Kísértet járja be Európát – a Gyűlölet kísértete. Bár összefogtak ellene civil szervezetek, egy Európa Tanács által életre hívott mozgalom („No Hate”), a Pápa, néhány elkötelezett ügyész, ügyvéd és bíró, és valahány európai politikus, de ez még nem állítja meg. A kísértet bejárja az európai városok utcáit, nyomában akasztófákat lóbáló, furcsa jelszavakat skandáló tömeg menetel és lángba borulnak menedékhelyek, tömegszállások, szenvedélyesen gyűlölködő komentektől lángolnak internetes felületek és kerítések épülnek olyan tájakra, ahonnan huszonhat évvel ezelőtt már eltűntek egyszer. A Gyűlölet kísértete beoson a kormányok kormányépületek folyosóira, pártkongresszusok tapsait vezényli, választási gyűléseken rajong. A kísértet vándorlása közben nem hagyja ki a kocsmákat, a konyhákat, a családi ebédeket sem, a belőle áradó bűzös massza a barátságok gyökeréig hatol és a barátságok örökzöldje elszárad tőle, kipusztulnak az önzetlen gesztusok virágaival ékes kertek, gyomok és romok maradnak utána. A Gyűlölet kísértete átsuhan Európán és ahová lép, ott a lelkekbe a békés, nyugodtan egymás mellett élő emberektől lakott és együtt gyarapodó kontinens álma helyébe az egymás ellen forduló nemzetek rémálma költözik.

Hol szunnyadt, hol rejtőzött ez a kísértet eddig? Honnan bújt elő? Honnan és miből veszi erejét? Mindig itt volt velünk, csak nem törődtünk vele? Miért fordul ez a kísértet most ilyen erővel azok ellen és éppen azok a szerencsétlenek ellen, akiknek az otthonát szétbombázták, akik szeretteit megölték, akiket a kilátástalanság menekülésre késztetett? Gyűlöletre lehet-e ok az, hogy valakinek a vallását Európán kívül fabrikálták, hogy bőre sötétebb, mint a mienk, hogy egy általunk nem beszélt anyanyelven álmodik? Kísérteties kísértetünk most olyan jelenségeket hoz mozgásba, amelyekről azt hittük, hogy már régen a történelem szemétdombjára hajítottunk őket. A Gyűlölet kísértete nyomában az Apokalipszis lovasaiként vágtatnak az Iszlamofóbia, a Kirekesztés, a Rasszizmus, az Elutasítás, a Türelmetlenség. Nem mintha nem legeltettek volna körülöttünk eddig is, csak valahogyan védettebbek, ellenállóbbak, okosabbak voltunk talán, vagy talán saját értékeinkben jobban bízók, ezért naivan magabiztosabbak?

Az, hogy Európában bévül és befelé Európába nagy a népek közötti mozgás, az nem új jelenség, sőt, az elmúlt évtizedek európai történetének ez az egyik lényege. Nincsen olyan európai társadalom, amelyet ne érintett volna meg ez a népmozgás. Viszont vannak olyan európai társadalmak, amelyek megtanultak ezzel együtt élni és olyanok, amelyek ezt megtanulási folyamatot csak úgy 20 évvel ezelőtt kezdték. Egy angol, egy német, egy francia, egy svéd, egy dán vagy egy vallon vagy flamand társadalom számára a népek beáramlásának és ennek következtében a társadalmak szocio-kulturális átszíneződésének a jelenségei a hétköznapok szintereiben megélt természetes események normális sorozataivá szelídültek. Eközben a fentebb megnevezett társadalmak egyike sem veszítette el úgynevezett „nemzeti karakterét”, amelyet hagyományai táplálnak. Egy magyar, egy szlovák, egy román vagy egy cseh társadalom számára a beáramlások általi változások jelenségeivel még mindig csak ismerkedünk, miközben ezen társadalmak számára a kiáramlások jelenségei szelídültek hétköznapivá. Tegyük hozzá: nálunk ez az ismerkedés pártpolitikától kórosan átitatott folyamat. Politikai jelszavakból mélyebb összefüggéseket tanulni nem lehet.

