Vannak napjaim, amikor olyan kedvetlenül turkálok az internetre feltett hazai hírek között, mint egy magányos napközis a kelkáposzta-főzelékben. A sokadik Tóth Gabi-fotó után végképp elmegy ettől a turkálástól a kedvem, és akkor a „Ha nagy leszek, celeb leszek, kelő Nappal együtt fekszek ...” gyermekdalt dudorászva rácsapom a laptop fedelét minderre, hátizsákomba vágom az eszközt és elindulok a Cvetni trg felé.

A minap vettem csak észre, hogy már úgy járom ezeket az utcákat, mintha birtokomat kerülném. 1274 napja élek itt, a belgrádi Vraćar kerület kellős közepén és mégis, a birtok-kerülés élménye mindig friss és minden nap eleven. Ezt csak akkor tudom elmagyarázni, ha elmondom, hogy utcánkat, ahol házunk van, Délre a Njegoševa, Északra a Krunska határolja, pontosabban keresztezi, hiszen utcánk délen egészen az őrületes Slavija körforgalmába fut bele, Északon pedig a Bulevar Kralja Aleksandrába végződik, mindkettő Belgrád forgalmának gyűjtőhelye, torlódó-tülekedő autóforgalma hordalékának lerakata. E két helyen úgy árad és apad a forgalom, mint a folyók vize odalent, de a mi kis utcánkban egy sziget állandósága van, mozgás alig, a szomszéd kertben született macskák a ritka őszi napsütés melengette autók ezáltal kicsit otthonosabbá vált tetején alszanak, valahogyan genetikusan örökölhetik ezt, mert az apróságok, ahogyan egyszer csak felbátorodva elhagyják a zárt udvar biztonságát, máris felkapaszkodnak egy ott parkoló autóra és ott sziesztáznak naphosszat. Itt ritkán mozdulnak az autók, így a szieszta hosszú, alapos.

Sziget-utcánk házunktól balra egy kissé emelkedik, néhány lépéssel elérjük a Krunska sarkát és ott van Nikola Tesla Múzeuma, a leglátogatottabb belgrádi múzeum. Tegyük hozzá azt is, hogy talán ezért, a legdrágább múzeum, 500 Dínárt (1.500 Ft.- körül) is elkérnek egy felnőtt jegyért … Joszip Broz Tito sokkal olcsóbb … és olcsóbb a Szerb Történeti Múzeum is, nem is beszélve a Hadtörténeti Múzeumról a Kalemegdanon… de ne méricskéljünk mindent pénzzel, ez amúgy is méltatlan Vraćarhoz, ahol egyszerre láthatunk rá egy letűnt polgári világ romjaiban is megkapó relikviáira, egykor-volt státuszt hirdető villákra és a valamikor a háziúrnak bizonyára nagyon jól tejelő bérházakra, néhány friss beépítésű és high-technek szánt épület előtt pedig a mai újgazdagék drága autóira, és ahol minden tíz percben láthatjuk a város szegényeit, ahogyan szigorú fegyelmezettséggel gyűjtik ki a méretes szemétgyűjtőkből a nekik megélhetést biztosító kincseiket. Mindezek persze nemcsak a birtokbejárás kulisszái, hiszen egy épület, egy kapu, egy utcasarok jelöl valami mást is, találkozási pontot, egy gesztust, egy kontaktus lehetőségét.

