Úgy a hozta az élet, hogy a kék metróval Újpestre mentem, majd onnan visszafelé jövet átszálltam a piros metróra, sétáltam egy kicsit a napfénytől derűs Duna-parton, aztán a zöld metróval a Keletiig utaztam, mert ott volt valami dolgom. E három metróvonal összeköttetés három város között, de amely végül egy és ugyanaz. Budapest háromrétegű város. A budapesti séták utazások a volt-város, a van-város, a lesz-város élet-tájain. A Nyugati-aluljárótól ott van a volt-város, az aluljáró kaotikus életek gyűjtőpontja, kannásborok a sarokban, érces kínai torokból felhangzó, Krisztust dicsérő ének, fásult sor a BKV-pénztár előtt. Hunyorgó hajléktalanok és az alkoholizmus néptelen szigetén partra tett hajótöröttek, ősrégi vizeletfoltok a málladozó vakolatú sarokban. A mozgólépcső előtt testes ork unatkozik, a jegyekre rá se néz, ingecsücske kibújik a nem-a-pocakjára igazított nadrágból és lebeg, ahogyan az alagútból fel-feltör az állomásra beérkező vonatok által a levegőből kipréselt szél. A mozgólépcső meglódul, az alagútban homály van, bágyadtan erőlködő neonfény, a mozgólépcső mellett olcsó üzletek még olcsóbb plakátjai robognak elfelé. A berobbanó szerelvény ablakain irka-firkák, a szerelvény oldalán gyors kezekkel odateggelt jelek, a szerelvény belsejében, megkopott és talán ragasztóval megfoltozott ülések. Ez a földalatti vonat, ha gyorsít, úgy remeg, inog, fújtat és prüszköl, mint egy régi gőzmozdony, ajtajai csattogva nyílnak, az elvonuló peronok még a Gyöngyösi utcánál is átveszik ezt a megkopottságot, lehasználtságot, ez itt Antal Nimród Kontrolljának a világa, akárhogy is, a magára hagyatottság szagát kipárolgó vidék ez, az utasok is jobbára magukra hagyott proletároknak öltözött polgárok. Miközben persze tudom, hogy odafent a Váci út már ingadozik a volt-város és a van-város állapotai között, addig idelent, a metróalagútban megkövesültek a válságokkal depressziós nyolcvanas évek. Érdekes, hogy a vonal karaktere az ellenkező irányba tartva állomásra állomásra változik, kiszínesedik, kopottságát fényesebb, világosabb, tisztább állomásokon átrobogva alakítja át. A Deák-tértől van-városban vagyunk már és az új végállomás akár lesz-városba is lehetne majd egyszer, ha tovább rendeződik a környék. A Moszkva térnek a Széll Kálmán térré történő átalakításai után a piros metróvonal teljes hosszában jelenidejű. Állomásainak jót tett a korábbi rekonstrukció, minden világosabb, áttekinthetőbb, kényelmesebb, a szerelvények felnőttek a nagyvárosi forgalomhoz, az utasok szociológiája is más kategória, ezen a vonalon külföldiül beszélő utas is több van és a mozgólépcsők tetején ácsorgó orkok viselete is inkább alkalmazkodik a lenti fényesedéshez. A négyes metrót (amelyet senki sem hív zöld metrónak, úgy tapasztalom), a Gellért-téri állomáson közelítettem meg, a kedvéért kipolírozták és megváltoztatták az egész teret, a Műegyetem CH-épülete is kicsinosodott végre, odalent pedig egy high-tech állomás, a fényeivel, a krómszínű korlátokkal, a beton-modern tereinek a tágasságával. Egy ilyen város is épül: lesz-város, csak ott szemben az az árva Bálna, amely többet is érdemelne, mögötte a Corvinus új Campusa, vagy ott a Dózsa György úton az a szalagos high-tech épület, a Műpa, átellenben az új egyetemi campus, szóval, az a Filatori-gátas Budapest, a lesz-város. A metró ennek a föld alá fordított képmása, igaz a vonal egyik vége egyelőre (?) a semmibe, volt-város határára