A régi mesék mindig életre kelnek, ha nem kapcsolatainkban, akkor így: a turistacsoport betódul az ódon Dómba, a szobornál megállnak és az idegenvezető felmondja a helyi mesét, ami ekképpen visszhangzik a dóm terében a tolmácsolásában. „Ez a titokzatos lovas … nem tudjuk, hogy kit ábrázol ez a szobor. A leginkább valószínű elmélet szerint ez István, a magyarok első királya. Azt gondoljuk, hogy a szobor azt a pillanatot őrzi, amikor a fiatal herceg beléptetett a lován a templomba és a tekintetét a trónuson ülő Heinrich királyra vetette. A legenda szerint ez a gesztus annyira megragadta Gizellának, Heinrich húgának a fantáziáját, hogy bele is szeretett a fiatal hercegbe. Feleségül ment hozzá.” A turistacsoport itt hálásan kuncog, szép a történet, mennek tovább, hogy megszemléljék Henrich és Kunigunda sírjának oldalára faragott pajkos ördögöket. Majd itt is elhangzik egy történet, a fényképezőgépek kattognak, a csoport tovább lődörög, mert sok még itt a kötelező látnivaló, biztosan megállnak Veit Stoss mester faragott csodájánál, esetleg megnézik a két szent német koponya-ereklyéjét … Bambergben sok a látnivaló és, mint egy régi városhoz illik, sok itt a legenda. Szemezek ezzel a Bambergi Lovassal (Bamberger Reiter) és kutatom az én Istvánom vonásait. Nem ismerek rá. A helyi mese szépen hangzik, de viszonyulása az igazsághoz éppoly esetleges és kezdetleges, mint ama Jobbik párté Budapesten. Istvánnak az apja, Géza magyar fejedelem kérte Henriktől Gizellát a fiának feleségül, ez az eredete annak a legendás házasságnak, amely rögtön az állami lét kezdetekor eljegyezte a magyarságot a németséggel. Tudniillik ettől a momentumtól kezdve jelennek meg a német szálak kitéphetetlenül a magyar történelem szőttesében. Valójában még csak azt sem tudjuk, hogy járt-e ez az István Bambergben. Valószínűleg soha. Azt sem tudjuk, hogy hány éves is volt ez az István, amikor valahol Németföldön házasságát megszentelte az egyház – de azt biztosan tudjuk, hogy az sem Bambergben történhetett. A történelmi forrás-emlékezet hagymahéjait lehántva persze azt tudjuk, hogy István már kisgyermekkorában katolizált és ezért azt feltételezzük, hogy azzal azért már tisztában lehetett, hogy lóháton templomba katolikus nem vonul. A helyi mesét így elemezgetjük és tesszük ’ad acta’, míg szemléljük a lovast. Megállapítjuk, hogy arányai szépek, hogy templom-belsőben felállított lovas-szobor azért ritkaság az európai művészettörténetben, különösen az a XIII. században, amikor ezt a szobrot ide állították. Csodálkozásunk csak nő akkor, amikor megtudjuk, hogy ez a lovas-szobor az ókor után az első ilyen típusú ábrázolás az ismert európai művészettörténetben! Marcus Aurelius lovát ugratta Rómában … valamikor 175-ben … (volt ilyen évszámunk is a közös történeteinkben). Ez a mértéktartó, mondhatni visszafogott testarányokban megfogalmazott szobor emléket állít valakinek itt Bambergben, akiről biztosan nem tudjuk, hogy ki volt. A művésze álmodott, mint minden művész, valamit. Biztosan volt neve egykoron. Egészen biztos, hogy lovát is névvel nevezték. Ahogyan ott álltam a Dóm félhomályában mégis, meglegyintett ez a mese, a helyi legenda, amit idegenvezetők közvetítenek a becsörtető, rendetlen turista-csoportoknak. „Volt egyszer egy ember, valami távoli földről, hívjuk talán Magyarok Földjének és lovon caplatott át a templom kapuján, hogy megtalálja szíve választottját.” Így mondják fel a leckét itt, Bambergben, a Dómban. Az amerikai turisták nagyon szeretik. Apja választottját megtalálta – mondják a történészek. Kár, hogy azt nem jegyzik fel a krónikák, hogy vajon boldog házasság volt-e ez. Csak azt tudjuk, hogy ennek a nagy magyar királynak Gizella német királyné nem szülhetett olyan gyermeket, aki továbbvihette volna művét. A kiszemelt utód, Imre herceg, tragikus hirtelenséggel távozott a színről, amely a királyi párnak igazi tragédia lehetett. E gyászról nem emlékezik meg a történelem. Az apa intelmeiről igen. No meg arról, hogy Gizella, a gyászoló hitves áruló lett volna. Nézem ezt a szobrot a bambergi Dómban, a lovast, ahogyan nyugodt, hetyke tartással ott szemlélődik és nézi a folytatólagosan beáramló turista-csoportokat az idegenvezetőikkel, akik elhadarják a mesét. Mintha kissé fölényes, feléjük emelkedő, rájuk lenéző lenne. Véletlen itt kóborló magyarként azt gondoltam, hogy úgy néz ránk, mint egy német …