Ráadásul, hogy szavam ne felejtsem, nem is egy, de két Vraćar is van, hiszen Belgrád nyílt város, kevés kaput zárnak errefelé, így nincsen akadálya annak, hogy beforduljunk egy-egy kapun vagy ajtónyíláson és bemerészkedhetünk a homlokzatok mögötti világba is. Mert ott egy másik világot találhatunk, bizony! Amikor a Város e kerülete kialakult, gondot fordítottak az utcaképre … a Krunska sarkáról most balra haladunk, hátunk mögött hagytuk Nikola Tesla álmait és a Beeogradska sarkára érünk. A minden belgrádi sarkon megszokott kioszk mellett ácsorogva várjuk ki a 95 másodpercig várakoztató közlekedési lámpa zöldjét, elhaladunk a Societe General irodája mellett, ahol „bankolni” szoktunk volt, egy kissé lejt itt a járda, egy kis kifőzde előtt megyünk majd el, egy nett asszonyság nett boltocskája, ahol minden nap valami más „hazai” (domaći) íz. A šarmica-t (töltött káposzta, bár szezonális, nyáron szőlőlevélbe, télen káposzta levelébe rejtett ízdús darált hús) feltétlenül kóstolják meg! Minket most persze az a másik Vraćar érdekel, ezért tovább megyünk a következő sarokig, amely Daliborka sarka és amely utcának két neve is van, jobbra Đesanka Maksimovića-nak, balra pedig Kralja Milutina-nak hívják, a király az király, itt sok utcanév utal rájuk, de ez a Đesanka fontos gyermekkönyvek írója volt, szép, mosolygós portréja az utca Róla elnevezett szakaszán található egyik ház falán pompás utcaművészet, csak néhány lépésnyire, de mi még mindig azt a „másik” várost keressük, ezért rögtön a sarok után befordulunk egy autóknak való nyíláson és máris itt vagyunk: titkos, kívülről nem látható kertek, beszögellések, apró házacskák, magasra nőtt cseresznye- és almafák, délceg fenyők, rögtönzött garázsok, ott felejtett szobrok és valamikor működött szökőkutak világában. A turisták térképe semmit sem el erről a világról. Az útikönyvek Belgrád homlokzatait kínálják fel felfedezésre. A térképen ezeknek az utcáknak egyenes vonalai derékszögben metszik egymást. Sakktábla, nagy háztömbök, csakhogy ezeknek belseje is van, titkos udvarok, ahol generációk óta megtelepedett egy másik élet csendje, privát szférája. Gyakran előfordulhat az, hogy egy nagy és tekintélyes bérház kapuján belépve egy udvarra tévedünk és előttünk máris egy másik, talán még az eredetinél is tekintélyesebb bérház emelkedik, mellette pedig egy aprócska, földszintes, ódon épületet találunk, amelyet egy álomi kert vesz körül, ahol öreg rózsabokrok ágai futnak fel a falra és ahol csonkaságában is gyönyörű márványhölgy tűnődik a belgrádi életek mulandóságán. Ha Belgrádba járnak, lépjenek be csak bátran ezeken a nyitott kapukon, ez a lusta séták délutánja kell, hogy legyen … (és tegyük hozzá gyorsan azt is, hogy mindezt a rivális Dorćol kerületben is megtalálhatják …).

Én azonban az elmúlt 1274 nap alatt „vraćaristává” váltam, nincsen dolgom Dorćollal, Senjak-al, Vozdovac-al, Stari Grad-al, de még csak Karaburmával sem, szégyen ide, szégyen oda, de Dedinje és Zemun (Zimony) pedig teljességgel kimaradtak kognitív Várostérképemről. Tudni illik, hogy a lokális identitás nagyon erős errefelé. Ha Vraćarban élsz, „vraćaristává” leszel – ez egy életparancs, így közlekedsz, innen és így nézed a Város ezentúl. Mert egy Élőhely tág környezet, amely indaként fogja körül otthonod, ennek az indának különféle ágai vannak, affélék, mint szolgáltatások, boltok, ivó- és evőhelyek, találkozások ünnepei és fesztiváljai – nos, mindez itt, Vraćarban mintegy varázsszőnyegen terült elénk.

