Marcel Proust valamit olyasmit mond valahol, talán a Saint Beuve címen közzétett gondolatfutamaiban, hogy az amire gondolatainkban emlékezünk az nem a múlt, csak annak halvány lenyomata, az igazi múlt egy tárgyban rejtőzik el, ha azt megérintjük, feltárul. Az eltűnt időt keresve számára egy kis sütemény, a madeleine az, ami feltárja ezt az eltűnt időt, annak a teának a gőze, amibe belemártja a süteményt, az az íz. A madeleine átment a francia köznyelvbe, nemcsak egy konkrét formájú és adott recept szerint elkészítendő süteményt jelent, hanem a gyermekkor emlékeit is. „Ma petite madeleine”, mondja az idős hölgy, amikor előveszi féltett kincseit rejtegető dobozából csecsebecséit. Valami ilyesmi történik most velem. Belgrádban vagyok. Ha felnézek a képernyőről, ott van mindenki a falon, mint egykoron. A Monk's bár, Thelonius Monkról elnevezve úgyebár, megőrizte a lemezborítókat a falon, Charles Bradley és a Madness, Pogues és Dean Martin, Charley Parker és Amy Winehouse, talán ő az egyetlen újdonság, amióta nem jártam itt. Az asztal és a szék ugyanaz. A hely macskájával itt üldögéltem a leggyakrabban. Az aprócska mačka még csak kíváncsiskodni tanult, a néhány hónap alatt mellém szelidült, ha ehhez az asztalhoz leültem és amikor írni kezdtem, elhelyezkedett az ablakpárkányon, összegömbölyödött és elaludt. Itt mindig jó zenék szóltak a hangszórókból, semmi tucc-tucc, komoly dolgok, néha talán Paolo Conte vagy Melody Gardot, Lionel Hampton vagy Michel Petrucciani. A macskabajusz elégedetten rezgett a ritmusokra, a tigriscsíkos bundácska kicsit emelkedett, kicsit süllyedt, én írtam, néha belekortyoltam a dunja rakijában, amit itt tényleg domaći, rágyújtottam, elvoltunk.
(Macskám? megérkezett most, a posztolás után ... lsd. a következő mondatot.)
A macska nincsen most itt és talán már nincs is. A személyzetet nem ismerem és ők sem ismerhetnek engem. Egy idegen vagyok most, akit betévedt, aki dunját és produzenje kafét rendel, aki rágyújt és aki ír. Változásmenedzsment. A történet viszont érdekes. Belgrádba készültünk két héttel ezelőtt, feleségemet hivatalos útra szólították ide én meg elkísérem. Halványan rémlett valami, amikor a naptárban beillesztettük a dátumot, de semmi sem volt bizonyos, egy kósza emlék – Monsieur Proustnak igaza van, a gondolatainkban az emlékek csak halvány lenyomatai a múltnak. Az utazást előkészítő rutinok. Jegyfoglalás és szálláskeresés. A booking.com-on egy ismerős kép egy ismerős házról. Lefoglaltunk egy lakást abban a házban, ahol négy belgrádi esztendőnket eltöltöttük, csak most nem a második emeleten, hanem a földszinten, az ügyvédi iroda mellett, ahol akkori szállásadónk dolgozik most is. „Prote Mateje tridesetdevet”, mondtuk a taxisofőrnek a Nikola Tesla Repülőtér előtt, ahol bévül egy kicsit változott, kívül azonban a repedezett asztfaltban konzerválódott a múló idő. Valami hosszú szerb mondattal válaszolt, amire ki kellett igazítunk, hogy nem beszéljük a nyelvet (ne govorim serbski), csak az egykori címünket tudjuk, hiszen volt időnk begyakorolni.
