Kedd volt aznap, párás, forró délután. Nehéz felhők csüngtek az égen felettünk, mint kopottra mosott ruhák, amelyből még a sok mosás sem tüntetheti el a szegénység szürkeségét. Ciudad del Esteből alig egy órányi út az Itaipú Binacional, az ismert világ legnagyobb vízierőműve. A látogatás előtt a Wikipédia kínálta információs felületekről készültem, idemásolom: az építéshez meg kellett fordítani a Parana folyó folyásirányát, az új csatorna elkészítéséhez és a gát megépítésének előkészületeihez 60 millió köbméter földet kellett megmozgatni és elhurcolni 50 millió tonna sziklát. A beépített beton mennyiségéből 210 db, a riói Maracana-stadion méretű focistadiont lehetne felépíteni, a beépített acélból 380 db Eiffel-tornyot. A gát 7.235 méter hosszú és 196 méter magas. Tavaly 98.287 GWh energiát termeltek itt (2012-ben a paksi erőmű négy blokkja 15.793 GWh-t, csenek le egy adatot az atomeromu.hu-ról). Az Itaipú Binacionalban majd 40.000-en dolgoznak, paraguayi és brazíl polgárok, néhány külföldi mérnök. Az építést egy nemzetközi konzorcium irányította amerikai és olasz mérnökökkel. Egy mikrobuszt fogadtunk fel az útra, a sofőr beszédes, jó kedélyű úr volt, mellette lengett a termosz, időnként bele-belekortyolt a terere-jébe, közben ki-kimutogatott az útra: „az ott a városi templom” (nem túl mutatós betonépítmény mozdult jobbról balra át a kétes tisztaságú autóablak keretébe zárt külvilág képén), „itt a kitelepítettek tüntetnek” (rögtönzött sátorponyvák alatt emberek ültek transzparensek alatt). A fogadóépület elé gördültünk, a recepciónál elkérték az útlevelünket, névsorba rendeztek bennünket a papírjaikon aztán meginvitáltak egy kis filmvetítésre. Egy argentin iskolai osztály társaságában néztük a társaság propagandafilmjét. Előttünk egy Messi ült híres 10-es mezében. „Ezért nem játszik ma Uruguay ellen” – sütötte el valaki a sikerületlen viccet és pergett a film. Mutatós darab, amiben minden szép és minden jó. A film kedvéért a leeresztő csatornákban zubog, rotyog a víz, a nap süt és a napfénycseppek szivárványos íveket húznak a fortyogó víztenger fölé. A légifelvételen kirajzolódik a hatalmas építmény, a felduzzasztott tároló tengere, akkörött az esőerdő mély zöldjének karéja. A filmen ez a tenger kék árnyalatokkal játszik. A filmvetítés végén az iskolai osztály tapsolt, tanárjuk sorba rendezte a kamaszokat, akik a szokásos kamaszos rendetlenséggel szálltak fel a buszukra. Miértünk egy másik busz jött, más látvány-turistákkal együtt szálltunk fel a fedélzetre. Stewardesünk hosszú magyarázatokkal szórakoztatott bennünket, Márton időnként befordított, időnként hallgatott, máskor meg hozzáfűzte a maga mondókáját, példul így: „a helyi folklór szerint, amikor aláírták a megállapodást a paraguayi delegációt itatták-etették derekasan, sőt az éjszakájukat is bearanyozták mindenféle könnyű nőcskékkel a brazilok, olyan jól érezték magukat, hogy amikor aláírták a szerződést, tévedtek néhány nullát – az erőmű kapacitásainak kb. 80%-át a brazilok értékesítik, 20 % marad Paraguay-nak”. A hölgy beszél, a helyi viszonyokat jól ismerő Marci kommentál: „a szerződést 2023-ig nem lehet módosítani, tavaly vagy tavalyelőtt a brazilok tettek némi engedményt, de a szerződésben foglaltak mozdíthatatlanságához ragaszkodnak”. Megálltunk a kilátó-terasznál és előttünk kibontakozott a párás levegőből a Betonmonstrum. Onnan a végét látni sem lehetett. A távolban kis bogarakként mozgolódó buszok és autók mutatták meg igazán a méreteit. Onnan, a kilátóból a víz iszapbarnának látszott piszkos-szürke tajtékokkal. Sehol sem volt szivárvány. A távlatos látvány megdöbbentő volt, az emberi lelemény és teljesítmény által emelt létesítmény, mint egy pihenő őshüllő, feje betontorony királyi koronával, fehéres lábai szétterpesztve a turbinák, hosszú farka ívesen ráborul a látóhatárra – „csak