Az a „birtok”, amelyet elébb említettem, egy nagyjából ovális alakkal leírható folt Belgrád térképén. Tengelye még ezer normális emberi lépés hosszát sem éri el, kiterjedésének legtávolabbi pontjait mondjuk négyszáz emberi lépés választja el egymástól. Egy szigetszerű folt, de amelyen három, a nap huszonnégy órájában (és ünnepekkor is) nyitva tartó szupermarket is található (kettőben friss, montenegrói eredetű tengeri halat is lehet vásárolni mondjuk úgy éjjel háromkor), a minden nap friss árúval előálló pékségek száma öt, köztük a Roggenart osztrák pékség pompás német kenyerei, no meg a kitűnő albán pékségek kínálata, valamint a Hleb i Kifla, a sarki vegytisztító, ahol már régen elfelejtett árakért valami egészen kitűnő minőségben tisztítanak ruhát, szőnyeget, bőrkabátot. No meg az aprócska boltok tüneményes változatossága, a cipészek, az órások, a kalapos, aki bármilyen fejfedőt méretre is igazít, Miloš Jovanović „graver majstor” mesei boltja, ahol 85 évesen is dolgozik és amikor a munkadarabra hajtja a fejét a fekete és a tarka macska ott legyeskednek körülötte és a vállára hajtják a fejüket két oldalról … Ama ovális végébe belefér a Kalenić, egy élő „zöld” piac, aminél pompásabb piacot még nem láttam, pedig elgyönyörködhettem már a bécsi Naschmarkt, vagy a müncheni Viktualen Markt szépségeibe, mégis a „Kalenić” valahogyan más, időtlenebb, ellenállóbb, örökletesebb....

Az ivó- és evőhelyeket egy másik posztban lenne érdemes felsorolni, nem is felsorolni, leírni, ebben az oválisban ott van a Cvetni trg, ahol ezen a kis, háromszög-alakú téren nyolc különféle karakterű evő- és ivóhely található, köztük a Vesele Domaćice, ahol most is ülök, de a Drama Kafe vagy a Campo di Fiori is. Ó, nagyon is jól tudom, hogy ha befordulok a sarkon, ott van a Skippers Bar és azt is, hogy ha tovább ballagok felfelé a Svetozar Markovića utcán, akkor egy meghatóan ódon Cukrászda (Poslastićarnica, alapíttatott 1936-ban) után a La Luna gimnazista közönsége vár, ahol tanulmányozható, hogy hogyan öröklődik generációktól generációkra ez a kávéházi élet Belgrádban. No meg ott van az Alo, Alo, egy darabka Párizsnak álmodták egykoron, aztán az a tévésorozat felülírta a bisztrót, de mégis ez egy korrekt bisztró, ahol a konyha őszinte és ahol péntek esténként élő zene szól … lentebb pedig ott a Lovac, a „Vadász”, ami egy kafana, a maga régies bájaival, de ahol ez a „kafana-stílus” nagyon világosan és egyértelműen megtartatott, egy belgrádi Kiskakukk Étterem (Pozsonyi út), ha így mondom, talán egyszerűbb megérteni azt, hogy az is lehet az éttermi vendéglátás krédója, hogy az étlap évek óta ugyanaz, de az ízek évek „tudják” hozni ugyanazt az ízvilágot … ezért az ember éppen ezt a plješkavicát vagy Karađorđe „sztéket” kéri a figyelmes és mindig propeller-nyakkendős pincértől … és nem csalódik. Egy „vraćarista” emlékiratai … ? … Egy Élőhely érintései …

Ha most nézek fel a laptop képernyőjéről, akkor a Vesele Domaćice közönségére nézhetek. A „hely” most tele van – a terasz fölött súlyos, fekete felhők lógatják hasuk, mint csüngő hasú disznók húznak át a város felett. Mindenki behúzódott a biztonságos fedél alá. Az elmúlt napokban folyton esett és esik, ezért. Napi alkalmazkodások. Balra és jobbra tőlem leány-asztalok, azok a beszédes, délceg tartású, egyenes derekú, ringó csípejű belgrádi hölgyek ülik körül „őket”. Előttem egy fiú-asztal. Azok a barátok ülik körül „őt”, akik oly könnyedén tudnak nevetni egymás viccein. A másik asztalnál egy pár ül, egy fiú és egy leány, kezükben cigaretta van és felszáll az egymással töltött idő áldozati füstje. A szokásos, esős idős ügymenet itt. Vraćarban.