Azt láthatjuk, hogy azokban a nyugat-európai országokban, ahol a beáramlások előbb kezdődtek, mint Kelet-Európában – annak, hogy „előbb”, bizony számos oka és miértjére számos magyarázat van -, nos ott, a tömeges közös tapasztalat intézményekben és intézményes megoldásokban sűrűsödik. Az iskola, a szociális ellátó-rendszer, az egészségügy, a rendőrség, a települési önkormányzat reaktív, mert a lehetséges megoldások intézményesedtek. Kelet-Európában megoldásaink még nem intézményesedtek, intézményeinkben egyáltalán nem vagyunk felkészülve (felkészítve) arra, hogy mit, hogyan csináljunk az iskolában, a kórházakban és rendelőintézetekben, a települési önkormányzat irodáiban, a rendőri munkában egy olyan társadalomban, ahol beáramlások vannak. Ott integrációs feladatokról beszélnek, mifelénk kitiltásról, távoltartásról, büntetésről. Tegyük hozzá azt is, hogy láthatjuk: ezek a beáramlások sporadikusak, változó intenzitásúak, most alapvetően Európán kívüli eseményektől és meghatározottak. Intézményes megoldások megléte esetén a bekövetkező események kezelhetőbbek, nem-intézményes helyzetben kezelhetetlenebbek. Intézményes megoldások bevonják a társadalmat a megoldásokba, nem-intézményes megoldások a megoldásokat individualizálják és az individuális tapasztalatokból senki sem tanul. Közös megoldások együttes megkeresése megadja azt a lehetőséget, hogy sikerből és kudarcból közösen tanulhassunk. Amikor úgy fordítunk hátat annak a megoldásokat együtt kereső közösségnek, hogy közben még fügét is mutatunk nekik, hogy „csak üldögéljetek itt magatokban, és oldjátok meg a magatok problémáját, mink addig majd a saját utunkat járjuk”, akkor csak úgy viselkedünk, mint az az egyszeri részeg, aki hadonászás közben leverte a lámpát, majd a panaszkönyvért ordítozott, mert a sötétben nem találta meg a sörét.

A Gyűlölet kísértete … járja Európát és nyomában magukat nép-mozgalomnak beállító csoportosulások menetelnek gyűlöletes és ellentmondásaikban ostoba jelszavaikkal, politikai pártok feszegetik a demokrácia status-qou-ját és kikezdik azt a politikai közösséget, amelyet eddig egységesülő Európának hívunk. A kísértet megtalálta közönségét, aki örömmel a nyomában csörtet és Ő hálából hangot adott nekik: a kontraproduktív gyűlölködés hangját, amely hétköznapi terekben is visszhangzik. Már nem az a kérdés, hogy képes-e a Gyűlölet politikai pártokon keresztül politikai erővé válni, hanem az, hogy ezek a gyűlölet-köpönyegből kibújó pártok elfoglalhatják-e az európai országok törvényhozó házait. Ennek pedig csak nem-gyűlölködő szavazó-polgárok állhatják az útját, a Gyűlölet kísértettől senki más nem mentheti meg rajtuk kívül a Törvények Házát (a Parlamentet). Az Európát fenyegető veszélyeket csak az európai polgár háríthatja el. Európa közös tanulási térként született újjá 26 évvel ezelőtt és ebben a közös tanulási térben kóborol ez a Kísértet. Nem feledhetjük el azt a Tudást, amelyet egy lehetséges Európáról már eddig is megtanultuk, csak azért, mert Őkelme most itt kóborol európai tájakon!?

Végül is, az, hogy mikor, mit, hogyan és miért tanulunk mindegy is most. Kísértet járja be Európát, a Gyűlölet kísértete. Vajon meddig oson, meddig menetel, meddig és milyen messze ér el? Ne becsüljük le, ez a kísértet nagy erejű és Gargantuként zabálja fel az európai emberiességünk, humanizmusunk eszményeit. Közös európai történelmünk során sokan, nagyon sokan meghaltak azért, hogy ezek az eszmék és eszmények lehetőséget, hitet és reményt adhassanak nekünk ahhoz, hogy együtt élhessünk embertársainkkal. Gyűlöletben együtt élni nem lehet.