A kilincs nem változott a házban, a kapu sem és a mindig egy kicsit nehezen fordítható zár sem, a lécsőház tisztaságszaga sem, mert tegnap csütörtök volt és a lépcsőházat mindig akkor takarítja Jelena és aki szereti az erős illatú tisztítószereket. Aztán a szomszédasszony, aki ajtót nyitott és aki emlékezett rám, mert néha összeköszöntünk a lépcsőházban, viszonyunk ezekben a dobro jutro-kban és dobar dan-okban ki is merült akkoriban, most két perc múlva már szidja a kormányt, a belgrádiak új szlogenje kissé szarkasztikusan, „dobro došli u Nord Koreu”, isten hozta Észak-Koreában. Mi érteni véljük ezt. Öt perc múlva már azt is tudjuk, hogy a szomszédasszony vette meg ezt a szobáztatásra használt lakást az ügyvéd úrtól, hogy két lánya van és az egyikük Koppenhágában, a másikuk valahol Londonban diplomázott, de most mind a ketten itthon vannak és még nem fejezte be a takarítást. Így lementünk a Pampur Bárba, a Prote Mateje és a Njegoševa sarkán, nem mértük ott soha sem az időt sem a borok térfogatát. Talán már posztoltam, hogy a Pampur bár éppen abban az évben nyitott, amikor mi megérkeztünk és feleségem unokaöccse fedezte fel a nyitás napján és a nyitás napja szeptemberre esett, vagyis éppen nyolc esztendővel ezelőtt volt ez a jeles alkalom. Erre még emlékezvén készültünk, velünk vannak a szülinapi kellékek és szombaton buli lesz a Pampurban és ott lesz majd Djuro és Dane, reméljük Marko és Liljana, Peđa, ki tudja, talán Milica a kardos bírónő is a lányával, akivel ott gömbölyödött a kismama a Pampurban és aki szintén törzsvendég hat évesen, de ezen Belgrádban nem csodálkozunk. Aztán leültünk egy pohárra, Antinori Rusticát kortyolgattunk, mert a Pampur egy metszéspontja a palackba zárt ízeknek. Itt kóstoltam először Cloudy Bay-t például, ami bármelyik jó Chablis-val verseny kél. Belekortyoltunk a borunkba, egymásra néztük és szinte egyszerre formáltuk ki a szavakat, „de hiszen éppen szombaton lesz ötödik éve, hogy elhagytuk ezt a várost”. Bizony, 2014. szeptember 28-án ott ültünk a Pampur Bárban másnap hajnalig és búcsúztunk a Várostól, a hangulataitól, az ismerőssé vált arcoktól és formáktól, az ízek kihívásaitól, a itt megtalált barátoktól, a szavaiktól és hosszú mondataiktól, a vicceiktől és az érintéseiktől. Alig értük el a repülőnket másnap, egyszerű lenne azzal elintézni, hogy jól sikerült búcsúeste volt, mert ez esetlenül adja vissza a lényegét. Ezen az estén adtunk egy ajándékot a bárnak, viszonzásképpen azokért az ajándékba kapott időkért, amit itt töltöttünk. Két miniatűrizált Thonet-széket, a névtáblánkkal, jelezvén, hogy nekünk itt két szék mindig kijár. Nos, a két szék ott van a bárban, a vitrinben, borospalackok társaságában. Az én névtáblám már elveszett azóta, de a székem, így a helyem is megvan még. Így aztán a történet itt lekerekedett. Marcel Proustnak igaza van. A megérinthető tárgyakban van ott a múlt, bezárva oda, de kiszabadíthatóan.
Most megint felpillantok itt a Monk's Barban, diákközönség van most itt, jellemzően. A sarki rendőrállomás képviselői még nem érkeztek meg, róluk írtam belgrádi jegyzeteimben valahol (keresés kulcsszavakra itt a blogon: Monk's Bar, Belgrád). Hiányuk egyáltalán nem feltűnő. Reggel bejártam egyik megszokott útvonalamat. Voltam a Terrazijén és benéztem a Delfi könyvesboltba a Cvetni Trg-en, ahol megütött egy könyvborító. Nebojša Glogovac borostás portréja volt azon a képen. Egy fantasztikus, térfogatos színész volt ő és egy filmje talán még Magyarországra is eljutott. Csapda volt annak a filmnek a címe és Miki Manojlović arca is ott volt még abban a filmben és Belgrád volt abban a filmben és balkáni élet volt abban a filmben. Napsütéssel és a méltán híres belgrádi tűsarkakkal fogadott sétám közben a város, Belgrádban a helyzet változatlan, csak a Kis Herceg falra festett képe kopott meg egy kissé a Gimnázium falán a Njegoševa utcában. A Pionirski Parkon áthaladva vetettem még egy pillantást Ivo Andrić lakásmúzeumára, mert tudom, hogy ott van, egyik ablakából rálátni a szobrára. A Krunskán a 66-os számú ház még mindig romokban van, csak talán több a gaz a kertjében. Séta közben át kellett élnem azt, hogy az én „madeleinem” egy egész város, tokostúl vonóstul, ahogyan pestiesen mondanánk. Néhány napig még járok-kelek itt, aztán Budapestre megyek, ott aztán tényleg minden „madeleinem”.
Merci beaucoup Monsieur Marcel Proust.
