1.
Nacionalistáink szerint „magyarnak lenni, az a legjobb dolog a világon”. Nyilván e tőből hajtott ki a "Magyarország jobban teljesít" huzamosan használt választási szlogen. De ha például győz a csapat Krakkóban, akkor azt mondják a magyar zsurnaliszták a magyar olvasóknak, hogy „jó volt magyarnak lenni Krakkóban …”. Szeretnők nekik hinni: magyarnak lenni tehát jó. Hazajövünk Krakkóból, ahol „jó magyarnak lenni” és azt gondoljuk, hogy ha magyarnak lenni tényleg ilyen jó ott, akkor annak jó lenni otthon is. Jó bizony, ha hét ágra süt a nap, ha rügyeznek a fák és az jó, ha az ember békésen andalog szerelmének kezét kezében tartva a budai Duna-part virágzó gesztenyefái alatt. Magyarnak lenni jó, ha az ember a pannonhalmi dombról letekint a szelíd pannon tájra, majd utána letelepszik a látogatóközpont melletti étterem teraszán és apátsági chardonnay-t kóstolgat kedves barátok társaságában, akikkel szót értenek, sőt, minden szót, hangsúlyt, viccet is értenek. Bizony ilyenkor a magyar, akinek lenni jó, élvezi a pillanatok örömét és azt gondolja magában, hogy magyarnak lenni, nos az azért jó dolog.

2.
Azonban, ha ez a magyar választópolgár, akkor már nem olyan egyszerű ez a helyzet. A magyarországi politikai választékot látván magyarnak lenni nem jó, sőt, mostanában egészen kellemetlen. Úgy tűnik, hogy napról napra kellemetlenebb lesz. A magyarországi választások egy kelletlen aktussá alacsonyodtak le, választáskor nem emeljük már fel büszkén a fejünket, mint államot csinálók, inkább zavartan elfordulunk és a magyar anyaföldet turkáljuk cipőnk orrával. Zavarunk megnövekszik annyira, hogy el sem megyünk választani. Ma Magyarországon politikai otthontalanok tömegei keresik a kiutat a magányból, amelybe őket taszították. No aztán, ha még emellett az a választó magyar adófizető is, akkor végképpen zavaros lesz ez az egyszerűnek látszó képlet. A magyar adófizető bonyolult és agyonszabályozott adórendszer útvesztőiben bolyong, mindig azt mondják neki, hogy most már igazán kevesebb adót fog fizetni és a kasszánál mindig kiderül, hogy ez egyáltalán nincsen így, amit itt csökkentenek, azt egy másik ablaknál úgyis be kell majd fizetni. Ráadásul ezek az adó-szabályok minden év utolsó napjaiban menetrendszerűen megváltoznak, változás-böngészővel kezdi az új adóévet a magyar adófizető és a bonyolult paragrafusok böngészése közben magyarnak lenni nem is annyira jó dolog. Ha tehát a magyar adófizető állampolgár, akkor magyarnak lenni nem is annyira kellemes. Akkor sem jobb a helyzet, ha azt követi, hogy vajon mire is költik el adóforintjait, ha követheti egyáltalán. Mert a magyar adófizető inkább nem követheti a közpénzek útját, az aktuális sikerjelentések nem pótolják a hiányzó információkat. Magyarnak lenni jó, ha van munkád és magyarnak lenni nagyon kellemetlen, ha közmunkás vagy közszolga vagy, bárki bármit bármikor és bárhol megtehet veled. Akarnok főnökök semmibe vehetik még a köztisztviselők munkaidejét is, azokét, akik esküjében még az a kitétel is szerepel, hogy „a törvényeket megtartom és megtartatom”. A „teljes foglalkoztatásra” törekvő-igyekvő magyarok országában a magyar dolgozók többségének lenni nem jó, mert itt csak nem igazolódik az, hogy a munka megszünteti az ember kiszolgáltatottságát. Akkor is kiszolgáltatott a magyar, ha nincsen munkája, de akkor is az, ha van. Bár magyarnak lenni úgy általában jó, nem igazán jó, ha választók, ha adófizetők, ha dolgozók vagyunk. Magyarnak lenni mégis jó, mert a magyar a gyermekeinek szeme tükrében látja a magyar szebb jövőt. Magyarnak lenni azonban mégsem annyira jó, mert ott van a gyermek ugye, mennyi gond, mennyi költség és vesződség, no meg aztán a gyermeknek iskolába is kell járnia, azzal sem jár jobban az ember, ha magyar. Maradjunk azonban bízva bízók és mondjuk, ismételjük úgy, ahogyan ismételtetik velünk, mint a mantrát, hogy magyarnak lenni jó. Hisszük-e, az már egy másik kérdés - teszi hozzá a magyar.

