Az a váratlanul ölembe pottyant lehetőség, hogy van wifi a Budapest-Nyíregyháza-Miskolc-Budapest (Debrecen érintésével) Takta IC-n, azonnal felvillanyozott. Itt ülök a 22-es kocsi 21-es helyén (már észrevettem, hogy milyen szép ritmusa van ennek) és, ha körbepillantok a laptop képernyője felett, akkor a ’”körjárat” utasainak aktuális gesztusaira nézek rá. Csak a szemem sarkából, mert szépen alvó lányok arcán nem követhet el udvariatlanságot a vizslató tekintet. Velem szembe a szép lány bealszik most. Az előbb még mobilozott valakivel, akinek azt mondta, hogy „majd a HÖK-elnök vár”, de félszavakból is érthették egymást, mert gyorsan befejezte a társalgást és most bealszik itten nekem, talán a blog fenti sora hitelességének a kedvéért. Nem vagyok egyedül itten a laptopommal. Átlósan, átellenben egy másik kolléga is képernyőjére mered, balra egy hölgy valami magazinba lapozgat bele, ahogyan utazásaink alatt lapozgatunk efféle média-termékeket, a képeknél meg-megállva, rá-ránézve, aztán valahol hosszabban időzve. Utazások, amelyek fizikai terét csak kitölti néha egy villámcsapásszerű felismerés, egy gondolat, egy emlék. Belgrádban úgy ébredt a város ma reggel, mint mindig. Nemcsak a családi ébredéseknek, de a városok ébredésének is megvan a maga szertartása és mivel én mindig ugyanazon az útvonalon közelítem meg a pályaudvart és mindig ugyanabban az időintervallumban, jól tanulmányozhatom, hogy azon az útvonalon miből is áll össze ez az ébredés. Szóval a Njegoševa sarkán dolgoznak a hivatalos szemétbegyűjtők, a narancssárga mellényükön foszforeszkál a „…grad…” felirat, a kora-reggel grádicsán lépdelnek a nagybendőjű kukák felé. A Slavija sarkán természetesen nyitva van a Rostilj, mindig ülnek ott a kétes tisztaságú, de még áttetsző műanyaglapok mögött elmosódott alakok, egy ilyen sem nem reggeli, sem nem ebéd, talán megkésett vacsora állapotban. Reggel 6-kor mindig ül ott valaki tehát, ha ott ül, akkor sört iszik és kobašicát vagy scsevabscsicsát eszik és soha sem egyedül, mindehhez beszélget is, mert Belgrádban leginkább csak én üldögélek a laptoppal egyedül rommá váló kocsmák mélyén, mások a beszélgetés kedvéért járnak oda. A villamos is éppen olyan volt, mint mindig. Felszálltam és azonnal megjött az aktuális ork, lepittyegte jegyemet és aztán egy kis előadást tartott a fiatal tanuló kollégáknak a fedélzeten – még soha sem volt ennyi kártyaleolvasó együtt a zötykölődő konferencián. Decemberben a napnak ezen szakában Belgrádban sötét van még, amikor a villamos megállt a lámpánál, a legutóbbi európai bombázásunkból itt maradt romok még nem bontakozhattak ki a sötétségből, denevértanyának látszott ez így, az orkok tanfolyama zavartalanul folytatódott a 9-es villamos fedélzetén. Egy megálló ez, sietek jelenteni, a Slavijától csak egy megálló, de ez a megálló hosszú, bőségesen van idő arra, hogy dolgok történhessenek. Más most nem történt azonban. Én leszálltam, az ork-tanfolyam gyakorlati oktatással folytatódhatott Novi Beogradig, gondolom. Az Avala azzal a meglepetéssel folytatódott, hogy visszakerült a méltó helyére az étkező-kocsinak nevezett menedékhely (mert már egy ideje, hogy nélküle jártunk), most már csak az maradt a kérdés, hogy ki is a személyzet. A szakács új volt, a pincér viszont Nemanja