fel ne ébredjen” – gondoltam. A betonsárkány azonban nagyon is eleven volt, e pihenő állapotban is forogtak óriásturbinái. Innen nézvést a látványnak nem volt esztétikája. Míg az a film, amit a látogatás kezdetén levetítettek, az esztétikailag értékelhető látvány teremtett, addig ez a valóságos kép nem mozgósította szépérzékünket. Talán a párás levegő és a szürke, alacsonyan gomolygó felhők tették, hogy a panoráma kép uralkodó színe a rozsdásbarna, betonszürke komorabb árnyalatai voltak. Balra nézvést a szemünk végigsiklott azon a hosszú betonfalon, amelynek a turbina-házak és csövek törték meg a domborulatát, jobbra nézvést ide látszottak Foz do Iguacu és Ciudad del Este toronyházai. Nem volt miről beszélgetnünk, amikor a buszba szálltunk. A busz lekanyarodott a kilátóterasztól és átment egy alagúton, a turbinák előtt haladtunk el, próbáltam az ablakból fényképezni, befogni a méreteket, de nagyon nehezen ment, az út rázott, a busz fel- és leugrált kerekein, nagyokat döccentünk. Aztán végighaladtunk a gát tetején, jobbra kinyílt a látóhatár, a tározó végtelen víztükre, balra pedig a gát tetején végigfutó utat szegélyező betonkorlát. Az alatt, a másik oldalon szédítő mélység. Különös érzés volt ez: az egyik oldalon a roppant víz, amelynek a szintje valahol az út szintjénél volt érzékelhető, a túloldalon pedig ez a meredek betonfal és a 190 méteres mélység. Valahogyan megkönnyebbültünk, amikor kiszálltunk a buszból. Senki sem szólt, elraktuk a fényképezőgépeket és a ránk váró mikrobuszunkba szálltunk. A beszédes sofőr belekezdett a mondókájába, Gloriával társalkodtak, mert Gloria spanyol, Teruelből, nekem meg mindenféle kérdés ugrott elő az agyamba, mint incselkedő, pajkos ördögök kergették egymást a gondolataim. Vajon az a 10.000 család, akiket kitelepítették az építkezés megkezdésekor kap-e valaha is támogatást? Vajon pótolható-e támogatással a hagyományos élőhelyük kényszerű elvesztése? Egy ilyen létesítmény emeléséhez feltétlenül diktatúrákra van szükség? Vajon? (A szerződés megkötésekor mindkét országban katonai diktatúra volt.) Felmérhetőek-e a társadalmi és a szociális hatások, ha ekkorát építünk és annak, ha valami történik itt, mondjuk meghibásodás, a vízszint nem várt duzzadása vagy elapadása, gátszivárgás …? Hogyan másként elégíthető ki egy feltörekvő gazdaság folyton-folyvást növekedő energia-igénye? Ez az egyetlen út ehhez? Ez a gondolkodásmód? Vajon Európában lehetne-e ilyesmit építeni manapság? (Ezt egyébként nem hiszem, de ez talán már egy másik tárgyhoz vezetne …) Szóval döcögött a buszocska, vacsorázni mentünk Ciudad del Estében. A tévé képernyőjén még ment a meccs, a „Clásicó de la Plata: Uruguay-Argentina, Cavani rúgott éppen egy szép gólt, mert szép labdát kapott Suareztől, 3:2-re vezettek az uruk éppen, bár a meccsnek már nem volt tétje, mert Argentína abszolválta a vb-selejtezőt, Uruguay-nak pedig pótselejtezőt kell majd játszania, de a meccs előtt is tudtuk már. Arról is értesültünk, hogy a hollandok … meg a magyarok … Ettem a szendvicset, ittam a helyi Pilsen sört, két hölgy lépett be, megláttam latin-amerikai kóborlásaim első két tűsarkú cipőjét … A belgrádi lányokra gondoltam, akiknél az a mondás járja, hogy „ha tűsarkad rövidebb tíz centiméteresnél, akkor gyáva vagy…”, ezek a paraguayi hölgyek láthatóan nagyon bátrak voltak és bátran kértek két hot-dogot kólával … azokon az összetört, kátyús járdákon járnak ezzel, amely ezt a leromlott vagy lerontott életű szegény-várost jellemzi. Miközben odakint forognak azok a roppant turbinák, a megtermelt energia nagy többsége azokon a hosszú drótokon a szomszédos, gazdagabb ország felé veszi az irányt, ide a bevételek alig 20%-a jut, pedig lenne helye a pénznek … no meg az energiának is, mert a közvilágítás Ciudad del Estében, hogyan is mondjam csak, hiányos, töredezett, mint a járdák …