3.
Aztán elolvassuk, megnézzük, meghallgatjuk, hogy „Magyarország egyetlen államférfia” (© Kövér László) mit is mondott a minap és akkor arra gondolunk, hogy magyarnak lenni mégsem annyira jó. Minél többet mondja nekünk sokak kedvenc miniszterelnöke, hogy milyen jó nekünk, annál többször érezzük a szánkban az avas ízeket. Magyarország miniszterelnöke egyre rosszabb és egyre zavarosabb beszédekkel áll elő, egy egykor kiváló szónok beszédei kiüresedtek, retorikai vázukat összetörte a zavaros mondanivaló súlya. Az aggódó magyarnak az az benyomása, hogy a magyarok miniszterelnöke egy ideje új politikai versenyszámban versenyez: ámokot fut. Nem rövid távon futja ezt az egyébként rövidtávként számon tartott távot, ez mára minden médiafogyasztó magyar állampolgár számára kiderülhetett. A saját tempójában futja ezt a hosszú távú ámokot miniszterelnökünk, ráadásul jó képességekkel a hosszú távban is képes részhajrákat beiktatni, versenytársai emiatt máris tőle messze leszakadva lihegnek a nyomában. Az a vétlen szerencsétlenség ért, hogy ezt a politikai ámokfutást és minapi részhajráit most Strasbourgból követhetem nyomon és így mondhatom, hogy itt, az Európa Tanács és az Európai Unió Parlamentjének városában most nem jó magyarnak lenni. A magyar miniszterelnök ámokfutásának ugyanis van nemzetközi közönsége, írni és olvasni tudó emberek, ráadásul még gondolkodni is tudnak. A hosszú futás közben elejtett szavakra bizony higgadt józansággal figyel a világ.

4.
Egyik részhajrája során Miniszterelnök úr egy levélben felszólított engem, hogy (A „nemzeti konzultáció a bevándorlásról és a terrorizmusról” címet viselő kérdőívhez csatolt levélből idézem) „Tisztelettel kérem, lépjen velünk kapcsolatba, mondja el nekünk is, hogy mit gondol a föltett kérdésekről, töltse ki, és küldje vissza a kérdőívet.” Ehhez a mondathoz nem tartozik cím, elérhetőség, így a véleményemet magyarként, választópolgárként, adófizetőként és apaként itt mondom el. Amikor „az egyetlen magyar államférfi” (©Kövér László) 2015. január 9-én, a franciaországi Párizs városában január 7-én elkövetett mészárlás után azt találta mondani, hogy „Magyarország nem fogja megengedni, hogy bevándorlók célpontjává váljék az ország”, akkor csak arra gondoltam, hogy a rendkívüli esemény miatti nagy kapkodásban bicsaklott meg az ízlése és cserbenhagyta a politikai ítélőképessége. Ráadásul ott volt a „köztársasági menetben”, másfél millió francia polgárral együtt vonult, tudnia kellett, hogy Franciaországban ezt a brutális támadást egy szatirikus lap szerkesztősége ellen követték el, tudnia kellett, hogy az az impozáns tömeg a köztársaság értékeinek, a sajtó és a vélemény szabadságának védelmében vonult ott, és - mert az elkövetőknek már volt arcuk, nevük, térfogatuk -, tudnia kellett azt is, hogy ezek az elkövetők Franciaországban született francia állampolgárok voltak. Olyanok, aki francia iskolákat jártak ki, francia rap-et énekeltek és francia banlieu-ben nőttek fel. Mi közük volt nekik a „gazdasági” bevándorlókhoz?