úr. A kalauz lelkesen üdvözölt. Oly kevés volt az utas, hogy megörült ismerős arcomnak, szerintem le is adta a drótot azonnal, mert, amikor Sremski Karlovci magasságában reggelizni mentem, már mintha vártak volna. Egy sajtos omlettel elég sokáig ki lehet húzni, kérjenek csak bátran, ha arra járnak (lehet kolbásszal is), aztán török kávé (nescafét semmiképpen nem ajánlanék, a török éppen jó, ha aznap mondjuk 4.30-kor kell az embernek kelnie … aztán kérjenek egy rakiját (valószínűleg valami „domaći” sljijvovica lesz … jobb, mint egy hangoskodó ébresztőóra, azt hiszem. Ha megkapták rakijájukat, kérjenek engedélyt a dohányzásra (feltéve, ha dohányoznak). Aztán szemléljék meg közelebbről a határig velünk utazó rendőrt, tanulmányozzák, hogy mit olvas, mit iszik, aztán visszavonulhatnak a helyükre, ahol, ha elég ügyesek voltak, már várja Önöket a konnektoruk és akkor még zenét is hallgathatnak, filmeket nézhetnek, mint a régi szép időkben. Persze, csak óvatosan. Ezek az áramforrások vágják haza a laptop energia-háztartását. Szóval az Avala ment ma reggel, Szabadkán, míg a mozdonyok cseréjére vártunk, megbeszéltük a helyi vasutasokkal, hogy a múlt heti hír pompás, már, hogy tudniillik a magyar és a szerb miniszterelnök, no meg az a kínai faszi, hogy is hívják … (nem is érdemes megjegyezni, ők fizetik a cehhet végül is), szóval lesz majd ezen a viszonylaton is gyorsabb vasút, már három óra alatt Budapestre érhet az ember Belgrádból … és közben a V42-es ránktolatott és ránkkapcsolódott, az áram visszatért, a vámosok jöttek és elmentek, a cigaretta/pálinka/nem-kívánt-törlendő-csempészek futkostak egy kicsit a kocsiban, minden ment, mint a rutinból odapattintott karikacsapás. Hipp és hopp, a 388 km-es távolságot 8 óra és 17 perc vonatozás után leküzdöttük, máris Budapesten voltunk, menetrendszer szerint pontosan. A Keletiben még a megfagyott idő kellékeivel kellett viaskodni egy kicsit, de a metró érkezett azonnal, aztán a Blahától már a Combinó suhant a Nyugati felé velem. Sorba álltam új jegyemért a visszhangos és hideg csarnokban. Elgyönyörködtem a hölgy kézírásának gyöngybetűiben, mert áfá-s számlát kértem és a j betűjének alsó szára egyszerűen szép és ívesen visszagömbölyödő – hát így. Most meg itt ülök a Takta IC-n és Debrecen felé száguldok (az Avala IC cammogása után 80 km / órás sebesség is üdítő tud lenni.) Jól esik, hogy most fűtenek ránk (az Avala EC-n a határ után elfelejtették ezt valahogyan.) Élvezem, hogy van itten wifi, amikor felnézek a laptop képernyőjéről, látom, hogy a HÖK-ös szép lány elaludt, a túloldalon ülő hölgy megtalálta a cikket a magazinban, amit most elolvas majd, neki is veselkedett. A laptopos kolléga betette a fülcimpájába a fülhallgatóit. Cegléd állomáson új utasok zörgése hallatszik a fedélzeten, a kalauz az imént ment tovább. Egy női hang azt mondta, hogy „az ajtók záródnak/tür schlissen/door are closing – így egy szuszra és megyünk. Vonatokon, valahol Európában. Ahonnan most ezt kiküldöm abba a térbe, amelynek a határaival még most sem vagyok tisztában.
Utóirat: lendületes illúzióm szétfoszlott, mint a kéztörlő papíros a vonatok mosdójában, mert a vonati wifi azért ahhoz nem volt elégséges, hogy stílszerűen még a vonatról posztolhassam ezt a valamit... Most megteszem.