vezet ott a lerongyolódott Keleti-pályaudvarnál. Budapestem nagy, szürke és füstszagú volt, amikor először megláttam. Kolozsvári kertünk, nagy diófástúl, paradicsompalántástúl, árvácskástúl eltűnt, odahagytuk, ottmaradt és én egyszer csak a Józsefváros kellős közepén keresgéltem a helyemet. Általános iskolába a Rökk Szilárd (akkoriban „a” Somogyi-Bacsóból Somogyi Béláról elnevezett) utcába jártam, majd egy kicsivel később egy kicsit odébb, a Práter utcai általánosba, amelynek a falain még ott voltak bizonyos októberi események nyomai, amelyről senki soha semmit sem mondott nekünk az iskolába. Gimnazistaként is józsefvárosi voltam, egyetemistaként csak át kellett kelni a kerületek között a Kálvin térnél húzódó határon, majd visszafele is úgyanúgy. Nagyjából, egészéből volt-város vett körül, csupa XIX. századi ház, kapu, gang, belső udvari akácfák, történet, mégis csak a XX. század és vad görög bálok a Ganz-Mávag Kultúrotthonban és korai punk, trash-metal, döngetés és a macskakövön pengés hanggal elugra-bugráló sörösüvegek hangja a bulik után. Így volt ez volt-városban, a gyermek- és kamaszkor miatt mégis ez lett a viszonyítási pont, mérési egység, emlékek mértékegysége. Most, hogy bejártam a Rökk Szilárd utcát, látom, hogy a Gutenberg tér sarkán volt könyvtár helyén, ott, ahol ez a könyvekkel megkötött vérszerződés anno megköttetett, nos, könyvtáram helyén egy Bútor feliratú hevenyészett bolt van, de biztos, hogy ideiglenesnek látszó ittartózkodás után sem a könyvtár költözik majd ide vissza. Volt-város, van-város. Afrikai fiatalemberek ácsorogtak a sarkon valami Calling Center-nek nevezett üzletecske előtt, amelybe a kisiskolás még annak idején gombfocistákat vásárolt, mert játékosonként épült fel a csapat. Volt városban volt 11 gombfocistám, Ajax Amsterdam, sportújságból kivágott képek, Johann Cruyff pedig elment a minap, gombfocista-léte már korábban meghasadt, se bolt, se Cruyff, se könyvtár. Van persze sok minden más. A Palota-negyed ma már kifényesedett, jó üzletek, kávézók költöztek be, most-város, jó életűvé fordult sorsa, pedig korábban inkább csak olyan megrekedt, régi dícsőségen elbúsongó élet volt az, a kisiskolás csak azt láthatta. A német brikett füstjét pöfögő kémények szagát iskolába menet is jól lehetett érezni és minden szürke volt, az egész utca, az iskola, a tanítónéni, a nyomott hatvanas évek eleje, mert akkor, amikor odamaradt az a kolozsvári kert, hatossal számozták az évtizedet. Volt város szürke volt, van város sokkal színesebb, lesz-város foghíj-telkeken, forgalmas csomópontokon üti fel a fejét, no meg a föld alatt, meg itt, meg ott. A várospolgárok szeretik a nosztalgiát, romkocsma-nosztalgia, retro-café, műemléki homlokzat-helyreállítás. A budapestiek szeretik a felújított régi tereket, de szeretik a modern megoldásokat is. Lesz itt majd modernitás, ha kivágják a Liget fáit, ha majd az Új Királyság Budavárba felköltözik, hogy lenézhesse végre a népet, mert fentről csak lefelé bámészkodik az ember ugyebár. Járom most utcáid, volt-város, van-város, lesz-város Budapest! Aztán mégis csak le kellett ülnöm. Ha most nézek fel a képernyőről, a Csendes folyton színesedő-kiteljesedő falait látom, belül ketten vagyunk, a Károlyi-kert sarkán a kis terasz persze tele van, hiszen Budapesten süt a nap, amelynek mindegy, hogy volt- vagy leendő városra teríti fényének melegét.
(Volt-város, van-város, Józsefváros, 2016. április eleje)