Ha emlékeznek rá, akkoriban bújócskát játszottak a magyar-szerb határon az átzúduló koszovói menekültek a rend és a határ őreivel, de az „egyetlen magyar államférfi” (©Kövér László) nem erre a létező eseményre utalt Párizsból közzétett nyilatkozatával, amelyben azt mondta, hogy „Magyarország nem tűri el a menekülteket, pontosabban a gazdasági bevándorlókat az országban”. Abból a párizsi szöveg- és képi környezetből kiüzenni ezt, azt valami furcsa volt.  A mondatoknak pedig volt valami rettentően avas íze, ha magában megismételgette a mondatokat az ember, érezte ezt az íz a szájüregében és elment a kedve az evéstől és ivástól is.

Mit ér egy politikus tehetsége, ha ez a tehetség sötét erők szolgálatába lép, olyanok szolgálatába, amelyek nem érzékelik a holnaputánt, csak a holnap reggelét? Mit ér akkor, ha a népszolgálat helyett a nép megzavarására használja ezt a tehetséget? Ha a most közzétett levél és kérdőív mellett olvasom vissza azt a januári szöveget, akkor azt kell mondanom, világos, hogy ez a most szétküldött kérdőív már ott pihent a miniszterelnök asztalán, a mondanivaló, az üzenet már készen volt a fejében és mélyen ott ült lelke mélyén. Vajon miért éppen most tartotta fontosnak azt, hogy ilyen formában manifesztálódjék ez? Az életünk különféle tereit áthálózó médiában január-februárban koszovói emberekkel bújócskázó magyar polgárokról szóltak a tudósítások. Nem vittük végig azt a történetet sem, hogy hogyan is van azokkal a prištinai buszokkal, a szerbiai útvonallal, a lefizetett rendőrökkel, stb. Senki sem vitte végig a történetet, hogy miért is lett ilyen nagy keletje ennek az útvonalnak és éppen Koszovóból, ahol a nemzetközi közösség által összerakott békefolyamatban ez az ellentmondásos elismertségű államocska megszületett és amelyet mi is oly sietve elismertünk és amely nem tud megélhetést adni polgárainak. De a koszovói emberek vándorlása, a szíriai háborúból kimenekülők áramlása, az afrikai szegény és kilátástalan élethelyzetek elől elszökők nekiindulása a hosszú útnak, ez egy bonyolult és szerteágazó és nagyon sokféle okkal is nehezen megmagyarázható ügy, olyan összetett és annyira túlnő Magyarországon, hogy ezt szemlélve nagyon pökkhendien hangzik az, hogy „Magyarország saját útját járja a menekültek dolgában”. Ha van még probléma e nagyvilágban, amelyet Magyarország „egyedül” nem képes megoldani, az ennek a nagyon összetett okokra visszavezethető újkori népvándorlásnak a problémája. Ez a probléma már réges régen túlnőtte a nemzeti kereteket és csakis erőteljes nemzetközi összefogással kereshetjük a megoldásokat. Már, ha vannak megoldások. Egy rosszul tájolt, fogalmilag rendetlen, nagyon eltérő dolgokat egy kalap alá vevő és ezért roppant zavaros képződménnyel állunk szembe amikor ezt a levelet olvassuk és nem igazán értjük azt, hogy miért. Hol hagyta el legendásnak mondott politikai érzékelési képességét „az egyetlen magyar államférfi” (©Kövér László)? Nem akarok olyan mélységű elemzésbe elmerülni, amelyet a Mandiner publicistája már elvégzett (csak tudatom, hogy figyelem, milyen vélemények kerültek ki a világhálóra), - mégis kikívánkozik egy megjegyzés: Magyarországnak a schengeni határőrizeti rendszerben egy viszonylag csekély terjedelmű határszakasz megvédésének a feladata jutott. Mi ez ahhoz képest, amellyel a görög vagy az olasz határőrizetnek kell megküzdenie? Mint olyan magyar állampolgár, aki az elmúlt négy évben elég gyakran kelt át a magyar-szerb határon, elég pontosan láttam, hogy hogyan ültetettet át a gyakorlatba a határőrség megszüntetése. Mondjuk udvariasan úgy, hogy nehézkesen. Gyakran volt szerencsém megfigyelni azt, hogy néha német és osztrák kollégák dolgoznak együtt a magyarokkal, mert Európa folyton folyvást jelezte nekünk, hogy nem elégedettek schengeni teljesítményünkkel. Magyarország az európai-schengeni határ gyenge láncszemeként funkcionál, Sir Winston Churchill-től kölcsönvett kifejezéssel élve „Európa lágy altesteként”, nem Európával, hanem a Balkánnal szövetségben. A külföldi kollégák a magyar kollégák munkájának ellenőrzése végett bukkantak fel a magyar-európai határon. Ehhez képest igazán nagy merészség kijelenteni azt, hogy „Brüsszel politikája megbukott”. Ráadásul Brüsszel az csak egy város, az Európai Bizottság városa, az Európai Unió egy szövetség és abban mi is tagok vagyunk, senki soha sem akadályozta meg a magyarokat abban, hogy előremutató javaslatokkal, végrehajtott intézkedésekkel, átcsoportosított erőforrásokkal válaszoljon a kihívásokra. Például arra, hogy őrizze jobban a határait az „illegális átlépőkkel” szemben és járjon el úgy, ahogyan azt a nemzetközi protokollok előírják.

