Telihold csüng a Városom felett, mint óriási gömb, hibátlanul kerek. Alatta a vonuló felhők, szürke hullámokként torlódnak össze, fekete tajtékkal múlnak ki az Éjszaka látóhatárán, ahol elhalványultak már a hegyek kontúrjai. Ott vonul a Hold fénye a Dunán, ama másik város fényei felett, az a város, amelyik esténként a Lánchíd alá költözik. Amikor én voltam a gyermek, arra gondoltam, hogy ott, abban a másik városban csak úgy, tótágast állva lépdelnek az emberek, tehát fejjel lefelé, az utca hullámzik fodrozódik a lábuk alatt. A fekete utakon fordítva jár a busz, kerekei az ég felé forognak, a házak fényes ablakai mögött a csillárok felmerednek, nem alattuk, felettük üli körül az asztalt a család, de fejjel lefelé. Mindig is volt egy másik város a Duna vizének fodrai alatt, amelynek fényei kigyúltak, ha felkapcsolták a városi világítást alkonyatkor és amelynek fényei elhalványultak a ködös hajnalokon, amikor utolsókat hunyorítottak a lámpák a rakpartokon és amikor a város korhelyei bátortalan lépteikkel az ágy biztonsága felé egyensúlyoztak a tegnapokat és a holnapokat elválasztó Ma bizonytalan vonalán. Budapest, hányféle város is vagy Te?! Városok Matrjuska babája vagy tulajdonképpen, belvárosaid de sokan is vannak, Terézváros és Erzsébetváros, Belső-Józsefváros Palotanegyed, egy kis Ferencváros, és Lipócia és egy kicsit a Viziváros is a Batthyányi tér körül. Az elkülönülő Buda, a gödöllői dombokig elnyúló Pest, de az is mennyiféle! Mátyásföld és Újpest, két külön világ és mégis itt összetartozik, de a Baross Gábor telepet a Wekerlével vajon mi kapcsolja össze? Telep, telep az Óbudai Gázgyár körüli is, telepek telepesek nélkül. A telepeknek nincsen vízalatti változata, hajnali ködökbe, alacsony felhő-mennyezetbe ütközik ott a homlok, a buszok kereke aszfaltos utak kátyúin döccen, nincsen tótágast álló család, a csillárt a súlya lefelé húzza, a csillár alatt játszik a gyermek a szőnyegen, Lego-színű kockák szanaszét, amelyekből házak épülnek majd, egy másik város a városban megint. Átsétálni a Margit-hídon és nézni, nézni a Duna hullámai alatti másik várost, langyos nyári éjjeleken vagy ma, ezen a hideg februári estén, nem ugyanaz az élmény, mégis, a másik város ott van nyáron, télen, ősszel, tavasszal is, de mindig másképpen, másféleképpen, hol nehézkesebben, hol csak úgy, könnyedén. A Gellért-hegy árnyékában elolvad az a víz alatti város, ahogyan a Hold vándorol odább, de mielőtt elbújna, megfesti még ezüsttel a kis hajók nyomdokvonalát. A folyón tülekedő hajók pedig elviszik ezt az ezüstöt és összekeverik a víz alatt fejjel lefelé remegő Parlament aranyával. Ellentétes irányba hajózva a Műpa faláról a vízfelszín alá költözött lilákkal, vörösökkel, kékekkel. Vegyül a holdezüstje fények aranyával, feketével és kékekkel, reklámok hideg sárgájával, pirosaival. A dunai hajókról kitárulkozónak látszik a városom, mégsem magamutogató, nem exhibicionista, csak itt van, bölcsen az estékben, idegesen a nappalokban. Más fátylakat lebbent fel a hajnali villamosok ablaka előtt, mást a délutáni csúcsforgalomban, másképpen vonul el a 2-es villamos ablakai előtt a budai hegyvonulat görbülete és másként a 17-es ablakai előtt a Fehér Ház, a Gresham-palota, a Vásárcsarnok, a Bálna. Budapest, ahol felnőtt a gyermek, ahol emberséget tanult a kamasz, fényeidet tisztelő vándorként járta utcáid a felnőtt. Városom, ahol a folyton hullámzó-változó várostársadalom mindig megteremti a találkozások, az együttlétek kis szigeteit. Egy olyan szigetet is, ahol most ülök. A Margitkilencben mellettem éppen most egy szerb úr beszélget telefonon valakivel, én meg közben valami villányi cuvée-ben keresem az Időt, mert a jó borban nem tanin és nem szeszfok, de az Idő van bezárva, amelyet ki kell szabadítani. Szalad az Idő kedves Városom, de örökké itt van az a Duna fecsegő felszíne alatti másik város, Matrjuska város vagy Te Budapest, sokarcú város vagy Te, persze attól is függ, hogy honnan nézünk Terád. A Margitkilencben a lehető legnormálisabb, a lehető legtermészetesebb város vagy Te Budapest most nekem. Mert budapesti vagyok, tudom, hogy csak néhány lépésre innen a Bem Moziban is éppen ilyen normális lennél, vagy a Bambiban is, egy kicsit odébb, a Bem Józsefről elnevezett tér sarkán. Ilyen vagy a Szimpla Kertben is néhanap és a Bobekben is, talán, biztosan ilyen a Csendesben is, a túloldalon, a Puskinban ilyen voltál, ahol valamikor rendszeresen blogoltam, vagy valahol másutt, valahol odébb, valahol Pesten vagy Budán. Mindenkinek van itt egy ilyen helye, ebben biztos vagyok. Soha nem voltunk híján helyeknek Budapesten, ahol a normalitás átvette az uralmat a politika hétköznapi őrületei felett. E helyek tartották meg nekünk a várost, azt is, amelyet a rakparti kóborlások mutattak meg nekünk, amely ott van ahová rendeltetett. Ezek a helyek tartják meg nekünk a Városunkat, így örömmel nézek fel a laptop képernyőjéről, elgyönyörködöm abban, ahogyan Kuplung kutya örvendezik a vendégeknek, abban, ahogyan kezelik itt a borravalót, abban, ahogyan könyveket vásárolhatok itt vasárnaponként és a mai „fogás” egy 1913-as kiadású Petit Larousse volt. Hogy e normális, emberléptékű helyekből miért és hogyan nem alakult ki egy politikai normalitás, az mindörökre Budapest titka marad. Végül is, magyarok vagyunk.