacsorálni. Hamburgert eszünk sült krumplival. Az ajtó előtt fegyveres őr egy méretes shot-gun-al, oldalán nyitott pisztolytáskában egy kilenc milliméteres Beretta. A Colára vigyáz vajon? Ránk? Aztán rájövünk arra, hogy ez itt a szokás, ha valami nyitva van sötétedés után az előtt ott a fegyveres őr ezekkel a hatalmas puskákkal. Ez sem növeli nagyon a bizalmunkat, önbizalmunk is inog. Ciudad del Este. Egy város, amelyben mindenütt rácsok a maguk konkrét és rozsdás valóságában és ama virtuálisak, a láthatatlanok, amelyek elválasztanak bennünket a befoglaló környezettől. „Paraguay egy olyan sziget, amelyet minden oldalról szárazföld vesz körül” – így szól egyik nagy írójuk bonmot-ja. Ha így van, akkor ennek a szigetnek egyik nagy kikötője Brazília felé, vagy onnan az a Ciudad del Este. Kikötő ez tehát, de úgy látszik, hogy a kalózoké. Fekete, halálfejes lobogó helyett a paraguayi piros-fehér-kéket lengeti a forró szél a Barátságról elnevezett híd itteni fejénél, a Parana túlpartjáról egy még méretesebb zöld-sárga zászló int vissza: a szomszédnak még a zászlaja is nagyobb, ha már országa ilyen hatalmas, gazdasága is jobb mutatókkal rendelkezik: a brazil szomszéd kertje tényleg zöldebb. A hídon megállás nélkül áramlik a forgalom, mindkét irányba. Mindkét oldalon ácsorognak egyenruhás, fegyveres emberek, de elég unottan nézik a tülekedést, háromszor is átkeltem ezen a határon öt nap alatt, egyszer sem láttam, hogy megnéztek volna valakit, valamit. Útlevelemben is csak egyszer került pecsét. 
A betonkorlátokkal és gépkocsi-akadályokkal nehezített szlalompálya közepén egy keskeny kis járat húzódik, afféle betongátak közé szorított utacska, az egyik oldalon erre, a másik oldalon az ellenkező irányba, a gátacskák között a MotoTaxik áramlanak át a határon. A MotoTaxi egy helyi szolgáltatás. A robogón ülő sofőrnek sárga bukósisakja van és ilyen sárgát kap az utas is. Aztán átpöfögnek a határon. Brazíliából ide vásárolni járnak az emberek. Amit Ciudad del Esteben nem lehet megvásárolni az nincs. A legújabb smart phone-tól a vékony képernyőjű tv-kig, fényképezőgéptől a legújabb számítógépekig, Kalasnyikovtól a revolverig (a hozzávaló lőszerrel együtt) és a Coco Chanel vagy Herrera kölniig mindent. A Fogyasztói Társadalom templomait itt inkább betonviskók reprezentálják. Az üzletet befoglaló épület összedőlőben, de odabent minden megvehető. Adók az eladott termékeken nincsenek, ezért az áruk a fele-negyede a megszokottnak. A Moto Taxin ülők némelyike hatalmas dobozokkal egyensúlyoz a hátsó ülésen. Az utak kátyúsak és fekvő rendőrökkel próbálják megzabolázni a nekilóduló autókat, motorokat. Közlekedési lámpa az egész városban csak két helyen van – a helyi sofőrök nem szeretik, hogy meg kell állniuk. Türelmetlenül várakoznak. Gyalogosan átkelni egy úton itt az egy vállalkozás. Ettől a határvárostól alig egy órányi út a lélegzetelállító Iguassu (vagy Iguazu) vízesés. Még egy óra autózásra sincsen az Itaipú, az ismert világ legnagyobb vízierőműve, e két látványosság közé beszorult ez a város. Még Stroessner diktátor építette, diktátori ambíciókkal, 1989-ig úgy is hívták, hogy Ciudad de General Stroessner. Az esőerdők is érezhették, hogy valami nagyon nincsen rendben itt, mert harcolnak a városi területekért. A rosszul gondozott utakat felveri a gaz, az őserdőbe vágott utak vörös földjének pora minden ajtórésen bekúszik mindenhová. A város levegője nehéz párolgásokkal terhes. Az elveszett tó másnapra egyébként megkerült, megtudtuk, hogy ennek a mesterséges víztükörnek a dolga az, hogy ellássa vízzel a várost, majd kétszázezer ember élőhelyét. Ott van a Parana folyó, de vizét a város nem onnan nyeri. A forró nyári napokon, amikor a hőmérő higanyszála gyakran negyven fok felé kúszik, a városi vízellátás akadozik vagy kimarad. A házak a február-márciusban kezdődő esős évszak után sóhajtoznak. Aztán az utolsó este eljött a Noche Triste, a Szomorú Éjszaka. Márton Önkéntes úr, Latin-Amerika szerelmetes krónikása megszomjazott. A Miraflores Hotel is kis hűtőjéből már kiittuk mind a 6 dobozt sört. „Ugorjunk el a sarokra, veszünk sört” – mondta Márton úr. Mentünk ketten magyarok vagy 50 lépést. „Metropolis – Karaoke”: ez állt a táblán. Marci nagyon jól beszél spanyolul, sőt guaraníul is tud. A pincér megértette, hogy sört kívánunk. Hozott egy két literes Brahma-t, ezt az itt népszerű brazil sört. Nem tudott visszaadni a 10 ezresből (a sör azt hiszem, hogy 8 ezerbe került, egy Euro az úgy 6000 Guarani egyébként). A pincér eltűnt váltani. Odabent discofények vöröse-lilája villogott. A terem közepén Woman in Red: köpcös, széle-hossza egy asszony énekelt, papucsban. Szomorú volt a dal, mély átéléssel karaoke-zott a hölgy, a pincér nagyon lassan érkezett a visszajáróval, el kellett merülnünk ebbe a mérhetetlen szomorúságot árasztó hangulatba, a Noche Triste-be, a Szomorú Éjszakába. A pincér előkerült, kezünkbe nyomott valami foszladozó papírt a paraguayi jegybank elnökének elmosódott aláírásával és mi kezünkben a zsákmányunkkal megtettük újra azt az ötven lépést. Még hallottuk a vörösben öltözött hölgy bágyadt la-la-la-ját. Becsengettünk, a rácsos ajtó kinyílt. Beléptünk a szálloda kertjébe, mögöttünk újra rácsúszott a rács a Város szomorú realitásaira.