5.
Magyarország miniszterelnöke mindez helyett egy rosszul kiszerelt közvélemény-kutatást végez, nevét adja hozzá és a kérdőív tendenciózusan (és stílustalanul) megfogalmazott kérdéseivel olyan irányban befolyásolja a lehetséges válaszadókat, amelynek a végén csakis az állhat, hogy a magyar kormány elfut a csakis általa elvégezhető feladatok elől. A kérdőív egyik legnagyobb hibája az, hogy azt sugallja, azt tesszük majd, amit „a kedves választópolgár” mond nekünk. Ne tessék már áthárítani azt a felelősséget, amelyet a megnyert választásokon már meg tetszettek kapni. A választópolgárok megadták a felhatalmazást a kormányzásra. Tessék működtetni a kormányzás gépezét. ...

Magyarnak lenni tehát nem kellemes, ha ilyesmiket olvas az ember, ráadásul az sem derítheti jó kedvre, hogy „az egyetlen magyar államférfi” (©Kövér László) aláírta ezt a levelet, ezt a nettó gyűlölet-beszédet, ezt a minden mondatában ellentmondásokat tartalmazó, ezért nagyon veszélyes szöveget. Állóképességére büszke bajnokunk azonban nem állt meg itt az ámok-futásában. Pécsett a halálbüntetés „napirenden tarthatóságáról” mondott egy-két dolgot és azóta is forgolódik e téma körül – és ilyenkor sem jó magyarnak lenni, de nagyon nem jó. Azért sem jó, mert a magyar ember érteni véli a magyar beszédet és amit ért ebből a beszédből az nagyon kellemetlen és olyan üledékes, hogy a közbeszédre rátelepedő iszapját évtizednyi ideig tart majd elhordani. Mert mire is utal ezzel a kijelentéssel a miniszterelnökünk? Arra, hogy „az egyetlen magyar államférfi” (©Kövér László) megtagadja azt a politikai utat, amelyet maga járt végig akkor, amikor Magyarország helyét az európai népek családjában – és nem Kirgizisztánban, Azerbajdzsánban vagy az ázsiai Oroszországban jelölte ki. Magyarország úgy lépett be az Európa Tanácsba annak idején, mint az első kelet-európai ország, hogy megkönnyebbülten vette tudomásul, az európai értékek vitáit mások már lefolytatták helyette is, könnyedén és jó lélekkel azonosult ezekkel az értékekkel, tegyük hozzá azt is, hogy nem is volt az olyan nehéz, hiszen látszott, hogy azok az értékek kellő támasztékot adnak egészséges életünkhöz. Magyarország a magyar jogrendbe illesztette az Emberi Jogok Európai Kartáját (megint mondom, hogy először a térség országai közül) - és ez mondja ki a halálbüntetés tilalmát. A magyarnak lenni jó volt 1989-1990-ben, mert megérkezett a jogállam, az emberei jogok és a demokrácia. Jó érzéssel vettük tudomásul, hogy megérkeztünk a közös értékeket vallók európai családjába – én például nagyon is büszke vagyok arra, hogy egy olyan kontinens polgára vagyok, ahol eltörölték a halálbüntetést és látom, érzem, hogy ez milyen súlytól szabadította meg az itt élő polgárokat. Jogász végzettségű miniszterelnökünk pontosan tudja azt, hogy amikor ítéletet hirdetnek egy bírósági eljárás végén, akkor azt a közösség nevében hirdetik ki. Milyen jó az, hogy annak a közösségnek a nevében, amelynek én is tagja vagyok, senki sem lehet halálra ítélni! Ámokfutónk e büszkeség létjogosultságát kérdőjelezte meg a halálbüntetésről szóló fejtegetéseivel. …

