Ha most nézek fel a laptopom képernyőjéről, akkor a Sherlock Holmes Bárban egy jelentős méretű képernyőre láthatok rá. A kép-ernyő felületén – milyen meglepő! -, hogy képek villódznak most és azokon a képeken a Dallas Cowboys csapata hajt a Chicago ellen (most 38:13 az állás), amerikai futballról van ott szó, akárki megláthatja.
Néhány perccel ezelőtt még azon tűnődtem, hogy miért van az, hogy az Újpesti Lakótelep nem része a budapesti városnéző túráknak. Itt soha sem láttam azt, hogy „Hop-on, Hop-off”, ide turistákat nem hurcibálnak az idegenvezetők. Családi indíttatások miatt kerestem fel most a lakótelepet, metróval utaztam, tudom, hogy holnap és holnap után felújítási munkálatok miatt az M3 földalatti járat csak részlegesen közlekedik majd. Holnap persze majd egy másik nap, egy másik észrevétel, egy másik partja annak a nagy folyónak, amelynek a neve Helyváltoztatás. A családi látogatás után metróra szálltam, ellögybölődtem ott az utastársakkal, arcukra fagyott hétköznapjaikat tanulmányoztam ringatózás közben. Mellettem egy pöttöm, mélykék szemű legényke üldögélt, hat éves forma, ujjaival az előtte álló férfiú dzsekijéből kilógó fonalakat csavargatta, tudják azt, amellyel összébb húzzuk a dzsekit, ha durvább lesz a szélnek az ő járása.
Újpest Városközpontból utaztunk a turisták Budapestje felé, aztán kiszállunk majd a Nyugatinál és elvegyülünk közöttük és a belvárosiak között, vagy valahogyan alakul majd csak ez a történet is, a kisfiú kiszállt apával a Lehel téren, de – már mondtam volt – tovább utaztam csak. Ott kiszálltam, elindultam a Körúton, felfelé, a híd felé, mert ott lesz majd mindjárt dolgom, gondoltam, de egy másik gondolat ez elé tolakodott. Valami, ami már néhány napja foglalkoztat, valami, amit ezért elfelejtésre ítéltem volna, de most mégis, csak belém lépett. Valamiért.
Történt, hogy néhány nappal ezelőtt egy komment érkezett legutóbbi bejegyzésemre és ez a komment önálló életre kelt nekem, csakis nekem. A komment így szól: „Azért te, kedves Péterem, egy igazán kibaszott szarházi vagy.” (A komment eredeti formájában a blogom jobb oldalán látható.) Ilyesmit az elmúlt életéveimben nekem még soha senki sem mondott. (Lehet, hogy kívánta volna, de soha sem mondta ki ... Egy nyílt és nyilvános manifesztum előtt kellett állnom most, amely egy új élmény volt a számomra.) Ezért talán megérthető, hogy elgondolkodtam ezen a mondaton.
Aztán az Idő mégis csak arra felé araszolt, ahol a Befejezetlen Mondatok Földje, vagy az Elfelejtett Könyvek Temetője található. Én, a budapesti, akkor éppen Strasbourg városában küszködtem a Beilleszkedés összetett kérdéseivel, amikor ezt a kommentet érzékeltem. Majdnem azt írtam, hogy „amikor érzékelni módomban volt”, de nem teszem, mert az egy másik blog témája lehetne, hogy miért nincsen internet a strasbourgi lakásunkban és, hogy hogyan viselkednek a szolgáltatók a fogyasztókkal Franciaországban, de ez egy másik poszt, egy másik valóság, egy másik világ. De volt ez a komment. Tényleg. Ott volt. Láthattam az O'Brian-hez címzett strasbourgi kocsma (Krutenau városrész) pultjára kitett laptop képernyőjén. Az elküldéshez képest néhány nappal később, ahhoz képest, amikor ez a mondat kivajúdott a szerzőből, akit nem ismerhetek, mert elegáns fedőnév rejti el....
Már sokkal korábban elhatároztam azt, hogy én nem moderálom a posztjaimra érkező kommenteket. Sokkal egyszerűbb lenne csak nyomni egy gombot, 'delete', oszt jó napot. De én elhatároztam azt, hogy nem teszem. Ezért először ízekre szedtem a mondatot. Az 'avatarral” kezdtem. Aztán gúgoltam az Illetőt és ennek az eredménye csak mondatok, kommentek halmaza lett – az Illető szorgalmas hozzászóló … és itt abbahagytam az egészet. Csak egy idézet az Illetőtől, a gúgelezés eredményeként. Ezt írta egy másik blog másik posztjához 2014. november 13-án: „(...) Most azért szólok, hogy ellenvéleményt, hozzászólást lehet ám kulturált hangnemben fogalmazni, még akkor is ha egyébként láthatóan nem nagyon vágod a dolgokat. Most, hogy másodjára sem vagy képes tisztességes hangot használni, kénytelen vagyok megjegyezni, hogy a neveltetésed fogyatékosságai nagyjából egyenes arányban állnak az értelmi hiányosságaiddal. (...)” Itt elakadtam egy kicsit, mert ha az Illető szerint lehet „kulturált hangnemben” hozzászólni egy témához, vajon, hogy miért nem lehet efféle „kulturáltsággal” az én posztomhoz hozzászólni. Aztán elhessentem ezt is.
Némi tűnődés után úgy döntöttem, hogy írok én egy levelet az „Illetőnek”, hogy megkérdezzem Tőle, minek köszönhető ez a nyers és konkrét észrevétel: az írásomnak, amelyhez hozzáfűztem a kommentjét, vagy a személyiségemnek, amelyet ismer? Erre a levélre még választ nem kaptam.
Most itt ülök Budapesten, a Sherlock Holmes „Bárban”, a Vígszínház mellett és azon tűnődöm, hogy vajon miért az, hogy a budapesti idegenvezetők által szervezett városlátogatások véget érnek a Hősök tere magasságában? Vajon miért van az, hogy az a Hősök-tere – Várhegy – Kazinczy utca határolta területnél sokkal nagyobb Budapest valahogyan nincsen ottan az idelátogató turisták kognitív térképén? Egy komment a hátizsákban már megint. A belgrádi napló, az európai képeslapok, az új generációk lehetséges sorsa feletti tűnődéseket belefoglaló könyvek mellett ott van ez a komment is. Éppen úgy, akár egy graffiti.