Gyászmunka. Micsoda szavakból összetett szó ez? A gyász, a sötét, a mély, a lehúzó, a testet öltött bánat, a Szomorúság árka, ahol összegyűlnek és kólót járnak az árnyak. Munka: az erőfeszítéstől csatakos háton csillogó fény, a feszülő izom, az összeráncolt homlok. Gyászmunka globális korunkban. A személyesség kiterjesztése megosztásokban, rá-lájkolásokban, szelfizésekben lobogó gyertyák előtt. Átszínezett profilokban és az átszínezett profilokra riogató üzenetekben. A szimpátiák kifejezésére érkező cáfolatokban, „bezzeg”-ekben és kommentekre ki-nem-alakuló párbeszédekben. Demagógiák csendülnek össze, mint csorba poharak. Mindíg kéznél van egy mobiltelefon. Heavy metal-színpadra felcsattanó lövésekre leállnak a súlyos riffeket nyomató gitárosok. Ezernyi megosztásként kering az áldozatnak utolsó pillanat. Gyászmunka. Csak állni ott, egy étterem golyók-törte ablaka előtt, az egymásra hanyatló virágok és a remegő kézzel meggyújtott gyertyák kézremegést idéző lángja előtt, együtt másokkal, egy legördülő könnycseppben ott van a minden. A csend, amelynek térfogata, súlya, nehézkedése van. Szombaton olyan csönd volt itt, a városban, ahol lakom, hogy hallani lehetett, ahogyan az ablak előtt szomorkodó fáról lehulló levél az élettől elköszön. Gyászmunka. A szombat így telt el: téblábolással, tétova mozdulatokkal, kevés szavakkal, összeszorított ajkakkal képernyőkre meredéssel. A sarki Boulangerie kinyitott, mint rendesen és sütött a pék, de sírt az asszony reggel, míg odaadta a bagette-t, „90 centimes, monsieur” és kiléptem a csendbe, az utcán még a biciklik kerekének a surrogása is hangosabb zajt ütött, mint az emberi szó, de a biciklik kereke pergett, mint az idő. Nem voltak üresek az utcák, dolgaik után matattak az emberek, de gondolataik valahol máshol járhattak, mert egyetlen pillantást sem lehetett felfogni tekintettel. Gyászmunka, felfoghatatlan történések, amelyek nem távoli idegenben estek meg, hanem itt, csak itt, a szomszédban. Ó, Párizs, ki itt mindenkinek a Várost jelented, kinek a Bal-parti, kinek a jobb-parti Párizst, amely itt van velünk akkor is, ha Lille-ben, ha Metz-ben, ha Montpellier-ben, ha Bordeaux-ban, ha Strasbourgban vagyunk. Párizs központú ország ez itt, hiába tudjuk jól, hogy Franciaország az nem Párizs, hanem az szelíd folyók és vad tenger-partok, lágyan befogadó mediterrán öblök és a hajóst messzire eltanácsoló, zord szirtek a normand partokon, a Dordogne és a Vogézek, az Alpok és a Pireneusok, Provence lankái és Champagne szőlője, Aquitánia és Vendée és Burgundia, az erdők zöldje és az ég kékje, az eltemetett bajonettek lövészárkában a sárga homok Verdun-nél és most mindez egy, a gyászmunkában. Kalasnyikovok kattogó krákogása 307 nappal ezelőtt összetörte Párizs álmait. Azoknak a tömeggyilkosoknak a célja a Charlie Hebdo elnémítása volt. 11 újságírót öltek meg a szerkesztőségben és három rendőrt az utcán. A sebesült, magatehetetlenül fekvő francia, muszlim-hitű rendőrt hidegvérrel kivégezték a Franciaországban született gyilkosok – és volt ott egy mobiltelefon, persze, hogy láthassuk, ország-világ, hogyan … most a gyilkosok célpontja a párizsi ember volt, 8 hónap telt el és a Város megint gyászol. Gyászmunka. Magányos munka. Közösségben keres kapaszkodókat a gyászmukát végző ember. Internetes közösségekben is az eredeti közösséget keresi. Szimbólumokban, csatlakozásokban, a szociális média felületei által nyújtott lehetőségek kiterjesztésében is keresi. Gyászmunka globális korunkban.

Nem tudom, hogy miért, de Strasbourgban, az itt élők számára a Place Kléber a Hely, ahol összegyűlnek, ahol együtt vannak, ahol találkoznak. Minden városban van egy ilyen megjelölt hely, amely mintegy összefoglalja a várostörténeteket. Tüntetések és petíciók indultak innen útjukra és menetek, elégedetlen diákok hangoskodtak itt, sztrájkolók kiáltották ki követeléseiket innen, és itt találkoztak a gyertyáikkal és rajzaikkal a Charlie Hebdo újságíróit gyászoló, a kifejezés szabadságáért kiálló polgárok ez év januárjában. Ami a Trafalgar Square Londonban, a Takszim-tér Isztanbulban, a Times Square New York-ban, a budapesti Hősök tere, a párizsi Place de la Republique, az Strasbourgban a Place Kléber. Vasárnap odasétáltunk, hogy ránézzünk a strasbourgiak gyászmunkájára. A tér közepén álló szobor talapzatán ott voltak a csonkig égő gyertyák. A rögtönzött üzenetek: egy rajz, egy vers, egy odafirkált mondat, egy hervadó fehér rózsa, egy kampány-jelvény: 'No Hate' … és az emlékmű mellett ott állt egy sátor, mintahogyan ez ott állt már egy hete, de most nagyon különös jelentést kapott mindettől a felirat, amely a sátor oldalán volt látható: „Liberté vs Contrôle, Forum Mondial de la Démocratie de Strasbourg”, mert holnapután megkezdődik az Európa Tanács által szervezett, már hagyományosnak mondható Világfórum munkája, amelynek az a küldetése, hogy körüljárja, hogyan is állunk a Demokráciánkkal. Az idei Fórum témaköre a Szabadságok versus Ellenőrzés: egy demokratikus válasz-kísérlet korunk egy nagy dilemmájára. Ott áll ez az információs sátor a téren, gyertyák gyenge lángja lobog ebben az enyhe novemberi szélben és Párizs árnyéka rajtunk. A politikusaink és a szakértőink gyászmunkája vajon merre tart?