Demokrácia, jogállam, emberi jogok ... az persze mindig a közösség közös felelőssége, hogy milyen magyar tartalmakkal ruházza fel ezeket a kulcsfogalmakat, az, hogy hogyan tanítjuk, hogyan éljük, hogyan gyakoroljuk, az a mi, másokra át nem ruházható felelősségünk. Viszont ebben a politikai elit tagjainak mástól megkülönböztethető felelősségük van. Nekik jó példákkal kell előttünk járniuk. A demokrácia minősége emberi minőség – az emberi minőség feladása a demokrácia minőségének feladásához vezet. Még egyszer mondom, hogy a demokrácia minősége, mert a demokrácia minőségének fejlesztésére mindig szabad tér nyílik. A demokrácia ugyanis fő elvei mentén szabadon alakítható-formálható, otthonossá és kényelmessé tehető. Nem egyszerű politikai feladat, de talán mégis egy fontos küldetés a demokrácia minőségének fejlesztése azoknak, akik a képviseleti demokráciákban politikai szerepeket vállalnak. Ha azonban a demokrácia minőségének a lerontásával foglalatoskodnak inkább, akkor sokat ártanak mindannyiunknak. Mi magyarok nem szeretjük a demokráciánkat és erre számos okunk van. Most Demokráciánkat ámokfutónk teszi kényelmetlenné, kellemetlenné. Az ámokfutás e fázisában a halálbüntetés témájának ilyen formán történt behozása a közbeszédbe csakis azt jelenti, hogy „az egyetlen magyar államférfi” (©Kövér László) lemondott a demokrácia minőségéről. Ha ezt Ő teszi, akkor mit várhatunk el a többiektől? Ámokfutásának e részhajrájában miniszterelnökünk Vona Gábortól kapott babérkoszorút: „Orbán Viktor is jobbikos, csak nem tud róla.” - azt hiszem, hogy ennél jelképesebb elismerésre utalni fölösleges. Milyen minőségekről beszélhetünk ezek után? Mindez végtelenül lehangoló – volt idő, amikor Orbán Viktor más elismerésekre vágyott.

Magyarnak lenni nem jó mostanság és ennek a rossz közérzetnek, az avas szájíznek oka ez a sokféleképpen elismételt, de végül is egy irányba tartó mondanivaló. A „nemzeti konzultációnak” nevezett manipulációs kísérlet (uramisten, hát hogyan lehet ilyen méltatlan színvonalú szöveggel előállni a magyar kormány nevében?) és a halálbüntetés ilyetén felemlegetése elmélyítette a szakadékot a „magyar lenni jó” szlogenek és a tényleges közérzetek között. Kettős csapdában vagyunk: skizofrén néppé válunk (ha már nem vagyunk azok), ha így folytatjuk tovább. Az már csak hab azonos a bizonyos tortán, hogy a Kossuth Rádióból azt is megtudtuk, hogy miniszterelnökünk „az élet pártján áll” - mindazok után, amelyet az elmúlt hetekben itt bemutatott nekünk. Hogy a „gazdasági menekültek” életének pártján nem áll, az a közvélemény-kutatáshoz csatolt levélből kiderült, az, hogy a halálbüntetés lehetőségének felemlegetésével (és az Európában példátlanul szigorú Büntető Törvénykönyv bevezetésével) az elítéltek élete mellé sem állt az is kiderült. Hát akkor mégis, kinek az élete mellett? Mert az Élet az nem személytelen. Az én életem, a Te életed, az Ő élete – így ragozunk. Vajon unokáim majd hogyan gondolkodnak el ezen a mondaton, hogy „magyarnak lenni jó” és, hogy "Magyarország jobban teljesít"?

6.
Nem egy magányos futás szemtanúi vagyunk – e két közeli hetekből kiragadott példa minden egyes képkockája megmutatja, hogy mennyien követik a példát. Sokak futnak most fejjel a falnak. Én csak két példát idézek. Lázár János minisztert, aki sietett leszögezni azt, hogy mennyire, de mennyire a halálbüntetés pártján áll. Azt az apróságot azonban a miniszter úr nem tette hozzá, hogy ezzel a megnyilatkozással mély ellentmondásba keveredett hivatali esküjével. Az Alaptörvény kizárja a halálbüntetést. Milyen teljesítmény várható el a kormány egy miniszterétől, ha esküjét ilyen nagyvonalúsággal kezeli? Előfordulhat az, hogy valaki meggyőződése ellenére tette le hivatali esküjét? Vajon miniszteri portfóliójának más területein is ilyetén nagyvonalúságot mutat? Aztán itt van Török Gábor politikai elemző esete, aki szintén sietett kijelenteni, hogy halálbüntetés-párti. Milyen emberi hitelességet ad ez a meggyőződés a politikai elemzéseinek?

7.
„Az egyetlen magyar államférfi” (©Kövér László) ámokfutása … persze nem ért véget. Legális futás ez, hiszen miniszterelnökünk mandátumot szerzett. Igaz, hogy mandátumát kormányzásra és nem ámokok futására kapta. Mégis fáradhatatlanul rója a köreit és, ha így folytatja, éppen olyan magányos lesz, mint a nagy futók voltak, csak  a fáradtságos körök után nem győztesnek járó babárkoszorú várja, hanem az el sem kezdett és soha nem befejezett viták koncain marakodó társadalom, „aki” a Tőle kapott szavak rettenetes ízével a szájában próbál még beszélni, de ez az íz olyan keserű, hogy így tisztességesen kibeszélni valamit nem lehet. Mondják csak például azt, hogy halálbüntetés, mondják csak sokszor az Ő hangján, meglátják majd, hogy milyen íze is van ennek a szónak. Meglátják majd, hogy milyen íze van ennek a szónak, amelyet hosszú távú ámokfutónk, „Magyarország egyetlen államférfia” (© Kövér László) odalökött elénk … persze aztán a futás, az ámokfutás folytatódik … csak az a baj, hogy Miniszterelnökünk már „szabadon lebegő csúcsként”, egyik beszédből a másikba szédül, a futás hosszú távú, egy beszéd a „Magyarok Barátainak”, amelyet talán inkább egy kocsmában kellett volna elmondani, egy beszéd a német befektetőknek, amelyet inkább magyar vállalkozóknak kellett volna elmondani, egy beszéd Tusványoson, amelyet inkább talán egy zártkörű frakcióülésen lehetne elmondani, de csak azután, ha már mindenkitől elvették a mobiltelefonját. A miniszterelnök-futónk még a környezeténél is jobban teljesít szellemi-politikai ámokfutásban.

Nem jó ilyenkor magyarnak lenni, nem bizony. Persze az is igaz, amit a magyar olvasott valamikor, valahol, hogy tudniillik "büntetlenül senki sem kormányozhat" ... talán Louis Antoine de Saint-Just mondta ezt a népfenség elvével kapcsolatban.